Képregényfesztiválon jártam, idén Lausanne „helyett” Brüsszelben, és képregényekkel felrakodva tértem vissza. Azóta is ezeket olvasom minden szabad percemben, és három részletben szemlézem is őket.

XIII 20: Le jour du Mayflower
(Sente-Jigounov, Dargaud 2011)

Az eredeti XIII sorozat 23 éven át tartotta izgalomban az olvasókat, köztük természetesen engem is. Sokan lehettünk úgy 2007-ben, hogy köszönjük, az utolsó epizóddal lezártnak tekintjük a szériát, ám mivel voltak elegen azok, akik viszont arról győzködték Jean Van Hamme-ot, hogy egy ilyen sikeres franchise-ból lehetne még kihozni valamit, az író beadta a derekát. Valójában két irányban is folytatódik az albumok sora: a XIII Mystery az eredeti történet egyes szereplőinek a szemszögéből nézve árnyalja mindazt, amit korábban már a fősorozatban olvastunk, míg az eredeti számozását továbbvivő részekben már egy újabb ciklus indult. Mindez Van Hamme jóváhagyásával és vigyázó felügyelete alatt történik, ami elvileg garantálja a minőséget. Ennek ellenére jó ideig nem mertem belenézni, pláne megvásárolni az újabb köteteket.

Tavaly megtört a jég, és használtan, olcsón megvettem két epizódot a XIII Mysteryből, és megállapítottam, hogy nem rossz ez, ha nem is pótolja, de legalább felidézi a régiek varázsát. Idén pedig úgy döntöttem, megadom az esélyt a folytatásnak is, amit Yves Sente ír, és – az idősödő William Vance betegsége miatt – egy új rajzoló, Igor Jigounov illusztrál. Mivel magyarul csak az első négy rész jelent meg, és ha nem is túl nagy az esély a folytatásra, azért kizártnak sem tekinthető, a cselekmény ismertetésétől eltekintek, és csak annyit mondok, hogy még mindig nem tudunk mindent a XIII-as jellel tetovált fiatalember rejtélyes múltjáról. Az eredeti sorozat néhány szereplője továbbra is jelen van, és Sente újabbakkal frissíti fel főleg a gonoszok (de legalábbis gyanúsak) listáját.

Meg vagyok elégedve, le nem vagyok nyűgözve. Valószínű, hogy elégedettségem a több év kihagyásnak is köszönhető – könnyen lehet, hogy ha azonnal rávetem magamat, most csalódott lennék. De nem vagyok az. Tisztességesen megcsinált képregény, nem feledteti az eredeti sorozatot, de nem is hoz rá szégyent, abszolút olvasható, ajánlható. Sente profi író, Jigounov rajza pedig oly mértékben tiszteletben tartja híres elődjét, hogy szinte fel sem tűnik, amikor a kötet vége felé néhány oldal erejéig vendégrajzolóként visszatér Vance.

Nem tudom, hogy meg fogom-e venni a további részeit is (van már mit), de nem tartok kizártnak egy impulzív bevásárlást, ha jó áron adják.

Dad 1: Filles à papa
(Nob, Dupuis 2015)

A dedikálásra váró sor hosszából ítélve a brüsszeli képregényfesztivál egyik legnagyobb sztárja volt Nob, a Dad című képregény egyszemélyes alkotója. Az immár a 4000. számot is meghaladó Journal de Spirou heti képregénymagazin, ahol a névadó figurán kívül olyan világhírű sorozatok indultak, mint a Lucky Luke, a Gaston és a Hupikék Törpikék, a mai napig ontja magából az újabb sikereket, amelyek közül ez a legfrissebb. Nincs két éve, hogy elindultak a többnyire egyoldalas történetek, és idén már meg is jelent az első gyűjteményes kötet, a második októberre van előre jelezve. Még a fesztiválra készülve elolvastam belőle pár oldalt és egy lelkes kritikát, így nem és volt kétséges, hogy be fogom szerezni a kiadványt.

És tényleg jó. A Dad alapötlete, hogy egy negyvenes, pocakos férfi egyedül neveli négy lányát, akik minden valószínűség szerint négy különböző anyukától születtek. Az apuka állástalan színész, jelenleg csak alkalmi munkákat kap reklámfilmekben, illetve annyit biztosan tudni, hogy a legidősebb - már egyetemista - lány anyja komoly tartásdíjat fizet neki. A legkisebb gyerek 10 hónapos, a legnagyobb 20 éves, ebből kifolyólag aztán a különböző életkorokkal kapcsolatos helyzetekkel kell szembesülnie az egyedülálló apukának. Bár az ember azt hinné, a poénok nagy része adja magát, Nob interpretálása mégis elkerüli a közhelyeket, nagyon modern és szórakoztató a tálalás. Érezhető, hogy személyes tapasztalatokon alapul – Nob ezt be is vallja, bár hozzáteszi, hogy ő a mai napig együtt él gyermekei anyjával, de volt alkalma megfigyelni szülőtársait.

A Dad attól lehet ennyire sikeres, hogy két szinten, „mindkét oldalról” élvezhető. Az elsődleges célközönség – a gyerekek – a képregény olvasásától könnyebben megérthetik és megbocsáthatják szülei tökéletlenségét és látszólag bosszantó, irracionális viselkedését és követeléseit. Az idősebb korosztályok pedig az egyszer, többször, ismételten általuk is átélt helyzetekből felismerhetik saját nevelési hibáikat és tévedéseiket.

A rajzok is remekek, a klasszikus francia-belga iskolának egy korszerű továbbfejlesztését láthatjuk bennük.

Maggy Garrison 1: Fais un sourire, Maggy
(Trondheim-Oiry, Dupuis 2014)

Lewis Trondheim kétségtelenül az elmúlt tíz év egyik legtermékenyebb képregényalkotója. Autodidakta szerzőként az 1990-es évektől a francia alternatív szcéna egyik mozgatójaként kezdte. A nagyközönség 2000 környékén fedezte fel, amikor Joann Sfar társaságában megálmodta a monumentális Donjon (Torony) sorozatot, amely szinte forradalmasította a fantasy képregényt, és számos fiatalabb olvasót is megnyert ennek a zsánernek. A Journal de Spirou alkalmi szerzőjéből fokozatosan a lap megkerülhetetlen oszlopává vált, miközben továbbra is fáradhatatlanul szervezi a legkülönbözőbb jellegű interaktív rögtönzéseket számtalan alkotótársával egyetemben. Az utóbbi időben elkezdett egy fokkal realistább stílusú rajzolók számára is történeteket írni, a Texas Cowboys kedvező fogadtatása ihlette arra, hogy amikor meghallotta, hogy Stéphane Oiry egy krimi jellegű képregényt szeretne rajzolni, amihez írót keres, azonnal jelentkezett nála, hogy ő lesz az embere.

Az Oiry kérésére Londonban játszódó Maggy Garrison egyrészt a noir hagyományát, másrészt pedig – természetesen – Trondheim tekervényes gondolkodását követi, amely a legváratlanabb pillanatokban fordítja (tragi)komikussá a történéseket. A kettőnek az elegye egyedi és sajátos, és bár mesterműnek nyilvánítani korai lenne, mindenképpen ígéretesnek tűnik.

A sztori elején a kissé molett, kissé mogorva, minden illúziót rég elfelejtett, lelkifurdalás nélkül bagózó és piáló Maggy állást keres. Két év fix munka nélküli tengődés után nem engedheti meg magának, hogy válogasson, ezért beáll egy lecsúszott, alkoholista magánnyomozóhoz asszisztensnek. Hamar kiderül, hogy főnökétől nem sok jót várhat, ám az is, hogy ha feltalálja magát, könnyen szert tehet némi mellékesre a háta mögött. Mi több, ráébred, hogy meglehetősen szerteágazó élettapasztalatának is köszönhetően ő maga kifejezetten alkalmas lehet magánnyomozónak, és ezt nem is kell feltétlenül hivatalossá tennie. Ha nem is nevezhető tisztességtelennek, tud élni az ölébe pottyanó lehetőségekkel, és nem szalad a rendőrségre a véletlenül talált pénzkötegekkel.

Az első epizód feltehetően főként csak Maggy és a többi főbb szereplő bemutatását, a hangulat megteremtését szolgálta, a kérdés tehát az, hogy be tud-e majd lendülni a sorozat. A második rész azóta már megjelent, majd belenézek.