A Reménység úttörői - kritika

Amikor megtudtam, hogy a Reménység úttörőinek újabb kalandját olvashatjuk magyarul, eldöntöttem, hogy noha laikusként, de őszinte rajongással cikket fogok írni róla. Mert a francia képregényekben meglehetősen kibic vagyok: korántsem olvastam annyi francia-belga művet, mint amennyit szerettem volna, és ebben a magyar piac ugyan annyira bűnrészes, mint az én szorgalmam franciatanulás terén. Mit lehet mást tenni, mint türelmesen kivárni egy-egy újabb gyöngyszem hazai megjelenését?

A Fekete Fehér Képregényantológia 2. és 3. számában találkoztam először a Reménység úttörőivel, pontosabban akkor csak Mauddal és Tanghával, a két főszereplővel, akik azzal a rövid, de annál szerethetőbb sztorival valami mást, valami teljesen újat mutattak nekem, mint amit addig ismertem. A történet egyszerre ötvözte a kalandtörténetek állandó kliséit, valamint azt a sci-fit, amit én koromnál fogva soha nem ismerhettem testközelből. Ezt úgy kell érteni, hogy az ötvenes évekkel ellentétben a kortárs sci-fi néhány tényleg zseniális kivételtől eltekintve elvesztette igazi báját, szinte minden humorát, felnőtt lett, és korai tisztaságát, egyszerűségét már csak elvétve találom. Nos, a Reménység úttörői kis űrhajójukkal bármennyire is komoly kutatásokat végeztek (még ha néhány momentum didaktikusnak, olykor pedig nevetségesnek is hat a mai szem számára), a képregény mindvégig megőrizte báját, és nem szorította ki a tudomány a főszereplőket: Maud és Tangha adták a sztori gerincét, az azonosulási pontot, a háttér pedig a tökéletes nosztalgia élményét (számomra nyilván a soha nem létező) régmúlt sci-fije iránt.

A Reménység úttörőinek a bemutatása a frankofón képregényekbe belekóstolni vágyó olvasónak is nagy segítségére volt: ha megnézem a Fekete-Fehér címeit, a legtöbbhöz előbb utóbb eljutottam volna. Leggyorsabban, és a legkevesebb kutatómunkát igénybe véve nyilván a Sin City-hez, de Beton is jött volna szépen lassan – a Reménység úttörőivel viszont könnyen elkerülhettük volna egymást.

Kicsit objektívebbé téve a cikket fontos megemlíteni, hogy Maud és Tangha párosa nem ebben az antológiában jelent meg itthon először: amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra – szubjektív módra vált – hamarjában begyűjtöttem az összes korábbi, Fülesben megjelent sztorit is, amelyek bár nem voltak átütőek, de legalább ugyanazt a hangulatot árasztották. Nem tudom, pontosan hány sztori is mehetett le azokban a régi rejtvényújságokban, nekem A csendes invázió, a Nincs számukra visszatérés?, A Fata Morgana hadművelet és A robotszörny pusztulása című képregényeket sikerült kézre kerítenem, Kiss Ferinek hála. Ezekben is csak Maud és Tangha a főszereplők, a képregények pedig ugyanazt a naivitást tükrözik, ami miatt (részben) megakadt a szemem a sorozaton.

Ezekben a történetekben néhány igen figyelemreméltó művészi teljesítménnyel is találkozatunk. A Fata Morgana hadművelet és A csendes invázió mind történetileg, mind pedig képileg rendben van: a Lécureux-Poïvet kettős néhány oldalban képes úgy elmesélni egyszerű történeteket, hogy azok kerekek és az utolsó képkockáig érdekesek legyenek. No meg izgalmasak. A sokáig homályos Fata Morgana hadművelet például annyira érdekfeszítő és átélhető a hirtelen semmivé váló űrhajóival, illetve az egész zűrzavar mögött álló emberszerű lénnyel, hogy az ember nem is képes máshova figyelni olvasása közben. Pedig nem bonyolult dologról van szó abban a sztoriban sem, de egy nagyszerű felvetés remek kiteljesítésének lehetünk benne szemtanúi. A csendes invázió szintén egy okos ötlet kidolgozása. A Földről száműzött, egy másik bolygón új életet kezdő emberek bosszút forralnak szülőbolygójuk ellen, és hatalmas méretű támadásra készülnek – a káosz közepén természetesen a gyönyörű Mauddal és a rendkívül macsó Tanghával. Maga a sztori jóval egyszerűbb annál, mint amit maga az ötlet megkívánt volna, de mind a nyolc oldal érdekes, és ami nagyon fontos, jó tempóban van elmesélve, kerek egész.

Fantasztikumban és látványban tehát az itthon korábban elérhető történetek sem szűkölködtek, azonban a Nero Blanco Comix égisze alatt nemsokára megjelenő A fantasztikus kert a legsikerültebb, legtartalmasabb mind közül.

Maga a történet a sorozat azon szakaszából származik, amikor Maud és Tangha mellett még feltűnik Rodion, a szovjet hős és Tsin-Lu is, akikkel a főszereplő páros a sorozat kezdeti koncepciójával összhangban egészen multikulturális csapatot alkotott, hogy nemzetek együtt, vállat vállhoz vetve jussanak túl az éppen aktuális küldetésükön. A négyfős csapat ezúttal kiegészült egy professzorral is, hogy kezdetét vegye az űrhajókban érdekes módon egyáltalán nem tobzódó, de annál érdekesebb utazás – ezúttal óriásbogarakkal a főellenségek szerepében. Semmi űrkaland, a fantasztikum is kimerül annyiban, hogy a professzor miniatürizáló gépének segítségével indulnak hőseink újabb kalandjukra, és mégis, a szerzőpárosnak sikerült a sorozat irányvonalához és hangulatához igazítani ezt a sokkal inkább kaland-, semmint sci-fi képregényt.

A fantasztikus kert történetváza egyébként a lehető legegyszerűbb, amit el lehet képzelni, és ez bizonyára az eredeti megjelenés ütemének is köszönhető. A heti folytatások kevésbé tették lehetővé egy bonyolult alaptörténet feldarabolását, ezért Lécureux egy pofonegyszerű sztorit díszít panelről panelre valami érdekes fordulattal, amik egytől egyig izgalmasak, az aktuális veszély elmúltával viszont lényegében csak nagyon kis lépést tesznek hőseink küldetésük véghezviteléhez, amelynek időtartama meglehetősen hosszú. Ennek tudható be, hogy 52 oldalon keresztül tart az úttörők e rendhagyó kalandja, megannyi fordulattal és veszéllyel spékelve, hogy aztán a végkifejlet elhozza a kötelező happy endet. Lécureux zsenialitása nyilván nem Maud felkutatásának kitalálásában, sokkal inkább az ahhoz vezető út megnehezítésében rejlett: hol Rodion, hol Tangha, hol pedig Tsin-Lu kerül hatalmas bajba, a kalandtörténetek kötelező kellékeit a végletekig kihasználta az író.

A fantasztikus kert sikerében azonban Poïvet szerepe talán még társáénál is nagyobb. Bár láthattunk máshol is kiemelkedő rajzokat a sorozatban (Nincs számukra visszatérés?), ebben a hosszú képregényben végre kiélhette minden rajzolói ösztönét. Minden egyes panel egy újabb mintapéldája Poïvet lenyűgöző stílusának, látszik, hogy az óriási, rendkívül részletes bogarak, méhek és más élőlények papírra vetésében tényleg örömét lelte. Hőseink méretváltozása, ezáltal az arányok eltolódása miatt a látvány minden korábbinál erőteljesebb, Poïvet néhány egészen részletes rajzzal örvendeztet meg minket.

A fantasztikus kert tehát több szempontból is kötelező: a sorozat vélhetően legsikerültebb darabjáról van szó, ami sem történetben, látványban pedig aztán végképp nem okoz csalódást, ráadásul a báj és az a bizonyos naivitás is a „régi”. Nekem pedig így sikerült még egy kis időre elnapolnom a franciatanulást…

Farkas Dávid

Megjegyzés: az 1970-es években a Fülesben megjelent történeteket némileg megrövidítették és áttördelték a magyar szerkesztők.