Újdonsághiányos időszakban az ember kétségbeesetten körülnéz a bőségesebb évek alatt felgyülemlett képregények között, hátha talál köztük olyat, amit annak idején későbbre halasztott. Kisméretű kötetek eleve előnyt élveznek, mert strandra, buszra, vonatra, ágyba és egyéb helyekre is praktikusabb magunkkal vinni. Hát így került most elő a Dampyr, amit megjelenésekor elhanyagoltam. És most kiderült, hogy mennyire érdemtelenül.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy úgy rémlett, csak az utolsó kettőt nem olvastam el akkoriban, az első ciklust azonban kipipáltam. Ezért a hatossal kezdtem (váratlanul tetszett), az ötössel folytattam (az még jobban), és kezdett érlelődni bennem a gyanú, hogy talán mégis nagyobb a lemaradásom. És valóban így volt, az „újra” olvasáskor csak az első rész bizonyult ismerősnek. Most pedig ideje kimondani: a Dampyr nagyon jó sorozat, igazán kár, hogy a Fumax a reméltnél gyengébb eladások miatt a leállítása mellett döntött.

Korábbi ellenérzéseim alapvetően a műfajjal szemben voltak. Nem vagyok horrorkedvelő, azon belül is a vámpír-zombi-vérfarkas triumvirátus érdekel a legkevésbé. A Dampyr viszont horror is, vámpíros is, véres is, mégis befogadtam. És ez nagy szó.

Az első két kötet (A sötétség gyermeke, Az éjjeli horda) azért nem kevés tápanyagot adott az ellenérzéseimnek, ezek tekinthetők a leginkább klasszikus vámpírtörténetnek. De ezennel ünnepélyesen megbocsátok, hiszen nyilvánvaló, hogy egy sorozat elején be kell mutatni a szereplőket és a téteket.

Először is tisztázzuk, hogy a sorozat címe nem a főszereplő neve, hanem a meghatározása. A vampirológiában dampyrnak (magyarosan írva állítólag ez helyesen damfír) egy hímvámpír és egy emberi asszony szerelmének a gyümölcsét hívják. A Dampyr megalkotói – Mauro Boselli és Maurizio Colombo – felfogásában ilyen gyermek csak nagyon ritkán születik, mivel azzal a különleges képességgel rendelkezik, hogy a vére halálos méreg a vámpírok számára, és a vámpírok nem ettek meszet, hogy ilyen utódot nemzzenek.

Az írók hamar tisztázzák azt is, hogy náluk kétfajta vámpír létezik: egyrészt a Sötétség Urai, akik gyakorlatilag örök életűek, kinevetik az olyan hiedelmeket, mint hogy ne látszódna a tükörképük, és nem csinálják össze magukat egy feszület láttán, másrészt pedig ezeknek az igazi vámpíroknak az áldozatai, akiket megfelelő mennyiségű vér kiszívása után életben hagytak, de rabszolgává változtattak át, és akik bizony valóban elporladnak a napon, ellentétben uraikkal. Ezek a másodrangú vámpírok csak ölni tudnak (de azt nagyon), nem rendelkeznek hipnotikus vagy más természetfeletti képességekkel, és nem képesek új vámpírokat létrehozni sem.

Kiinduló helyszínként az írók a Balkánt választották. A sorozat 2000-ben kezdődött, amikor még frissek voltak az ex-jugoszláv államokban dúló háborúk emlékei. Pontos földrajzi meghatározást nem kapunk, a szerzők gondosan kerülik a népek megnevezését és különösen az állásfoglalást, csak a szláv (és magyar) nevekből sejthető, hogy nagyjából merre járunk. A következő kötetek fényében, amelyek konkrét városokban játszódnak, ez a szinte kínos távolságtartás kissé furcsa, bár érthető, hogy miért óvatoskodtak az ingoványos talajon. (Persze, az a kérdés is joggal vethető fel, hogy akkor miért éppen egy délszláv országot választottak a „hagyományos” Transzilvánia helyett.)

Főszereplőnk, Harlan Draka csak a 24. oldalon lép színre. Hátterét, születése és származása történetét csak apránként ismerjük meg, csepegtetve adagolják az írók. Ő a dampyr, a Sötétség egyik rettegett Urának, Drakának a fia. Anyját a faluban boszorkánynak tartották, őt magát kigúnyolták, de féltek is tőle. 55 évvel ezelőtt született, mégsem látszik többnek 30-nál. Vámpírvadásznak adja ki magát, noha nem hisz a vámpírokban. (Ez az írói fordulat eléggé gyengére sikerült – 55 évig egyetlen vámpírral sem találkozott, mostantól pedig lépten-nyomon beléjük botlik?) Yuri nevű ifjú társával együtt az egyszerű emberek hiszékenységét kihasználva járja a vidéket, és ördögűzésszerű profán szertartásokat mutat be.

Harlan csapatának leendő tagjait azonban már korábban megismerhettük. Kurjak, egy szedett-vedett katonaszakasz parancsnoka már az első oldalakon bemutatkozik. Eleinte minden illúzióját vesztett, cinikus zsoldosfélének tűnik, ám hamarosan kiderül, hogy különb ember a társainál, akik már automatikusan, gondolkodás nélkül ölnek meg mindenkit, akivel gondjuk támad. Kurjakban maradt még felelősségérzet, és amikor a foglyul ejtett Harlant rákényszeríti a szembeszállásra a vámpírokkal, azt a város és a csapata védelmében teszi, noha ő maga sem nagyon hiszi, hogy több lenne szélhámosnál. Tesla, a vámpírlány is hamarabb mutatkozik be Harlannál, és ekkor még mindig lelkifurdalás nélkül végez az egyik katonával. Amikor azonban szembesül Harlannal, megérti, hogy a legendák igazak, és hogy a dampyr vére valóban halálos a számukra. Ez a felismerés hozza el a számára a reményt, hogy mégis megmenekülhet kegyetlen gazdája, az őt vámpírrá változtató Gorka rabságából, ezért dönt úgy, hogy Harlanék oldalára áll, bármilyen kínoknak veti is őt alá korábbi ura.

Az írók nem spórolnak a vérrel és a borzalmakkal, és nem ragaszkodnak feltétlenül valamennyi karakterükhöz semmi. Bár Yuri és a Harlan megkeresését kezdeményező egykori falubélije, Lajos is érdekes szereplőnek ígérkezett, egyikük sem éli túl az első kötetet, és az ifjú társ önkéntes menekülése a halálba a vámpírlét elől adja meg az utolsó lökést Harlannak, hogy vállalja fel vámpírölői küldetését. Bosszút esküszik Gorka és általában a Sötétség Urai ellen. Miután a második részben többet is megtud apja örökségéről, elhatározza, hogy mindent kiderít a vámpírokról és önmagáról. Ugyancsak a második kötetben szilárdul meg a Harlan, Kurjak és Tesla által alkotott furcsa trió szövetsége, amelyre egymás életének a kölcsönös megmentése teszi rá a pecsétet.

Izgalmas és fordulatokban gazdag a Dampyr első két kötete, már ezeket is megéri beszerezni, de ez még csak a bevezető rész volt, az igazán érdekes epizódok még csak ezután következtek. Így megmaradt volna szimpla vámpíros horrornak, jó, hogy nem így történt.

Feltétlenül ki kell emelni még a rajzokat. Az olasz realista iskola méltó képviselője Majo (Mario Rossi), akitől azonban ezekkel a részekkel el is búcsúztunk, de aggodalomra semmi ok, a követői is ugyanazt a remek minőséget hozzák. Részletgazdag hátterek, markáns és jól megkülönböztethető arcok, a jelenetek hangulatához igazodóan nyomasztó, rémisztő vagy dinamikus képek, profi iparosmunka.

A sorozat valamennyi kötete még kapható a kiadónál és egyes könyvesboltokban. (Az Alexandra webshopjában jelenleg 50 százalék kedvezménnyel.)

Bayer Antal