Az Új Bosszú Angyalai Forradalom kötete átvezetés a Polgárháború és a Titkos Invázió között, így fontos, roppant meghatározó esemény történik egy nem túl eseménydús kaland kapcsán. Hőseink kalandjait olvasva gyakran eszembe jut az egykori Semic-sorozat korai Batman-cikkének címe: Nindzsák, nindzsák, mindenütt nindzsák! Ha jelen kötet írójára, Brian Michael Bendisre gondolok, egészen új értelmet nyer ez a mondat.

Emlékszünk az előző japáni látogatásra, az Ezüst Szamuráj-kötet David Finch-álmodta nindzsamasszájára, most új rajzolót dob a nindzsás mélyvízbe a szerző, a Fülöp-szigeteki Leinil Yu-t, aki a Wikipédia szerint „mozgalmas látszat-realizmusban" alkot, ami hülyén hangzik, de nagyon jól néz ki. A sorozatnak jót is tesz és nem is, hogy folyton más és más rajzolói vannak. Jó elővenni a régi részeket, mert McNiven tiszta rajzai is szépek, Finch amellett, hogy egyforma arcokat rajzol, azért nagyon különleges tud lenni, Deodato már nem a régi és még nem az új, jelenleg nagyon messze van önmagától, a többiek pedig egyéni színt hoztak a sorozatba. Mégis, eleve jobb egy állandó, megbízható, a történethez passzoló rajzoló, aki fémjelez egy-egy fontosabb sorozatot, mint az állandó váltás, ami erre a sorozatra különösen jellemző. Ha Yunál maradtak volna, és néha mondjuk van egy Maleev, tökéletesen elégedett lennék.

A szupercsapat ezen történetfüzére drámai felütéssel indul, Echo, Ronin, azaz Maya Lopez levelével, melyben a csinos hősnő, a japán alvilág ostora a végveszélyen túl a felkelő nap országába hívja segítségül az angyalokat. Ők meg is érkeznek a napi poénparádéval (ami már egy Sas-kabaré elkoptatottsági mutatóját hozza) és aztán leesett a forgatókönyv Bendis asztaláról, ahogy az lenni szokott, összekeveredtek az idősíkok és rengeteg dolgot megtudunk még a polgárháborús eseményekről, valamint történik egy olyan esemény, amit nem árulhatok el, de nagyon izgalmas fejleményei lesznek.

A történetmesélésnek ez az előre-visszautaló, időben ugráló, epizódkibontó típusa viszonylagosságot sugall, a lineáris történetvezetésnél jobban fenntartja figyelmünk az állandó kizökkenés, de túlzott használata zavaró és öncélúnak tűnik. Bendis épp a határon mozog.

A sablonok mellett, mint az állandó poénkodás (sajnos minden szereplő bendisi humorát megismertük már az évek alatt), a Polgárháború szokásos, elkoptatott érveket egymásra sorakoztató paneljeit olvashatjuk. Bejön egy új szereplő, aki később ugyancsak fontos lesz egy időre, Vudu testvér, megjelenik Ezüst Szamuráj (illetve a csapat jelenik meg nála), és egy kérdőjeles Amerika Kapitány, valamint az eltűnésben lévő Sólyomszem.

Szeretem ezt a csapatot, mert esetlenek, csapatmunkának alig van nyoma, aranyosak, és kitartóak. Alig látszik, hogy a legképzettebb hősök, egyedül Dr. Strange viselkedik felnőtt módjára, mindenki más vagy vicceskedik vagy szorong. Pedig milyen múltja van Pókembernek, Rozsomáknak, hogy csak a két legtapasztaltabbat említsük!
Sok bunyó, sok szöveg, sok szöveg, sok bunyó, aztán a szappanopera drámai fordulatot vesz.

A legjobb az egészben, hogy hamarosan jön az egyik legjobb, leglátványosabb minisorozat, a Titkos Invázió, és már most felcsigáznak. Sorban kapjuk a jó szériákat, és bár én nem hiszem el, hogy már a Titkos Háborútól kezdve meg volt tervezve a dolog, azért jót szórakoztam mind az említett művön, mind a Mutánsvilágon, Polgárháborún. Jó évei ezek a Marvelnek. Hamarosan valami egészen friss dolgot kapunk, és lassan véget ér a széthúzás. Ideje.

A történethez kapcsolódó hősök saját történeteiből olvashatunk párhuzamosan a Hihetetlen Pókember és a Marvel + oldalain, ez is egészen újszerű élmény most.

Lénárd László