Új magyar képregény, új izgalom. A 2010-et sajnálatos módon (kiadóként) teljes egészében kihagyó Roham egy új szerző bemutatásával tért vissza, és már az előzetesből látni lehetett, hogy ismét egy grafikailag erős műről van szó. Szabó Levente képregényének az elolvasása után pedig már az is világos, hogy nem ez az egyetlen érdeme, s bár lesznek alant kritikai észrevételek is, őszinte szívvel kívánom, hogy minden elsőkötetes szerző hasonló színvonalú munkával lepjen meg minket.

Az első oldaltól az utolsóig fülig ért a szám a Scrap olvasása közben. Könnyed, magabiztos, változatos, kiegyensúlyozott a grafikai kivitelezés, szinte már megtisztelve érzem magunkat, képregényeseket, hogy egy ilyen tehetségű illusztrátor jelezte az igényét, hogy csatlakozzon a magyar képregény új hullámához. Akár ki is jelenthetném, hogy a mű hibátlan, annyira nagy öröm oda-visszalapozgatni, felfedezgetni. A történetekkel sincs gond: bár a világ megváltása nyilvánvalóan nem szerepelt Szabó Levente legsürgősebb teendői között, a három rövid, de egymáshoz kapcsolódó történetnek van eleje, közepe, vége, kellemesen elszórakoztatnak mindvégig.

Sorakoztathatnám még tovább a dicsérő jelzőket, de egy kritikának nem lehet kizárólagos célja, hogy pirulásra késztesse az alkotót, így hát lássuk a javító szándékú megjegyzéseket.

Az első: helyenként kevésbé, helyenként erősebben, de mindvégig érződik, hogy a képregény formanyelvét nem igazán ismeri a szerző, és számára az oldalak sokkal inkább kompozíciós, mint narratív egységek. Némelyik képregényes konvenciót kicsit talán szabadabban használja, mint ami még kényelmes egy hagyományos narrációhoz szokott olvasónak. Ezek apróságok, és eltörpülnek a mű élvezeti értéke mellett, de éppen azért, mert apróságok, nem lesz nehéz kicsit jobban odafigyelni egy következő alkalommal. Olyasmikről van itt szó, mint például a fonthasználat (a képregények meg szokták különböztetni a párbeszédet az elmeséléstől oly módon, hogy egyiket vagy másikat dőlt betűkkel szedik, vagy hogy a betűméret a „hangerőt” hivatott jelezni).

A második: megint csak a kompozíció előtérbe helyezése miatt a képregény narrációs ritmusa kicsit aránytalan. Gondolok itt olyan dolgokra, hogy melyik panelnek mekkorának „kell” lennie, hánynak „kell” jutnia egy-egy oldalra, azokon belül melyek a hangsúlyosak, hogy működik a képek közötti „csatorna”, és így tovább. Persze, egy formabontó műnél megengedett a nagyobb eltérés, de pár helyen volna helye egy kis finomhangolásnak.

A harmadik: kicsit nehezen jön rá az ember, hogy az első részben (és a fülszövegben) is főszereplőként beharangozott Gus voltaképpen csak mellékfigura, és a folytatásban nem is találkozunk vele többé. Valójában Bob és Errol mechanikus kalandjait olvassuk, az ő diszfunkcionális párosuk szolgáltatja a vezérfonalat. El is fogja az embert a gyanú, hogy nem volt túl tudatos a három sztori megtervezése, inkább csak egymás mögé „lettek téve”.

Igazi negatívumot egyet tudok csak mondani, és ez nem a szerző hibája: az A4-es füzetszerű kivitelezés nem éppen tökéletes, túl könnyen gyűrődik-tépődik a címlap (érdemes gyorsan fóliába tenni). Egy valamivel vastagabb borító és egy gerinc jót tett volna neki. Szerintem simán belefért volna akár azon az áron is, hogy 1290 helyett – mondjuk – 1500-1600 forintba kerülne. Ér annyit, és megérdemelte volna.

Lezárásként annyit azért illik elárulni, hogy a Scrap jó ideje várt kiadásra, és időközben Levente elkészült egy még ennél is ütősebb – és ami lényeges: jóval átgondoltabb – képregénnyel, az Irreverzibilis-sel. Már alig várom, hogy arról is írhassak, hisz az azt jelentené, hogy végre-valahára mégis elkészül a tavalyra ígért steampunk-antológia. De ha mégsem, hát remélem, önálló kiadványként még az év vége előtt a kezünkbe kerül.

Bayer Antal