Mit lehet írni erről a több mint legendás comic strip-sorozatról, amit eddig még nem írtak volna meg? E kérdést föltenni természetesen nagyon olcsó húzás, hiszen rögtön szabadkozásnak minősül: ne várjatok tőlem újdonságokat. Mindennek a tetejébe még csak nem is eredeti: a „nagy” képregényekről (és általában a nagy művekről) szóló írásokban mindig elsütik, és mindig a legelején. Mert nyitómondatnak kiváló.

Az kétség kívül igaz, hogy a Kázmér és Huba nem szorul rá még egy vásárlásra buzdító recenzióra. Mert annak ellenére, hogy Bill Watterson tudatosan elzárkózik figuráinak a képregény médiumán kívüli áruba bocsátásától, itt egy olyan márkáról van szó, ami mindig isszuperül eladta saját magát. De még ha nem volna is így, a kilencedik kötet táján valószínűleg akkor sem igényelne már különösebb ösztönzést a fizetőképes magyar olvasó.

Maradjunk hát annyiban, hogy igenis van mit írni erről a képregényről, csak megfelelő szempontokat kell gyűjteni hozzá. Jöjjön máris a legelső: a Kázmér és Huba egy rendkívül hagyományos képsor. A képsorok egyik tulajdonsága ugyanis az, hogy borzasztóan sokáig futnak, ugyanazokkal a soha-meg-nem-öregedő és soha-meg-nem-változó karakterekkel, akik ugyanazokat a szituációkat játsszák el újra és újra, csak mindig picit máshogy (tökéletes ellenpéldája ennek az itthon tökéletesen ismeretlen Gasoline Alley). Így tehát Kázmér örökké hatéves, és — és ezzel gyakorlatilag el is mondtunk mindent. Igen, azért vesszük meg az újabbnál újabb gyűjteményes köteteket, mert akarunk még egy stripet a hóemberépítésről, még egyet anyuci mérgező főztjéről, egy századikat apu „leváltásáról”, és egy ezrediket a Kázmér fejében földönkívülivé változó tanár néniről. Ugyanazokat a gegeket akarjuk, változatlanságot, Nietzschével szólva (és az ő neve igazán helyén lehet egy olyan képregény recenziójában, aminek már — eredeti — címe is filozófiai szemléletet tükröz): örök visszatérést. Ebben a tekintetben a Kázmér és Huba semmiben sem különbözik például a Garfieldtól — más tekintetben viszont nagyon is, tudniillik a Garfieldban intellektusnak nyoma sincs (nem Snoopy az, hiába szerepel benne állatfigura). A Kázmér egy-egy képsorában ellenben néha nem várt mélységekre és igazságokra találunk.

Kázmérnak ugyanis van lét-, társadalom- és művészetfilozófiája, és ezekkel néha bizony ragyogóan fején találja a szöget. Ebből a szempontból nagyon érdekes megfigyelni, hogyan változnak ezek a sorozat előre haladtával, hiszen most már rendesen lehet összehasonlítási alapunk. Varró Attila így beszél erről 2007-es, Kult-comics című esszégyűjteményében: „Kázmér a 90-es évektől mind többet tűnődik az élet értelmén (…), az egyén elhanyagolható szerepén a társadalmi folyamatokban, sőt a szokásos hóemberépítős és aszfaltrajzolós gegek (…) is sokkal cinikusabb véleményt tükröznek a művészet és fogyasztás közti problematikáról”. Nem kell persze filozófusnak, teológusnak vagy szociológusnak mennünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk e kifordított logikájú, néha egyenesen szofisztikus gondolatmeneteket és ál-tudományos állításokat, amiket Kázmér és Huba fölkínál értelmünknek: nem akadémikus tudásuk van nekik, csak véleményük mindenről — de az nagyon.

Watterson rajzstílusa is időben változó valami: tegyük egymás mellé az első és az eddigi legutolsó kötetet, látványos a különbség. A fejlődés szó mégis inkább csak a technikai tudására alkalmazható, mert noha igaz, hogy a későbbi stripek letisztultabb vonalvezetésűek, ugyanakkor hiányzik már belőlük az a báj és bumfordiság, ami az elején jellemezte őket. A vasárnapi csíkok esetében is föltehető a kérdés, hogy vajon tényleg egyre fifikásabbak-e, vagy csak egyre szabadabbak — mindenesetre ezek a hosszabb képsorok nem egyszer felüdülést jelentenek az időnként már picit egyhangúvá váló napi stripek közepette, éppen formabontásuk okán. Megjegyzem, Watterson azért a „szimpla” képsorok egységét is igyekszik fellazítani, ahol csak tudja: a szabvány négy panel helyett néhol ötöt, időnként viszont csak hármat, kettőt, szélsőséges esetben pedig csupán egyetlenegyet használ (nesze neked, Scott McCloud, még hogy egy képkocka nem lehet képregény!).

A Kázmér és Huba persze nem egy elméletalkotó szerző képregénye, hanem pusztán egy olyan valakié, aki mindennél többre becsüli az alkotói (művészi) szabadságot. A kronologikusan összegyűjtött stripekből végül majd egész polcnyi kötetünk lesz, amelyek alapján szépen felvázolhatjuk a szerzői életművet; de a képsorok egymáshoz képesti szervezettsége csak valami elborult posztmodern szemszögből lesz magyarázható. Végső soron csak különálló stripekről beszélhetünk, és visszatérő témákról/szereplőkről — a kraft pedig Watterson esetében abban áll, hogy miként tudja ezeket a témákat és szereplőket még ennyi idő után is érdekessé tenni a számunkra. Ahol elfárad, ott mi is elfáradunk, és ahol nem tud vicces lenni, ott nem nevetünk.

Azért szerencsére még mindig elég sokszor nevetünk.

Oravecz Gergely