Közel egy évvel a csúf halált halt Csodálatos Pókember harmadik folyama második számának a megjelenése után ismét van tizenéveseknek és fiatal felnőtteknek szóló szuperhősös képregénylap az újságosoknál. A hazai képregényrajongók nem lehetnek ezért elég hálásnak a Kingpin kiadót működtető és egyben pókszakértő Harza Tamásnak, aki minden korábbinál nagyobb kockázatot vállalva indította útjára a Marvel+-t, és rövidesen megkapjuk tőle a Hihetetlen Pókember második folyamát is. Harza eddigi kiadói-szerkesztői tevékenysége is bizonyítja, hogy valóban szívügye kedvenceinek a gondozása, és egészen pontosan azt csinálja, amiről mindenki álmodik: olyan képregényeket ad ki, amelyeket ő szeretne olvasni. (Persze nem mindenki álmodik képregénykiadásról, de a hasonlat átültethető más szenvedélyekre is.)

A rajongók pedig hálásak. Egyetlen mufurc beszólástól és néhány kétkedéstől eltekintve csupa szeretet és megértés követte az új Kingpin-kéthavilapoknak a képregényes fórumokon egyenes adásban közvetített előkészületét, a tavalyi őszi börzén történt bejelentéstől a múlt heti első megjelenésig. A Kingpin honlapján és honlapján, a kiadó Facebook oldalán, a kepregeny.net portálon, a Képregényblogon megjelent interjú kommentjeiben a drukkolás dominált. Meg kell hagyni, hogy amennyire csak lehetett, Harza igyekezett biztosítani az interaktivitást, megkérdezte az olvasók véleményt a tervezett magyar címekről (kár, hogy az eredetileg tervezett Marvel Extrát nem lehetett kivitelezni), jó előre megmutatta a tervezett címlapokat, és beszámolt a jogtulajdonost Európában képviselő Paninivel folytatott tárgyalások fontosabb momentumairól is. Olyan ez szinte, mint egy klubkiadvány – és hát lássuk be, az 1000 példány, amit a Kingpin be mert vállalni a Marvel+-ból, nem is nagyon haladja meg ennek a léptékét.

Az első magyar Pókember-füzet állítólag még 100 ezres nagyságrendben jelent meg az 1980-as évek legvégén. Erre azóta sem találtam bizonyítékot – azt viszont személyes tapasztalatból tudom, hogy amikor másfél éven át a kiadójánál dolgoztam, 20 ezer körül mozgott a nyomott példányok száma, amivel akkoriban a legnépszerűbbé tette a képregénylapok közül, és a többi szuperhősös lap is a 10 ezres nagyságrend környékén létezett. Aztán változtak az idők, jöttek a videojátékok, a kereskedelmi tévék, a számítógép, az internet, az olcsó és (látszólag vagy valóban) ingyenes kikapcsolódási lehetőségek – és a célkorosztály szabadidejére és pénztárcájára pályázó rivalizálásban a képregénylapok húzták a rövidebbet, méghozzá nem csak nálunk. 2000 környékére tíz év alatt az ötödére csökkentek a példányszámok Amerikában, és hasonló a történet idehaza is. Csakhogy míg „odakint” az 50-100 ezres eladások még mindig kényelmesen biztosítják a lapok fennmaradását (és megágyaznak a jövedelmezőbb médiumokba származtatott termékeknek), Magyarországon egy színes újságnak a 2-3 ezer olvasó mellé komoly reklámbevételeket kellene elérnie. Szemünk láttára fogytak el a Semic lapjai, és bár az a cég a példányszámait szigorúan őrzött üzleti titoknak tekintette, immár, hogy felszámolási eljárás alatt áll, el lehet mondani, hogy bizony az utolsó időkben az utolsó mohikánnak megmaradt Pókember és Star Wars is nehezen hozta ezt a számot. Hát ilyen körülmények között valóban a keménymagra építve lehet csak elindítani új lapot.

Márpedig az első reakciókból ítélve a keménymag el van ragadtatva, máris a legszebb Magyarországon valaha is megjelent képregényfüzetnek szavazták meg a Marvel+ 1-et. A kivitelezés valóban hibátlan, igényességben túltesz az eredetiken. Az ára ehhez képest egyáltalán nem elképesztő, elvégre 990 forint most éppen nagyjából 4 dollárnak felel meg, márpedig Amerikában ennyiért a 25-30 oldalas képregényeket kínálják, 10-15 oldal reklámmal megspékelve. Igaz, ennek feltétele volt a „Kingpin-méretre” történő kicsinyítés, de ez általában nem zavaró, és mindenki megérti, ha elmagyarázzák neki a matematikai okait (a nyomdai szabványok különbségéből ered, hogy az amerikai comic book méret előállítása aránytalanul drágább).

A lelkesedés olyan nagy, hogy egyelőre másról nem is beszélnek, mint magának a beszerzésnek az élményéről, a kincsvadászat állomásairól a különböző újságárusoknál. A kiadványba csak belenéztek, szépnek és jónak találták, örülnek, hogy van és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy még sokáig legyen (nem egy rajongó kapásból két példányt vett, nehogy le kelljen állnia a lapnak). Borítékolható, hogy a március 11-i börzén, amikorra a második szám is kijön, tumultuózus jelenetek fognak kialakulni a Kingpin standja előtt...

Közben a kiadvány tartalmáról nem sok szó esik. A kiadó ezúttal is mindent megtett, hogy eligazítsa a szinte követhetetlen Marvel-univerzumban az olvasót – bár ez már-már kimeríti a lehetetlen küldetés fogalmát. És nem is biztos, hogy nagy szükség van erre, elvégre a keménymag éppen azért keménymag, mert tájékozódott már előzetesen, olvasta eredetiben, ilyen vagy olyan módon. A történetválasztás mindenesetre ráerősít a „rajongóknak szóló” minősítésre, hiszen az itthon tavaly két kötetben megjelent Polgárháború-sztorihoz kapcsolódik, és annak ismerete nélkül a legalaposabb magyarázatok dacára sem nagyon tud mit kezdeni vele egy „újonc” olvasó. Szerencsére Daniel Knauf személyében profi íróval van dolgunk, aki (minden bizonnyal képregényrajongó) Charles fiával párban összesen 20 Iron Man és 9 Eternals történetet írt 2005 és 2008 között. A történet pontosan illeszkedik az egyébként is imponáló logisztikával (de persze, már csak méretéből kifolyólag sem hibátlanul) megkomponált Civil War-projekthez.

A központi figura, a Vasembert alakító Tony Stark az egyik legérdekesebb karakter a teljes Marvel-univerzumban, engem is megihletett egy cikksorozatra (ld. Buborékhámozó 5-7. szám). Knaufék kifejezetten jó munkát végeztek Stark összetett egyéniségének a kifejtésében, így annak dacára, hogy egy hosszabb történet közepébe csöppenünk, erős kapcsolatunk alakulhat ki a főszereplővel. A karakter mélységeit szomorú apropóból ismerhetjük meg, hiszen elveszíti egyik legjobb barátját – akit viszont alig volt idő bemutatni, és már búcsúznunk is kell tőle.

A Vasember-Amerika Kapitány konfrontáció kezelése azonban nem sikerült valami fényesen. Nem világos, hogy utóbbinak a csapata miért bírálja felül vezetőjének a döntését és jelenik meg teljesen létszámban a négyszemköztire tervezett találkozón, hiszen ezzel jelentősen aláássák vezetőjük tekintélyét, szavahihetőségét. Kevésbé zavaró, de nem hagyható szó nélkül, hogy a szuperszereplők nagy részének a képességeiről semmit sem tudunk meg, szinte csak nyers bunyózásban merülnek ki az összecsapások. Ebből egészen biztosan nem derül ki a Polgárháború tétje.

Összességében mindenesetre egy nagyrészt jól felépített, a vezérfonalát rendesen végigvivő, izgalmas történetet kaptunk elsőre. Patrick Zircher és Scott Hanna rajza nem kiemelkedő, de jó iparosok mindketten, panaszra semmi ok. A címlapról inkább semmit – a rajongókhoz csatlakozva én is megértem, hogy nem volt valami nagy játéktere a Kingpinnek, kihozta belőle, amit lehetett. A következő számé már látványosabb lesz.

Zárszó: abban egy pillanatig sem kételkedem, hogy a Marvel+ teljesíteni fogja vállalt küldetését, és nem lesz gondja az újságos terjesztéshez képest korlátozottnak mondható példányszám maradéktalan eladásával. Hogy ezen képes lesz-e túllépni, és új olvasókat is meghódítani a képregény szuperhősös műfajának, egyelőre még függőben maradó kérdés – a választ talán majd a Hihetetlen Pókember fogadtatása adja meg.

Bayer Antal