A Salamon király kincsét hatodikos korom körül olvashattam, nagyjából egy időben Conan Doyle Sherlock Holmesaival és a Roburban (is) megjelent, Haui József-illusztrálta Elveszett világával, Beljajev Repülő- és Kétéltű emberével és csomó más ifjúsági könyvvel. Nem volt rám nagyobb hatással, mint amazok, Alan Quatermain nem volt szimpatikusabb, mint Challenger professzor vagy dr. Watson. Sőt. Nem ismerhettem fel benne Indiana Jones, Lara Croft vagy a Titkok könyvtára – az elveszett világok kalandorai – előképét, lévén egyikük se létezett még. Alan Moore sem írta még meg a LoEG-et. Nem vontam párhuzamot másokkal, élveztem az olvasást az ebédlőasztalnál, vécén vagy a paplan alatt vagy akár normális helyeken.

Zórád Ernőt még hamarabb megismertem, többek között Winnetou-ján és a Táltos sorozat többi tagján gyakoroltam az olvasást annak idején.

A gyerek-kora kamaszkor emlékeit a Zórád Ernő Képregényei sorozat legújabb tagja hozta felszínre. H. Rider Haggard regényét a kornak megfelelően Cs. Horváth Tibor adaptálta 1975-ben képregényre, és a Mester vetette papírra – azaz szokás szerint ő töltötte ki a szövegen túl fennmaradó részeket grafikával. Jelen, negyven évvel későbbi kiadás letisztított, újra beírt változat a Nero Blanco Comix kiadásában.

Haggard könyve vérbeli kalandregény, Afrika misztikus egzotikuma árad a lapokból, elzárt, ősi várossal, törzsi világgal, okos vagy/és szép hősökkel. Sok veszélyes esemény történik velük, keresik valaki nyomát, közösséggé kovácsolódnak kalandjaik közben, tűz a nap, csillognak a lándzsák, a fekete koponyák. Ciripelnek a fűlakók, tülkölnek az elefántok. A kétszázhatvan oldal körüli könyv 32 oldalba sűrűsödött (volna, ha ez ugyanaz volna), és ezzel nagyon sok minden elveszett az eredeti cselekményből, hangulatból, szellemből.

A tetszik-nem tetszik érzelmi (minimálisan szakmai) tengelyén értékelve: különösebben nem tetszett ez az adaptáció. Vannak Cs. Horváthnak olyan átdolgozásai, melyeket nagyon élvezek, lekötnek, hiába rengeteg a szöveg, olvasom és kész, csak ritkán gondolok képregénytechnikai dolgokra. Vagy csak sokat nézegetem a képeket. Viszont harminckét oldalon így ebből a könyvből kihal minden feszültség, minden kaland.

Az új beírás se javított sokat a helyzeten. Az eredeti Füleses és egyéb kiadványokat megszoktam a gépelt beírással. Bizonyos történeteknél megérni átírni ezeket, de például itt talán felidézett volna egy hetvenes-nyolcvanas évek hangulatot, és azt az időutazást legalább élveztem volna. Persze ezt nem lehetett volna megcsinálni, ez a sorozat nem így készül. A szerkesztői Utószó magában érdekesebb, mint az olvasmány.

A képek megint gyönyörűek, de hiába, ha nem mélyülnek el a karakterek, hiába szimpatikus a főhős, ha nincs jelleme, ha nem lehet azonosulni vele, ha nem kap ízt egy-egy mondat vagy leíró rész. Egyébként is hiányoznak ehhez a történethez is az egész oldalas festmények, vagy valami Cs. Horváthénál érzékenyebb megközelítés – amelyeket a Táltos-albumok egyikében-másikában már elkezdhetett Zórád is. Nincs feszültség.

Megértem, hogyha a gyűjtők beillesztik a gyűjteményükbe, szép kiadás, azt is ha valaki ezen gyakorolja, gyakoroltatja az olvasást, de ha valaki Zórád Ernőt vagy akár Cs. Horváthot akarja művészete teljében látni vagy jól akar szórakozni, ajánlom, hogy keressen más képregényt magának, ez inkább relikviaszerű érdekesség zsánerrajongóknak. Akkor lehetett volna jobb, ha Zórád maga írja, de beértem volna azzal is, ha olyan öt-hat oldallal hosszabb a szerkesztő képregénytörténeti érdekességeket bemutató utószava, cikké kiegészülve.

Lénárd László