Nem valami gyakran rendeznek nemzetközi képregénykonferenciákat, pláne nem neves szociológusok, történészek, egyetemi tanárok részvételével. Ami engem illet, most először invitáltak meg francia, német, olasz és lengyel szakértőkkel együtt egy ilyen eseményre, a bersevai Ben Gurion egyetem és a holoni karikatúra- és képregénymúzeum szervezésében. Az Európai Politika- és társadalomtudományok tanszéke által megálmodott „Képregény és politika” műhely tavaly indult, a mostani, második alkalomra a „Képregény, cenzúra és szólásszabadság” témát választották. Két nap alatt négy szekcióülés, néhány helyi alkotó bemutatkozása, pár séta Tel-Avivban, egy képregénybolt felfedezése, ez volt életem első izraeli útjának a programja.

Úgy volt, hogy hajnali 3-kor fogok megérkezni, ám szerencsére pár nappal indulás előtt megjött az értesítés, hogy mégis a reggeli géppel mehetek, amiért örök hálám az utamat szervező minisztériumnak. Így hát már kora délután csatlakozni tudtam a konferencián elnöklő belga-francia Didier által összeszedett kis csapathoz, és öten együtt indulhattunk Tel-Aviv rövid felfedezésére. Ezt azonban még megelőzte jó másfél órás várakozás a szobámra, ami alatt megtudtam, hogy a portás fia Debrecenben jár az orvosira. (Az egyetem által a repülőtérre kiküldött taxisnak csak a fél családja él Pest környékén, míg a programfelelős ifjú oktatónak a nagyszülei még Magyarországon születtek.) Mivel lobbiban üldögélni unalmas, tettem egy kis sétát a 100 méterre található tengerparton és a szálloda közvetlen környezetében, ami alatt megállapítottam, milyen óriási a kontraszt a luxushotelek és a valamikor biztos nagyon szép (állítólag Bauhaus), 80-90 éve épült, mostanára azonban szétesni készülő szomszédos házak között. Láttam továbbá igazi kukabúvár macskákat (kissé soványak szegények) és még a vártnál is több orosz nyelvű feliratot.

Kevéske pénz beváltása után megtudtam, hogy 8 sékelért (450-500 forint) kétdecis üdítőt lehet kapni, amihez egy bagelféleséget vettem még magamhoz. Miután a fülig érő szájú feka srác végzett a szobám takarításával (kicsit csodálkoztam, hogy miért angolul beszél vele a portás, ám később elmondták a helyiek, hogy a határon átszökő afrikaiak egyike lehetett, akiket pár hónapra automatikusan becsuknak, mielőtt ideiglenes tartózkodási engedélyt kapnak), végre lecuccolhattam, és rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy Yafo (nálunk ismertebb nevén Jaffa) lesz az útirány, mert az a legszebb.

Didier Pasamonikot még pár évvel ezelőtt egy párizsi képregénykiállítás (Supermantől a Rabbi macskájáig) kapcsán ismertem meg, dolgozott kiadóknál, számos rendezvényt szervez és a legnagyobb francia képregényes információs portál (actuabd) főszerkesztője. Második túratársam a tíz éve Svédországban élő német történész, Michael Scholz volt (természetesen szintén gyűjtő, nagy ismerője az egykori NDK területén megjelent képregényeknek, beleérve az „Ungarn-importe” cuccokat), a harmadik Olga Wróbel lengyel képregényalkotó és aktív blogger (aki a nászútját halasztotta el a rendezvény miatt), a negyedik pedig a Japán-specialista Jean-Marie Bouissou francia történész, akinek tavaly jelent meg átfogó munkája a manga történetéről. A közös sétát nagyrészt ismerkedésre használtuk ki, óhatatlanul szakmáról beszélgetve.

Este felkerestük Tel-Aviv nagyobbik képregényboltját (kettő van, valamint még egy egy másik városban), a Comics and Vegetables-t. Elfelejtettük megkérdezni, hogy miért ez a neve, ugyanis csak képregényeket találtunk igen szép mennyiségben, zöldséget egy darabot sem. Az eladó roppant lelkes és kedves volt, kiválóan beszélt angolul, de a saját portékájával nem igazán volt tisztában, ugyanis azt mondta, nem kaphatók nála angol nyelvű izraeli képregények (mi többet is találtunk). Az persze tény, hogy 95 százalékban amerikai képregényeket tartanak, két polcnyi mangával (szintén angolul), és egy fél polcnyi „hazaival”, aminek a nagy része szerzői, illetve a képregénymúzeum által szponzorált kiadás, amiről majd még lesz szó bővebben. Vacsoránál kiderült, hogy a sör 20 sékelnél kezdődik, ami simán 1000 forint fölött van – drága egy város az a Tel Aviv.

A vasutassztrájk miatt reggel minibusz állt be a szálloda elé taxik helyett, és mindannyian bezsúfolódtunk, immár kiegészülve a késő esti gépekkel érkezett kollégákkal. Marco Pellitteri Kölnben élő olasz szociológus, kutatási területe a médiaszociológia, ezen belül kiemelten a mangával és a videojátékokkal foglalkozik. Bernd Dolle-Weinkauff professzor a frankfurti Goethe-egyetemről érkezett, történész, a gyermek és ifjúsági irodalom történetét és elméletét kutatja, ezen belül szentel különös figyelmet a képregényre is. Végül pedig Jean-Matthieu Méon a franciaországi Metzben docens a Verlaine egyetemen, kutatási témái a médiatartalmak ellenőrzése, a kultúrpolitika és természetesen a képregény. Buszozás közben egy idő után gyökeresen megváltozott a táj, a mediterrán hangulatból kősivatagba érkeztünk, illetve az annak a közepén létesített kulturális oázisba, a bersevai Ben Gurion egyetemre.

Az egyetemen csak a takarító személyzet sztrájkolt, és még csak aznap kezdték, úgyhogy ez semmiben sem zavarta meg a napunkat. Kedves vendéglátóink, az egyetem Európai politika- és társadalomtudományi központjának a munkatársai azonnal betereltek minket a konferenciaterembe, és néhány finom szendvics elfogyasztása után bele is vágtunk a lényegbe – sajnos, nem túl nagy érdeklődés mellett, bár vendéglátóink azt mondták, ők nem is vártak többet ennél a 10-20 embernél, aki a résztvevőkön kívül alkotta a közönséget.

A konferencia az obligát köszöntőkkel kezdődött. Először David Newman, a bölcsészkar dékánja üdvözölt minket, kedvesen és tömören, majd Sharon Prado, a tanszék vezetője vette át a szót, hasonló stílusban. Őket követte Galit Gaon, az izraeli képregény- és karikatúra igazgatónője, a konferencia társszervezője, majd Felix Dane, a tanszék munkáját támogató Konrad Adenauer alapítvány helyi képviselője (egyben az egyetlen ember, aki öltönyben és nyakkendőben jelent meg, diplomatához illően vállalva a hőgutát). A rektor, Zvi Hacohen is ekkor szólalt volna fel, de egész nap rohanásban volt, és csak később tudott beugrani pár percre, ami alatt elmondott három viccet, és valószínűleg összekeverte a képregényt a karikatúrával, elvégre mindkettő komikus (valahol).

Az első szekció témája volt a legkomolyabb ("Képregények az antidemokratikus rendszerekben és antidemokratikus fenyegetések mellett"). Itt kaptam helyet én is, és mind a négyünknek 30-30 perc állt a rendelkezésünkre, ami előzetesen igen komoly fejtörést okozott nekem, és több fordulóban voltam kénytelen tömöríteni a mondandómat.

Balról jobbra: Dani Filc (műsorvezető), Didier Pasamonik (lehajolva), Marco Pellitteri, Bernd Dolle-Weinkauff, Bayer Antal, Jean-Matthieu Méon

A nyitóelőadást Marco Pellitteri tartotta „Képregény a fasizmus alatt” címmel. Noha Marco fő kutatási területe a képregényen belül a manga, természetesen „hazai pályán” is otthon volt, s bár a téma nem volt ismeretlen a számomra, rengeteg újdonsággal és példával szolgált. Különösen érdekes volt a választóvonal, amelyet az 1922 előtt és utána létrejött sajtóorgánumok között lehet húzni: a korábban is létezett újságok igyekeztek semlegesesek maradni ideológiai tekintetben (már amennyire lehetett), míg a később alapítottak egyértelműen a fasiszta rendszert támogatták, és ez tökéletesen leképződik az ezekben közölt, formailag amerikai mintákat követő, ám tartalmukban az olasz felsőbbrendűséget és a rendpártiságot éltető képregényekben is. Remélhetőleg megkapom ennek az előadásnak az anyagát (ahogy a többiét is), és akkor szerkesztek belőle egy zanzásított verziót a blogra vagy a Papírmoziba.

Bernd Dolle-Weinkauff professzortól megtudhattuk, hogy a második világháború után években (szintén amerikai mintákból, illetve többnyire amerikai és olasz forrásokból táplálkozó) német képregénykiadás hogyan találta szembe magát az ifjúság fejlődését féltő, a fiataloknak szánt publikációt minden áron ellenőrzés alá vonni kívánó erőkkel. Noha ezek a képregények politikai értelemben „semleges” kalandtörténetek voltak, a jó erkölcsöt féltők cenzúráért kiáltottak, és számos kiadvány megsemmisítését követelték – amire csak azért nem került sor, mert a háború után kijózanodó német társadalom nem volt hajlandó a nácik eszközeihez folyamodni. Ezzel együtt 1953-ban létrejött egy törvény az ifjúsági kiadványokról, ám alkalmazása csak ritkán járt tényleges szankciókkal, ami főleg a terjesztés tiltását jelentette.

Ezután következtem én. Előadásomnak a „Csírában elfojtva: a magyar képregény a kommunista uralom alatt” címet adtam. Kifejtettem, hogy Magyarországon a második világháborúig nem nagyon volt lehetősége kialakulni a hazai képregénykészítésnek, de még a képregénykultúrának sem, hiszen az 1934-től beérkező amerikai képregényeket közlő lapok jelentős része az 1938-as sajtótörvény és a zsidótörvény kettős nyomása miatt megszűnt, és nem is nagyon maradt, aki képregényeket (vagy akár karikatúrákat) rajzolhatott volna. A koalíciós időkben viszonylag sok képregény jelenhetett meg, többnyire az egyes pártok által felügyelt lapokban és nagyrészt propagandacélokból. 1948 után aztán gyökeres változás állt be, aminek kulcsmomentuma Finogenov elvtárs legendás budapesti látogatása. Innentől kezdve sokáig szinte csak a többképes karikatúrák és az „igazi” comic strip határán mozgó képsorok jelenhettek meg a vicclapokban. (Megállapítottuk az érdekes különbséget: míg a fasizmus a saját szolgálatába állította a képregényt, a kommunizmus magát a képregény formát találta gyanúsnak, miközben a karikatúrát nagyon is használta saját propagandájára.) Majd áttértem a képregény sajátos magyar fajtájára, az úgynevezett „adaptációs” képregényre, amelyet Gugi Sándor és Cs. Horváth Tibor fejlesztett ki az amerikai Classics Illustrated mintájára és a francia Vaillant grafikai stílusának az utánzásával. Elmagyaráztam a korabeli sajtóorgánumokra és általában a kultúrára jellemző működési módot, az alkotók öncenzúráját és a szerkesztők túlteljesítő óvatosságát – ezeknek a kombinációja még akkor is akadályozta az eredeti képregények készítését, amikor a rendszer „ébersége” már nem csak a klasszikusokat, a partizántörténeteket és az NDK-beli anti-James Bondok kalandjait engedte át a szűrőn, hanem a Rejtő-féle „minőségi” ponyvát is. Ezt a szisztémát pedig kiválóan be tudta lakni Cs. Horváth, aki az egész magyar képregény megkerülhetetlen menedzsereként ügyelt a megszerzett pozíciókra – ez is keményen hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltáskor nem volt olyan magyar képregény, amely fel tudta volna venni a versenyt a frissen érkező importokkal.

A szekció negyedik előadója, Jean-Matthieu Méon az 1949-es francia törvényről beszélt, amely de facto cenzúraként korlátozta az ifjúsági sajtóban (nem csak képregényben) közölhető tartalmakat. Bár ezt a törvényt és számos folyományát jól ismertem korábbról, a téma avatott kutatója sok érdekes vetülettel szolgált. Igen fontos, hogy kiemelte: a támadások egy része maga a képregény, mint forma (mint médium) ellen irányultak, míg a többiek a tartalmak ellen emeltek kifogást. S míg az 1950-es években elég hatékonyan működött ez a prevenciós rendszer (mindössze egyetlen alkalommal került sor tényleges tiltásra, a szerkesztőségek saját maguk kialakították a határokat, amelyeket nem volt szabad átlépniük a szerzőknek), az évtized végére, de főleg az 1960-as években éppen a képregény ellenőrzési szándéka volt az, ami legitimálta ezt a kifejezési módot: azáltal, hogy fontosnak tartotta a kontroll alá vonását, felhívta előbb az értelmiség, majd a nagyközönség figyelmét arra, hogy milyen széles skálán mozoghat a képregény. Noha az említett 1949-es törvény a mai napig érvényben van (és erre hivatkozva ma már a francia sajtótermékek 90-95 százalékát el lehetne meszelni), a közgondolkodás átalakulása miatt ezt napjainkban senkinek sem jut eszébe alkalmazni.

A kávészünetet követő második szekció munkacíme a „Képregény és cenzúra” volt, és itt is érdekes tényeket ismertünk meg, illetve érdekes eszmefuttatásokat hallhattunk. Az előző szekcióhoz hidat képezett Michael Scholz előadása, aki arról beszélt, hogy a második világháborúban elvileg semleges Svédországban milyen módon érvényesült mégis egy rejtett Amerika-barát propaganda, noha a háború első éveiben még igyekeztek kisebb-nagyobb tartalommódosításokkal egyensúlyozni a harcoló felek között (az amerikai importképregényekben megtartották ugyan „hősnek” az amerikaiakat, de a német vagy japán ellenségeket „egy idegen hatalommal” helyettesítették). Számomra különösen érdekes volt néhány háttérinformáció, amelynek a segítségével talán könnyebb lesz lenyomozni az 1920-as évek közepén megjelent Áller Képes Családi Lapjában közölt képregények forrását – egyet már megtaláltam, írok is majd róla.

Balról jobbra: Marco Pellitteri (szekcióvezető), Ofar Bernstein, Oded Zipori, Michael Scholz

A két következő előadó az egyetemhez tartozik (nem igazán sikerült megtudni, hogy hallgatókról vagy fiatal oktatókról van szó). Ofar Bernstein az izraeli katonai cenzúra és a képregény viszonyáról tartott előadást. Rámutatott az európai ellenőrzési mechanizmusokkal szembeni különbségre, amelyek utólagos kontrollt jelentenek, míg Izraelben bizonyos tartalmakat előzetesen kell(ett?) engedélyeztetni. Néhány olyan példával szolgált, ami azt volt hivatott bizonyítani, hogy az illetékes hatóságok valószínűleg nem vették túl komolyan a képregényeket, és olyasmiket „engedett át” a szűrőn, ami más médiumban egészen biztosan kiverte volna a biztosítékot és nem jelenhetett volna meg. Ezek katonai létesítmények ábrázolásával illetve az izraeli atomprogrammal voltak kapcsolatban. Előbbi tekintetében kitért arra is, hogy a törvény az ábrázolás alatt egyértelműen a „fényképezést” érti, a rajzolt képre nem vonatkozik – ennek ellenére az alkotók igyekeznek óvatosan eljárni.

A szekció harmadik előadása egy konkrét képregényről, a The Authority című amerikai sorozatról szólt. Oded Zipori úgy véli, hogy a Mark Millar által írt epizódok átléptek egy olyan határt, amelyet a DC Comics szerkesztői nem voltak képesek megengedni, és az 1950-es években elfogadott, ma már senki által sem használt Comics Code-ban megfogalmazott tilalmak egyikét kiterjesztették a szuperhősökre. A CC egyik fontos tétele volt ugyanis, hogy a rend védelmezőit (rendőrök, ügyészek, bírók) sosem szabad negatív figuraként ábrázolni, és ezt értelmezték át úgy a DC-nél, hogy a szuperhősök sem lehetnek „gonoszok”, nem értelmezhetik át önkényesen a jót és a rosszat, ahogy azt Millar történeteiben nem egyszer megtették.

Bár csak másnap került rá sor, ide tartozik Dorit Maya-Gur fiatal izraeli képregényalkotó előadása is, amelynek eredetileg itt kellett volna elhangoznia. Témája a fent említett Comics Code volt, és bár több tárgyi tévedést is elkövetett és illusztrációként nem a CC létrehozását indokoló képeket, hanem volt tanárának, Joe Kubertnek egy későbbi időszakból származó eredeti rajzait használta, a lényeget illetően igaza lehet, amikor kimutatta, hogy az erőszak ábrázolásának a tilalma alól kivételt jelentettek a második világháború alatt játszódó képregények – ugyanezekben a füzetekben rendszeresen megjelentek ugyanis toborzó reklámok.

Szinte hihetetlen, de a harmadik szekcióval sem úsztunk el nagyon, mindenkinek sikerült elég jól tartania magát az előírt harminc perchez. Ennek a „Felforgató (subversive) képregények és a nemi szerepek” címet adták a szervezők, ami három nagyon különböző előadást takart. Jean-Marie Bouissou két manga (Drifting Classroom, Shameless School) tartalmi elemzésén keresztül mutatta ki a nemi szerepek változását az 1970-es évek japán társadalmában. Különösen érdekes volt az a megállapítása, hogy a politikai korrektség követelménye miatt ma már ilyen képregények nem is készülhetnének, hacsak nem kifejezetten a „felnőtt” kategóriában. Ennek az alátámasztására bemutatta az eredeti, a tíz évvel későbbi és a közelmúltban megjelent gyűjteményes kiadásokat, amelyeken egyre kevesebb „látszik” a főszereplő lányokból. Pedig olyan képregényekről van szó, amelyek csak a felszínen erotikusak, valójában nagyon is mély mondanivalót hordoznak.

Balról jobbra: Michel Kischka (szekcióvezető), Olga Wróbel, Yael Sagiv, Jean-Marie Bouissou

Miért láthatatlan a Láthatatlan Nő, a Fantasztikus Négyes egyetlen hölgytagja? – tette fel a kérdést Yael Sagiv, az egyetem egyik hallgatója. Előadásával azt próbálta bizonyítani, hogy nem véletlenül választotta Stan Lee éppen ezt az alapvetően passzív szuperképességét Susan Storm számára, és számos példával támasztotta alá, hogy – főleg a kezdeti időszakban – az igen kevés női szuperhős is csak az elfogadott sztereotípiákat képezte le.

A lengyel Olga Wróbel előadása egészen más oldalról közelített a kérdéshez. Lényegében egy vitát ismertetett, amely a közelmúltban zajlott le a lengyel képregényszövetségen belül a varsói képregényfesztivál szervezése kapcsán. Felmerült ugyanis az a gondolat, hogy tegyék a fesztivál egyik témájává a nemi identitás kérdését, és ebben a témában keressenek alkotókat. A lengyel képregényes „blogoszféra” ennek következtében kettészakadt, és a pártok élesen támadták egymást. Az ötletet hevesen ellenzők azzal érveltek, hogy egy ilyen tematika beemelésével elidegenítenék maguktól a nagyközönséget, márpedig ők éppen azt tartják a fő problémának, hogy sehogy sem sikerül növelni a fesztivál látogatottságát, felkelteni a szélesebb közönség érdeklődését a képregények iránt. Az ötletet pártolók pedig azt mondták, hogy a nagyközönség bizonyítottan „sosem” fog jobban érdeklődni a képregény iránt, ellenben bizonyos társadalmi rétegek számára különösen fontos témákkal konkrétan meg lehet őket szólítani és meg lehet nekik mutatni, hogy a képregény olyan médium, amely erre is alkalmas. Bár ilyen témát még nem vetettünk fel idehaza, hasonló törésvonalak jelen vannak a magyar képregényes társadalomban is. Gyorsan hozzá kell tenni azonban, hogy a lengyelek évtizedekkel előttünk járnak, hiszen náluk egészen másképp alakult a képregényes hagyomány, még ha többnyire követő jelleggel is. Erről is tervezek bővebben írni, ha megkapom Olgától a teljes anyagot.

Jó későn zártuk a napot egy könnyű büfévacsorával az egyetem éttermében, nem kellett ringatni senkit. Ráadásul másnap is korán kellett kelni, mentünk a képregénymúzeumba és a médiatékába.

Holon jóval közelebb van Tel Avivhoz, három taxival mintegy 20 perc alatt oda is értünk. A kisváros különlegessége, hogy a polgármester elképesztően nyitott a kultúrára, és minden támogatást megad Galit Gaonnak, aki nem csak a három évvel ezelőtt létesített Izraeli Karikatúra- és Képregénymúzeumnak, hanem a tavaly megnyílt design múzeumnak is az igazgatója és kurátora. A napi programot a képregénymúzeum megtekintésével kezdtük, és evett a sárga irigység, hogy ilyen is van. Igazság szerint nem sok helyen létezik ilyen, és mi, pestiek, legalább a kArton galériával tudunk büszkélkedni – Németországban például egyáltalán nincs hasonló intézmény, gyűjtemény. A lényeges különbség azonban a kArtonhoz képest, hogy azt egy magánember működteti alapítvány formájában, míg a holoni múzeum a város tulajdonában áll, igen szép éves költségvetéssel. Évente három-négy új kiállítást rendeznek, és folyamatosan vannak benne foglalkozások, gyerekprogramok.

Balról jobbra: Jean-Marie Bouissou, Jean-Matthieu Méon, Olga Wróbel, Sharon Prado, Didier Pasamonik, Galit Gaon

Galit Gaon, Jean-Marie Bouissou

A képregénymúzeum egy létező, kihasználatlan épületbe költözött – a designnak szentelt ellenben újonnan épült, csakúgy, mint a mellette található hatalmas médiatéka, amely egyben az egyetlen szombaton is nyitva tartó könyvtár Izraelben. Arra a kérdésünkre, hogy vajon az ortodox zsidók nem tiltakoznak-e ez ellen, azt a választ kaptuk, hogy ők többnyire északon laknak, és mivel szombaton nincs közlekedés, nem is tudnánk odajönni tüntetni a könyvtárhoz... A médiatéka természetesen fel van készítve kisebb konferenciák tartására, így hát ez volt második napi színhelyünk.

A második nap jóval lazábbra sikeredett, inkább esett szó konkrét művekről, főleg helyi alkotók munkáiról – ami érdekes módon nagyobb hallgatóságot is vonzott. Bár ez tulajdonképpen érthető is, hiszen a sivatagi egyetemre aligha jöttek el „külsősök”, míg a médiatékában tartott rendezvényt nyilvánosan is meghirdették. Azért kicsit sajnáltam, hogy így alakult, mert őszintén szólva a második napi előadások kevésbé voltak érdekesek, bár nekünk, „szakértőknek” persze nagyon is tetszettek.

Elvileg negyedik szekcióülés lett volna a nap első programpontja, „Létezik-e ma felforgató képregény Izraelben?” címmel, de ezek inkább az egyes szerzők munkásságát mutatták be. Elsőként Amitai Sandy beszélt, aki sokkal jobb képregényalkotó, mint előadó, és akkor még finoman fogalmaztam. Nyilvánvalóan rögtönzött, nem volt igazán felkészült, de a munkái jók, és majdnem mindegyikhez volt angol fordítás, vagy pedig helyben elmesélte őket. Amitai politikus és provokatív képregényeket készít, amiből persze ott sem lehet megélni, illusztrátorként keresi a betevőt. Többnyire egy-két oldalas, fekete-fehér munkákat mutatott, remélhetőleg lesz alkalmam magyarul is megismertetni néhányat. Tervezi egy olyan nemzetközi honlap készítését, amelyre bárki felteheti a képregényét és bárki le is fordíthatja azokat az általa ismert nyelvekre.

Ilana Zeffren egy leszbikus párnak és két macskájának a hétköznapjairól készít képregényt egy hetilap mellékleteként – és egy percig sem titkolja, hogy saját magáról, saját magukról szólnak a munkái. A tartalom sokszor nyíltan politikus, feminista és kisebbségpárti, de érdekes módon valahogy mégis van egy kedves „mainstream” jellege. A harmadik előadó, Mysh alapvetően animációs és élőszereplős filmeket rendez, de több képregényt is készített már. Egyedül inkább rövid, frappáns, „szubverzív”, kemény kérdéseket megfogalmazó, személyes munkákat, amelyeknek fő ihletforrása az izraeli társadalomnak az a teljesen egyedi jellemzője, miszerint mindkét nem számára kötelező a katonai szolgálat. Mysh azt vizsgálja, hogy milyen hatással van ez a nemi szerepekre és általában a nemiség szerepére a társadalomban. De vannak hosszabb munkái is, amelyeket több társával együtt készít, ezek sokkal inkább szórakoztató célúak, és mivel remélik, hogy ezek nemzetközileg is elterjedhetnek, eleve angolul írják őket.

Bár nem közvetlenül ezután jött, itt beszélnék a Co-Mix névre hallgató szeánszról, amelynek a keretében öt izraeli alkotó, valamint a lengyel Olga Wróbel és én beszéltünk 15-15 percben saját képregényes munkásságunkról. Egy apró félreértésből kifolyólag az izraeliek közül hárman is héberül beszéltek (pedig mint kiderült utóbb, mindannyian kiválóan tudnak angolul, az egyikük franciául is), és mivel Olga és én lusták voltunk közelebb húzódni a tolmácsolást vállaló szervezők valamelyikéhez, beértük a vetített képekkel. Ennek az egyetlen hátránya az volt, hogy fogalmam sincs, melyiket ki rajzolta, pedig volt köztük néhány nagyon tehetséges. Ami engem illet, eleve csodálkoztam, hogy kerülök be ebbe a körbe, hiszen nem tartom magamat alkotónak, de mivel a szervezők ragaszkodtak hozzá, röviden elmeséltem mind a hét, általam írt képregény sztoriját, és hogy mit akartam velük elérni, bemutatni.

Ezt megelőzően hangzott el Didier Pasamonik összefoglaló előadása, de mivel valójában ez volt az egész konferencia lezárása, szerintem úgy helyénvaló a dolog, hogy utolsóként beszélek róla. Didier szándékosan kicsit didaktikusra vette a feladatot és a képi ábrázolás történetével indított, különös tekintettel a kép és a szöveg kettéválására, ami a könyvnyomtatás kezdetén következik be. Eszmefuttatása szerint innentől válik „gyanússá” a kép a mindenkori hatalom, különösen a keresztény egyházi hatalom számára.

Néhány érdekesség, amit ebből az előadásból tudtam meg:

1852-ben, Franciaországban nyílt meg az első vasútállomási újságos bódé, majd nem sokkal később az első, mai fogalmainknak megfelelő könyvesbolt.

Az 1881-ben megalkotott francia törvény a sajtószabadságról egyszerűen „megfeledkezett” a szövegről, csak a képi ábrázolást szabályozta, minek következtében egy év alatt több pornográf irodalom jelent meg, mint az egész 19. században összesen, és ezért 1882-ben újra kellett fogalmazni a törvényt...

Mivel szinte valamennyien az éjszaka közepén keltünk, hogy elérjük hajnalban induló repülőgépeinket, az esti búcsúzkodás rövidre sikerült, bár én még Michael Scholz és Jean-Matthieu Méon társaságában visszatértem a képregényboltba egy kis zsákmányolásra és körülnéztünk pár antikváriumban (találtam magyar nyelvű Kis herceget és néhány Corvina-kiadványt is, többek között), végül pedig Michael sugalmazására kipróbáltuk az izraeli McDonald’s-et – semmi extra, hacsak az nem, hogy sajátos módon pont a mekis felszolgálólányok beszéltek a leggyengébben angolul, és az egész bevásárlóközpont nem igazán volt felkészülve a héberül nem tudók fogadására, ami eléggé meglepett.

Lányi Eszter, a magyar követség kulturális attaséja volt olyan aranyos, hogy kivitt a reptérre, így bőven volt időm megismerni, hogy milyen is az echte izraeli biztonsági ellenőrzés – régi, nem túl szép emlékeket idézett, még ha jóval udvariasabb formában is, mint a hajdani izgalommal terhes határátlépések. Megvolt hát életem első izraeli útja, köszönet mindenkinek, aki ezt lehetővé tette. Én sokat tanultam, remélem, tőlem is tanultak pár dolgot, és drukkolok, hogy összejöjjön a konferencia anyagának a kiadása nyomtatásban. Most ezen (no meg már a jövő évi konferencián) dolgoznak a szervezők, akiket csak illik végül megnevezni: Yoav Friedman, Tomer Spector, Maayan Fuss és Dani Filc. Ami tőlem telik, azt én is igyekszem megjelentetni magyarul.

(Az előadásom forrásaként felhasználtam Kertész Sándor képregénytörténeti munkáit, valamint Kiss Ferenc és Korcsmáros Péter szóbeli közléseit, köszönet mindhármuknak.)

Bayer Antal