A „saját” börzére való ráhangolódásként átugrottam egy napra Bécsbe megnézni, hogy csinálják mások. A Vienna Comixot Európa egyik legnagyobb képregényvásáraként hirdetik, kíváncsi voltam, milyen is az. Röviden: nagyon hasonlít a budapestihez, csak sokkal nagyobb.

Az élmény sorban állással kezdődik. Mivel a pesti börzén már évek óta kiadói árusként nyitás előtt be tudok rendezkedni, csak a standomhoz csapzottan, lihegve érkező vásárlóktól tudom, hogy mennyit kellett várniuk, hogy bejussanak. Nos, most megtapasztaltam saját bőrömön ezt az érzést: kerek egy órába telt, mire beléphettem a MGC Halle épületébe. Ott már csak pár perc, és a két jegyárus egyikénél fizethettem, egy rendező lepecsételte a csuklómat, és irány az emelet.

De azért térjünk csak vissza a sorban álláshoz. Biztos gyakorlott börzére járók voltak a közelemben, mert senki sem türelmetlenkedett, vidáman elbeszélgettek, fotózkodtak a rendszeresen kijövő cosplayerekkel. Akik között egyértelműen felülreprezentáltak voltak a honfitársaink. Lehetett abban valami sajátságos az osztrákok számára, hogy állig felfegyverzett rohamosztagosok járkálnak fel-alá, és egy érthetetlen nyelven kiabálnak egymásnak.

Az emeletre felérve szinte azonnal megtaláltam David Bollert, aki tavaly a svájci képregénykiállítás alkalmából járt Budapesten, azóta pedig kétszer is találkoztunk Lausanne-ban, illetve hozzájárult egy képregényének a Papírmozi-beli közléséhez. Az Oktoberfestről érkező David enyhén elhasználtnak tűnt, mondta is, hogy kezd kicsit sok lenni neki a vásárra járás – független kiadó lévén azonban kénytelen többre is elmenni, főként német nyelvterületen. Érdekességként megemlítette, hogy a vonaton együtt utazott egy magyarral, akinek elmesélte budapesti élményeit, sajnálkozva a politikai és gazdasági helyzeten. No de a magyar úr büszkén kihúzta magát, hogy igen, de a mostani kormány mennyi mindent újraépít, és hogy ez mennyire jó dolog. Van pár magyar haverom, aki ezt egy kicsit másképp látja – mondta neki udvariasan David.

David egy különteremben volt, szemben a Star Wars-tematikát képviselő két olasz vendéggel. Szép sor állt hozzájuk dedikáltatni, ami azért volt nekem kicsit fura, mert az egyikük össz-vissz tucatnyi SW-képregényt rajzolt, nem is az ismertebb szériákból, a másikuk pedig színező (annak elég jó, viszont az általam fellelt adatbázisok szerint a DC-nek dolgozik többnyire, SW-s munkájának nem találtam nyomát). Szóval úgy tűnt, a szervezők nem hajtják magukat nagyon, hogy külföldi vendégrajzolók jöjjenek, bár a már most beharangozott 2015 áprilisi rendezvényre be van ígérve Charlie Adlard (Walking Dead).

A 60+ perces araszolás után jól esett leülni pár percre David mellett, no meg egyébként is mindig jó őt látni, de persze más dolgom is volt, mentem hát tovább a nagyterembe. A nagyterem nagyon nagy, zsúfolásig tele, első blikkre az ember tényleg elismeri, hogy valóban a legnagyobb képregényvásárok egyike lehet. Alaposabban körülnézve annyiban árnyalódik a dolog, hogy a standoknak legfeljebb a felén árusítanak képregényeket, a többin figurák, kitűzők, kártyák, makettek, számítógépes játékok, dvd-k, mindenféle egyéb geekségek. Persze nálunk is akad ilyesmi, de itt nekem szinte nyomasztó volt, hogy egy „comix” nevű rendezvényen már-már keresgélnem kell a képregényeket.

De azért volt az is bőven, és hálát rebegtem magamban azért, hogy sose tanultam meg rendesen németül, így nem akartam mindent megvenni, amit csak látok. A jelek szerint Bécsben is domináns Marvel-DC duó kiadványait (és a szintén impozáns mennyiségű mangát) leszámítva is elképesztően sok érdekességet láttam. A német nyelvű piac van olyan nagy, hogy az utóbbi időben csökkenő népszerűségű francia-belga képregények nagy részét még mindig érdemes kiadni, és persze az antikvár cuccok hegyekben álltak. Nagyobb, profinak tűnő árusból sem volt hiány, ezek egy része szakosodott is, az egyiknél meglepően sok volt az olasz erotikus zsebkönyv, a másiknál keveredtek a régi képregényfüzetek a kívülről régi képregényfüzetnek látszó régi ponyvafüzetekkel, a harmadiknál méteres mélységbe lehetett leásni az asztalon az egyeurós, feltehetően évek óta eladhatatlan kiadványok között. Másfél tucat füzet erejéig segítettem csökkenteni a halmazt, mást nem is vettem, maga a látvány elegendő volt a bódulathoz.

Az egyik árus nevetve mesélte, hogy amiket most kiválogattam, már évek óta ott vannak nála, de amíg nem voltak külön szedve a drágábbaktól, a kutya sem vette őket, így viszont mindenki begyűjt közülük párat. A kereskedelem néha roppant egyszerű eszközökkel működik. Elmondtam neki (angolul), hogy magam is rendelkezem némi eladói tapasztalattal ezen a téren, fesztivált szervezek Budapesten, meg hasonlók, mire a mellettem turkáló huszonéves srác magyarul szólított meg, hogy mikor lesz nálunk rendezvény. Kicsit csodálkoztam a tájékozatlanságán, ám kiderült, hogy tökéletes magyarsága ellenére ő már Bécsben született, a magyarországi képregényhelyzetről pedig csak annyit tud, hogy nálunk is van Pókember. Talán egyszer átlátogat.

Ahogy a pesti börzén, itt is előfordultak szerzői kiadványosok, de a rendezvény méretéhez képest tulajdonképpen meglepően kevesen. Külalakra a füzeteik valamivel profibbak a magyar átlagnál, ám ami a tartalmat illeti, nem érzem, hogy gyengébben állnánk. Az osztrák kollégák a jelek szerint túlnyomó részt szuperhős vagy fantasy vonalon próbálkoznak, van aki színesben, van aki fekete-fehérben, és semmivel sem jobb rajzokkal, mint a magyarok. A történetek minőségét nem tudtam megítélni. Volt pár humoros rajzoló is, az egyikükről megtudtam, hogy egy napilapban fut rovata, biztos nagyon vicces. David mellett is dedikált egy helyi rajzoló, a címlap felkeltette az érdeklődésemet, de aztán láttam, hogy az egész úgy néz ki, mintha fényképekről lenne másolva, így hát hamar vissza is tettem. „Alternatívnak” nevezhető alkotók munkáival nem futottam össze, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek is – még Poznanban volt alkalmam megismerkedni a Tonto Comics stábjával, idén tavasszal pedig egy grazi fanzin szerkesztőjétől kaptam linkeket, úgyhogy tudom, hogy létezik egy ilyen szcéna, csak hát valószínűleg tisztában vannak vele, hogy nem a Vienna Comix az ő terepük, inkább a grazi és linzi fesztiválok.

A jelenlévők közül a legrokonszenvesebbnek a Tisch 14 csapat látszott, de az áraik túl magasak voltak ahhoz, hogy vásároljak tőlük. Nem tudom, hogy megy nekik, a honlapjuk szerint csak a Vienna Comixon és a linzi fesztiválon árusítanak, és három bécsi boltban, köztük a valóban elsőrangú Bilderboxban kaphatók a képregényeik.

Külön termet kaptak a manga stílusban rajzolók, főként lányok, saját portfoliójukból árusítottak, helyben is készítettek rajzokat. Megint csak azt kell mondanom, hogy nincs miért szégyenkeznünk, a hazaiak is vannak olyan jók, mint ők. Érdekes, hogy volt köztük négy japán kinézetű lány is, de nem állítanám, hogy ők rajzoltak a legügyesebben, vagy akár csak „legjapánosabban”.

Mindezeknek a felmérése jó másfél órát vett igénybe. Persze, ha tudnék németül, másfél nap is kevés lett volna, és mivel nem is nagybevásárlásra mentem, az angol nyelvű kínálatban sem merültem el különösebben. Ami meg tetszett volna a régebbi, amerikai underground cuccokból, arról az eladó is tudta, hogy mennyit ér…

Elbúcsúztam Davidtól, és indultam tovább, vissza a belvárosba. Kilépek az épületből: a sor még hosszabb, mint amikor jöttem! Állítólag háromezer látogatóra számítottak a két nap alatt, gyanítom, hogy még ennél is többen voltak.

Érdekes, hogy a bécsi képregényboltokat nem nagyon izgatta a Vienna Comix, ugyanúgy voltak nyitva, mint máskor, és nem úgy néztek ki, mint akik a kínálatuk egy részét kiküldték volna a rendezvényre. A Comic-Treffben vettem pár új füzetet, inkább csak rutinból, jó drágán – 1,20-ért számolják a dollárt, mármint euróban. A Morawa könyvesboltban kedvezőbb a váltás, de ott csak kötetek vannak. Egy német alkotó, Reinhard Kleist graphic noveljét választottam ki itt (angol fordításban, persze), Johnny Cash életrajza, jónak néz ki, jókat is hallottam róla. A körút végén a bécsi frankofón képregényszalon szervezőjével volt találkám egy kávéra, megbeszéltünk pár ötletet, hátha sikerül összehozni valamit együtt, van rá némi remény.

Megjegyzés: fotózni elfelejtettem, a VC Facebook oldaláról vadásztam illusztrációkat.