A történelemkönyvekből tudjuk, hogy Japán az Edo-korban szinte teljesen elzárkózott a külvilágtól. Azt is tudni véljük, hogy mi történt abban a pár száz évben, de történhetett volna akár teljesen máshogy is, és talán soha senki sem tudja meg. Egy ilyen alternatív történelmet vázol fel Yoshinaga Fumi sokat méltatott mangája, az Oooku.

A 17. század elején különös járvány üti fel a fejét Japánban. A himlőszerű betegség csak a férfiakat támadja meg, és viharos gyorsasággal tizedeli meg a lakosságot. Hamarosan a férfiak már csak negyedannyian vannak, mint a nők, és nyolcvan évvel később már senki sem emlékszik arra, hogy valaha más volt a világ. Minden munkát nők végeznek, a férfiakat a széltől is óvják, bár ez nem akadályozza meg a családokat abban, hogy áruba bocsássák fiaikat a gyerekre vágyó asszonyoknak. A házasság ma már a gazdagok luxusa, a többieknek maradnak a férfiakat kínáló vigalmi negyedek. A sógun szerepében az ország élén is nő áll, aki azonban több száz fős férfiháreméből, az Oookuból választhatja ki azt, akivel meg kívánja osztani ágyát.

Ilyen történelmi gyorstalpalóval indul a manga, amivel azonnal bedobja az olvasót a mélyvízbe. A meghökkentő belépő után azonban egy könnyed történet veszi kezdetét a békés 18. században, melyben az életvidám Mizuno kíváncsiságból és a jobb javadalmazás reményében a sógun szolgálatába áll. Az első kötetben a naiv fiú karakterén keresztül nyerünk betekintést a nyolcszáz fős hárem zárt világába, amely sokkal romlottabbnak bizonyul, mint a burokban nevelkedett Mizuno hitte: a férfiaknak nincs jobb dolguk, mint az intrika és az ügyeskedés a jobb pozíciók megszerzéséért. Persze egy Yoshinaga mangában semmi sem fekete vagy fehér, így hamar kiderül, hogy nem minden férfinak volt aranyélete odakint, és a sorozatos kizsákmányolás után még ez is lehet mennyország.

A történet drámai fordulatot vesz, amikor új sógun kerül hatalomra, és épp Mizunót választja első ágyasának, amivel szó szerint halálra ítéli őt. A fókusz ekkor fokozatosan Yoshimune karakterére helyeződik, aki ésszerű uralkodó, és nem hajol meg holmi irracionális hagyományok előtt, ez pedig megalapozza későbbi lépéseit. Yoshimune olyan női karakter, amely párját ritkítja, és nem csak a mangában: kiváló vezető, intelligens, magabiztos, és a legnagyobb természetességgel éli meg szexualitását. Nem véletlenül hárul rá a feladat, hogy komoly pénzügyi reformjai közepette megkérdőjelezze a sógunátus különös szabályait. Vajon a nőági örökösödés ellenére miért kell minden nőnek férfinevet felvennie, és miért kell a sógunnak férfiöltözetben fogadni a külföldieket, akik között egyetlen nő sincs? Igaz lehet a mendemonda, hogy valaha ugyanannyi férfi élt, mint nő?

Egyeseknek talán hatásvadásznak tűnhet az Oooku első kötete, ám hamar kiderül, hogy ez csak egy hosszúra nyúlt prológus, és az igazi történet ezután indul. A keretes szerkesztési mód ügyes, először megismerjük a megváltozott világ színét és fonákját, és miután a kötet végére az olvasóban is számtalan kérdés merül fel, az alkotó nyolcvan évet ugrik vissza a múltba, hogy felfedje az okokat, és megadja a válaszokat. A női sógunátus története az 1630-as években indul, amikor a harmadik – még férfi – sógun, Iemitsu a himlő áldozatává válik. Ami kezdetben ideiglenes és mélyen titkolt vészmegoldásnak indul – miszerint Iemitsu lánya vegye át apja helyét – idővel az egyetlen lehetséges útnak bizonyul. A manga történetének egyik oldalát ez a változása adja: hogyan épül ki a női sógunátus rendszere, miként veszik át a nők a hatalmat. A változás lassú és nem zökkenőmentes, amiben érdekes csavar, hogy a női sógunátus gondolatát éppen a sógun után leghatalmasabb nő ellenzi a legjobban. Az alkotónő mesterien ötvözi a fordulatokat valós történelmi eseményekkel, mint például Japán bezárkózásával, amelyre itt épp a járvány és a nőuralom a magyarázat.

De nem csak az elit életét ismerjük meg, hanem a szegényebb néprétegek megpróbáltatásaira is kitekintünk. Láthatjuk, hogyan vitte rá a kényszer a nőket arra, hogy férfimunkát vállaljanak, és kezükbe vegyék az irányítást, gyakran olyan valós történelmi tragédiák közepette is, mint az edói tűzvész vagy a Fuji kitörése. Érdekes megfigyelni a lassú változás különböző stádiumait, ahogy egyre több nő jelenik meg férfiakhoz köthető nemi szerepekben, például az idősebbek kezdeti ellenállását, amit az idő és a kényszer fokozatosan felszámol. Az alkotónő érzékenyen és józanul kezeli ezt a kérdést, és mindenféle indulatkeltés nélkül bizonyítja, hogy a dolgok másként is működhetnek.

A történelem persze nem létezhet alakítók nélkül, így a manga a legnagyobb hangsúlyt a sógunokra helyezi, akik a történelmi sógunokkal egyező nevet viselnek, sőt, egyéniségük is némiképp őket idézi. Politikai intrikák ide, merényletek oda, ez egy josei (felnőtt nőknek szóló) manga, így a másik kiemelkedő történetszál a sógunok magánélete. A mangaka ezen a ponton még behatóbban foglalkozik a nemi szerepek kérdésével, és sógunonként különböző magatartásformákat mutat be, legyen szó munkáról, kötelességről vagy szerelemről. A legnagyobb figyelmet eddig az első női sógun, Iemitsu kapta, akinek uralkodása kezdetén kalitkába zárva, nevétől és női mivoltától megfosztva kell élnie, mégsem szánnak neki más szerepet, mint hogy világra hozza a fiú utódot. Ahogy fokozatosan átveszi a hatalmat, úgy válik uralkodónővé, aki nyugodtan lehet nő amellett, hogy uralkodó.

A manga legnagyobb drámáit, legintenzívebb érzelmeit kétségkívül a sógunok szerelmi élete adja, amely az utódlás miatt ritkán idilli. Itt kap fontos szerepet a hárem, amely a valóságban is létezett, csak nők népesítették be. Megragadó például Iemitsu sorsa, aki kénytelen lemondani nemzőképtelen szerelméről, és a nehezen megszerzett boldogságról, hogy más férfiakkal utódot adjon az országnak; vagy a frivol Tsunayoshi tragédiája, aki nem tudja túltenni magát egyetlen lánya halálán, és ez a férfiakkal való kapcsolatában csapódik le. Persze a manga nem csak a nők érzéseivel foglalkozik: fontos, hogy milyen a férfiaknak ez a világ, mit jelenthet számukra a hárem, és hogy mit érez egy férfi, akinek szerelmét más férfiak karjaiban kell tudnia, vagy egy olyan ágyas, akit úrnője csupán egyszer részesített kegyeiben.

A manga akár egy életen át is elkíséri a szereplőket, és részletesen foglalkozik például az idősek helyzetével, legyen az egy öreg bácsi egy szegény családban, akit kivisznek a hegyre meghalni, vagy az idősödő Tsunayoshi, akire sokak szerint már semmi szükség, hiszen nem hozhat utódot a világra. Az ő karaktere ezzel együtt egy olyan, ritkán ábrázolt epizód megjelenítésére is alkalmat ad, mint az idős korban beteljesülő szerelem. Yoshinaga mesterien ábrázolja szereplői érzéseit, karakterei sokfélék és életszerűek, motivációik valóságosak, és ők adják a legnagyobb hajtóerejét a történetnek, amelynek minden pillanata mélyen emberi.

Mindehhez a képi világ nagyban különbözik attól, amit sokan itthon manga címén elvárnak, de a legtöbb nőknek szóló manga közül is kilóg. Az alkotónő szabályos panelekkel, egyszerű vonalakkal dolgozik, stílusa realista, de mindig ott és csak annyi szerepel, amennyire épp szükség van. Ha kell, megcsodálhatjuk a palotát, a korabeli hajviseletek, a díszes kimonók mind lenyűgözőek, de ha a szereplők érzései fontosak, az is előfordul, hogy csak az arc legfőbb vonásai láthatók a végtelen üres térben. Különleges módon olykor fametszetszerű panelek is feltűnnek, amelyek az akkori emberek napjaiból mutatnak életképeket.

Yoshinaga az emberi arckifejezések mestere, a legapróbb rezdüléseket is érzékletesen tudja megjeleníteni. Egyik sajátos eszköze, hogy teljesen néma panelsorokat épít be, ahol a szereplők arcának változása minden szónál többet mond, ráadásul szinte filmszerűen követi le a pillanatokat, ami a női műfajokra egyáltalán nem jellemző, de ilyen részletességgel már általában sem szokás. A kiválasztott két oldal, a második kötet egyik legerősebb jelenete, épp ilyen. A fiatal, jámbor szerzetest, Arikotót zsarolással arra kényszerítik, hogy tagadja meg fogadalmát, és legyen a sógun ágyasa, melynek előszobája egy éjszaka egy kurtizánnal. Az oldalak az éjszaka utáni reggelt mutatják, amikor a szerzetes segédje urára vár. Gyokuei feszülten vár, majd Arikoto némán megáll az ajtóban. A háttér eddig bírt jelentőséggel, innentől csak az érzések számítanak: a szerzetes arcán először egy szomorú mosoly látható, amelyből Gyokuei már sejti, mi történt, de ha ez még nem lenne elég, Arikoto csak annyit mond: „Megnövesztem a hajam.” Ezzel búcsút int fogadalmának, álmainak, és be kell ismernie, hogy gyenge, csupán naiv ábránd volt azt hinnie, hogy egymaga képes bármit elérni a világban.

A mangaka azonban a szélsőségek embere, előszeretettel használ hosszú párbeszédeket, és képes annyi szöveget zsúfolni egy-egy buborékba, ami minden fordító rémálma. Bár elsőre az ember életkedve is elmehet a szövegtömegtől, egyetlen felesleges szó sincs, és ha megszoktuk, észre sem vesszük. Az Oooku esetében ugyan ez némi fenntartással igaz, mivel a nyelvezet japánul és angolul sem egyszerű – utóbbi esetben erősen vitatható módon Shakespeare korának beszédből merítettek. Egy ilyen elrettentő oldal épp az előzőekben vázolt jelenetet követi visszaemlékezésként (amely nem csak emiatt, hanem a kontraszt kedvéért is fekete), melyben Arikoto szerzetesi elhivatottságáról győzködi apját.

Az Oookut nem is írhatta volna más, mint a rendkívüli Yoshinaga Fumi, akit nem lehet hagyományos keretek közé szorítani, alkosson bármilyen műfajban. A 2005-ben indult, jelenleg hatkötetes manga eddigi pályájának csúcsa, mely különleges alapötletével és a mesteri kivitelezéssel vívta ki a kritika és az olvasók elismerését. Hihető szerepcserét tár elénk, amelyben pontos képet fest egy teljes nép életének változásairól, nem moralizál, nem akar harcos feminista kiáltvány lenni, hanem több szempontból megvizsgálja a nemi szerepeket, mutat jót, rosszat, és már ezzel is alapos kritikát gyakorol az egyenjogúságtól ma is távol álló világon, elsősorban a merev, férfiközpontú japán társadalmon. Ez a nem mindennapi alternatív történelmi sorozat a hazai olvasóknak (és talán mondani sem kell, hogy nem csak nőknek!) amerikai kiadásban ajánlható, amely a Viz Signature sorozatában jelenik meg, kiváló, a japán kötetekhez fogható minőségben.

Kálovics Dalma

A cikk nyomtatásban a Buborékhámozó 10. számában jelent meg, 2010. decemberben.