Bármennyire is érthető, hogy a Lucky Luke-sorozat magyarországi kiadója az utóbbi időben színesíteni próbálta a szériát egy vadonatúj történettel, egy rajzfilm-adaptációval és a főhős kölyökkori kalandjával, azért a klasszikus, Morris-Goscinny páros jegyezte sztorik az igaziak, és másfél év után éppen ideje volt visszatérni ehhez a fősodorhoz. A Pesti Könyv választása a Smith császár című epizódra esett, amely valóban a legjobbak közül való. Sőt, talán az utolsó, amelyben még tökéletesen érvényesül René Goscinny zsenialitása.

Osztom a nézetet, miszerint a legjobb western-képregények Európában készültek. Realista műfajban Blueberry hadnagy, komikusban Lucky Luke az etalon. Köszönhető ez annak is, hogy szerzőik a második világháború után hosszabb időt töltöttek Amerikában, ahol megismerkedtek a vadnyugat legendáival. Itt tudhatta meg Morris olyan különleges figurák történetét, mint Jesse James, Billy, a kölyök, Roy Bean bíró vagy éppen Joshua A. Norton. Utóbbi szolgált mintául a magyar Lucky Luke-sorozat 14. részének a címszereplőjéhez, Smith császárhoz: egy gazdag farmernek agyára ment a siker, és az Egyesült Államok uralkodójának képzeli magát, példaképéhez, Napóleonhoz igyekszik hasonlítani.

Igaz, az eredeti figuránál nem a siker, hanem éppen a kudarc idézte elő a tébolyt, és nem tisztelet, hanem gúnyolódás, majd később együttérzés jutott neki osztályrészül. Mint ahogy az is tény, hogy más történelmi alakokat is elég szabadon kezeltek Goscinnyék a Lucky Luke-történetekben. Az átnevezésnek a szokásosnál is nagyobb eltérés a valóságtól az is lehetett az oka, hogy egy Smith nevű császár mégiscsak viccesebb egy Nortonnál...

A sztoriban Smith nem gonosz, csak excentrikus, aki korlátlan anyagi lehetőségeire építve egész hadsereget hoz létre, lovassággal, puskákkal, sőt, ágyúkkal. Amíg csak parádézgat, a szomszédos városban mulatságosnak találják, ártalmatlannak szánt tréfákkal még táplálják is az önjelölt császár mániáját. Ám amikor színre lép egy igazi bandita, Buck Ritchie, aki felismeri a tökéletesen felszerelt harci egységben rejlő lehetőségeket, a helyzet gyökeresen megváltozik, noha ezt egyedül a kisvárosba látogató Lucky Luke és a helybéli bíró ismeri fel azonnal.

A hiszékeny Smitht Ritchie könnyen meggyőzi, hogy a kisváros lakói lázadók, és amikor a nagyzási hóbortnak egy súlyosabb válfajában szenvedő parancsnokát (egykori szakácsát) küldi a megregulázásukra, hirtelen arra ébrednek a helyiek, hogy megszokott környezetük császári székhellyé változott. Goscinny ebben a helyzetben éli ki magát tökéletesen: alig pár párbeszéddel tudja illusztrálni a városlakók alkalmazkodását: a gerinctelenséget, az irigykedést, a gőgöt, amely szinte valamennyiüket megszállja. Egyik pillanatról a másikra grófoknak, báróknak és más előkelőségeknek képzelik magukat, azonnal úgy érzik, hogy megérdemlik a rájuk szakadt luxust és császári megtiszteltetést. Persze, a lufi végül kipukkan, és Goscinny a tőle megszokott empátiával búcsúztatja el Luke-ot a megszédült kisemberektől, akik ugyanúgy folytatják az életüket, mintha mi sem történt volna. Remek darab, ott a helye a többi mellett, és kéretik ilyenekkel folytatni.