Ha feltennénk azt a kérdést, amelyet már számtalanszor feltettek előttünk, és számtalanszor meg is válaszoltak, tudniillik, hogy van-e olyan téma, amely nem illik a képregényes ábrázoláshoz, akkor erre a kérdésre tagadólag kellene válaszolnunk: nincs.

Vannak azonban témák, amelyek a képregény történelmi hagyományaiból és az aktuális képregényolvasók szokásaiból következően eladhatóbbak, népszerűbbek, egyértelműbbek. Például mondjuk Szuperhős és Rejtő. Ugyanennek az éremnek a másik oldala: megírni, megrajzolni még egy szuperhős-sztorit, egy n+1-ediket, hogy mondjon újat is meg régit is; és persze hogy meg is vegyék. Akárhogy is legyen, a kutyaversenyeztetés nem lehetetlen képregénytéma, csak szokatlan.

A képregénytörténet "funny animals," azaz vicces állatok-vonalával ellentétben Pádár Ádám és Molnár Gábor képregényében, A munka gyümölcsében a kutyák nem emberi vonások megtestesítőiként vagy karikatúráiként, hanem valódi állatokként szerepelnek a történet lapjain. Az agarak anélkül válnak a cselekmény meghatározó elemeivé, hogy a szerzők antropomorfizálnák őket: sem a szöveg, sem a képsorok nem ruházzák fel emberi értékekkel és érzelmekkel a kutyákat, akik a maguk állati lényegében válnak a képregény drámaiságának letéteményesévé. A tét ugyanis pont az állatiasság megőrzése: a főszereplő, Ernő, pont azt szeretné elérni, hogy a kutya kutya maradjon, és ne alakítsák géppé. A történet érzelmi fordulópontjain mindig a kutya a főszereplő: a gazdájára felnéző, a nyúl után iramodó, vagy a vesztes kutya.

A P. Szathmáry István által alapproblémának tartott zöld tematika ("A valódi probléma értelmezésemben a témaválasztásból adódik." Szépirodalmi Figyelő 2013/4. 84) olvasatom meghatározó eleme. Egyrészt a kortárs képző- és filmművészetben, valamint az egyre népszerűbb ökokritikai társadalom- és irodalomelméleti megközelítésben olyan, A munka gyümölcse által is felvetett témák állnak a középpontban, mint az állat-ember kapcsolat, a biológiai alapú robotok, vagy az ember biológiai hatása a környezetére. Ezek a gondolatok és aggodalmak benne vannak a levegőben, gondoljunk az Alien-sagára, Neill Blomkamptól a District 9-ra vagy az Elysiumra, A Studio Ghibli Nausicaa-jára, vagy a Pixar Wall-e című meséjére.Témája tekintetében A munka gyümölcse beleillik ebbe a sorba: szórakoztatva tálal "zöld" kérdéseket.

Másrészt a kutyaidomítás és az ezzel járó didaxis, melyet Szathmáry ugyancsak felró A munka gyümölcse alkotóinak, nem pusztán a történet szintjén jelenik meg: egy erre ráépülő, képregényes metaszinten is értelmezhető. A nyitó oldalakon egy ismeretlen hang az agáridomítás alapszabályait rágja a szánkba - valóban elég didaktikus és az olvasóban távolságtartást keltő gesztus ez. Melyik egészséges felnőtt fogadná örömmel, ha egy hang, amelyhez egyelőre még nem tartozik se test, se kontextus, megcáfolhatatlan igazságokat sulykolna a fülébe (szemébe) egy olyan témáról, amelyről még sosem hallott?

A narrátor első mondata: "A versenyagarak nevelése érzelmi alapokra épül." A második: "Alapvető követelmény a türelem, a megértés és a gondoskodás." Ez a két mondat külön bekeretezve lebeg az egész oldalas panel légüres terében, ahol először az ember kontextus (versenypálya) helyett hirtelen csak egy geometriai formát lát, egy ellipszist. A második oldal sem visz bennünket közelebb ahhoz, hogy megtudjuk, ki oktat ki bennünket ilyen magabiztosan, és egészen a történet végééig várnunk kell, amíg a vizuális és a textuális elem összekapcsolódik, és bebizonyosodik, hogy a narrátor Ernő. Előtte is sejtettük persze, de nem láttuk: a késleltetésből adódó feszültség csak az utolsó oldalakon oldódik. 

És ahogy a narrátor elismétli bevezető mondatait az agarakról és azok idomításáról, belép egy második és egy harmadik sík is a történetbe. "Ismernünk kell őket kívülről-belülről. "Tudnunk kell, hogyan működnek, mi hajtja, mi ösztönzi őket." Az illegális kutyaversenyeztetők pontos ismerete által tudta őket tőrbe csalni narrátorunk. Sajátos világszemlélet ez, az embert is ugyanúgy ösztönlényként kezeli, mint az agarat. Ernő ugyanúgy idomítja az ellenlábast, mint az agarat. Itt ismét visszakapcsolnék kezdő gondolatomhoz, az ökokritikai megközelítéshez, amely az embert is egy biológiai létezőnek fogja fel a többi milliárd között.

Ugyanakkor, és ez a harmadik sík, a narrátor nem csak a gonosztevőt idomítja, hanem az olvasót is. A narrátor egész végig hozzánk, olvasókhoz beszél. Megalkuvást nem tűrő mondatai az idomításról minket is idomítanak, rólunk is szólnak.

A narrátor tudja, hogyan működünk. Tudja, hogyan kell adagolnia a történetet, hogy mi, olvasók, fennakadjunk a horgon. Mennyi információ és mennyi feszültség kell nekünk. Mennyi szó és mennyi kép, mennyi panel és milyen elrendezésben.

A narrátor (és a rajzoló) tudja, hogy mi hajt és ösztönöz bennünket, mi az a képregényes nyúl, az a (textuális és vizuális) ritmus, a történetnek az a felbontása (breakdown, Robert C. Harvey), ami után odavetjük magunkat mi is, mint a kutyák.

A narrátor tudja, mi az a terv, amit létre kell hoznia, és amitől soha nem szabad eltérnie: amitől ez a képregény, A munka gyümölcse remekül működik.

Így a narrátor munkája meghozza gyümölcsét. Még ha nem is pénzért csinálja.

Szép Eszter