Három életrajzi képregénnyel folytatom a szemlézést. Az elsőnek a megvásárlására már egy ideje készültem, a másodikat a brüsszeli fesztivál felvezető anyagaiban fedeztem fel, a harmadik meg egyszerűen csak szembe jött.

Kiki de Montparnasse
(Bocquet-Catel, Casterman 2007)

A tavalyi bécsi fesztiválon meghallgattam egy beszélgetést Catellel és Jean-Louis Bocquet-vel, egy francia képregényalkotó házaspárral, akik több szép vastag életrajzi kötetet is jegyeznek már közösen. Megtetszett a lelkesedésük és a részletesen elmesélt munkamódszerük, és némi gondolkodás után az általam amúgy is (főleg Tanigucsi miatt) kedvelt Écritures sorozatban megjelent első közös munkájukat, a Kiki de Montparnasse-t választottam.

Kiki, avagy Alice Prin (1901-1953) ikonikus figurája volt a két háború közötti időszak Párizsának. Modellt állt a kor szinte valamennyi, a francia fővárosban tevékenykedő festőjének, többüknek a szeretője is volt, ahogy néhány ismert írónak és szürrealista életművésznek is. Művészi életet élt maga is, fellépett énekesnőként és táncosnőként, többnyire igen merész dalszövegeket előadva, és félpucér provokációktól sem visszariadva. Mottójának ezt tekintette: „kizárt, hogy Kiki három napon át ugyanazt csinálja”.

Az eseményekben bővelkedő életet Bocquet lineárisan dolgozta fel, egymást követő és lazán folytató rövid epizódokban. Catel éles kontúros, precíz fekete-fehér rajzstílust választott, amely meglepően jól illik az ábrázolt kor színes kavalkádjának az egyszerre tárgyilagos és szenvedélyes elmeséléséhez. Bár a szerzőknek Kiki iránti rokonszenve kitapintható, és a témaválasztásaik is nyilvánvalóvá teszik, hogy fontosnak tartják a női emancipáció történetét, egy pillanatig sem keltik azt a benyomást, hogy mindig az érzelmeit követő hősnőjük a feminizmus ünneplésre méltó bajnokának tekintenék.

Tragikus döntések, elkerülhető és elkerülhetetlen tévedések, csillapíthatatlan szomjazás a többre, a jobbra, ezekből állt össze Kiki mozgalmas élete. Kiragadott, kiemelkedő példa, nem példakép, ezt olvashatjuk ki Bocquet és Catel képregényéből. Hasonlókat nagyon szívesen látnék a magyar kultúrtörténet ismert és félreismert szereplőiről is.

Love in vain
(Dupont-Mezzo, Glénat 2014)

Elég volt rápillantani a neten bemutatott részletre, és már tudtam, hogy ez a kötet kelleni fog nekem. Robert Johnson (1911-1938) bluesénekes dalait mindenki ismeri, akinek a hatvanas és hetvenes években kedvence volt a Rolling Stones, John Mayall, a Cream és Eric Clapton, de hatalmas hatást gyakorolt Bob Dylan dalszerzői munkásságára re is, és még a következő korosztályokhoz tartozó előadók is feldolgozták egy-egy számát, például a Spin Doctors, Cassandra Wilson, Hugh Laurie vagy a White Stripes. A kötet címadó dalán kívül biztos sokaknak beugrik valami az olyan címekről, hogy Crossroads, Kind hearted woman, Dust my broom vagy Ramblin’ on my mind.

Ha egy randán megrajzolt, silány papírra nyomott füzet lett volna, valószínűleg akkor is megveszem, de ez a kiadvány éppen ennek az ellenkezője. A Mezzo művésznéven alkotó rajzoló főként illusztrátorként dolgozik, kevés képregénye azonban mindig egyedi élménynek bizonyul, minden egyes rajzán látszik, mekkora műgondot fordít az elkészítésükre. A kötet fekvő A4-es, a keménytáblás műfajon belül is vastag fedelű album, aminek persze el is kérik az árát – de megéri.

Mivel érdeklődésem Johnson iránt eléggé régi keletű, a rövid, ám annál fordulatosabb élet leírása nem tartogatott számomra meglepetéseket, de még ha sejti is az ember, hogy milyen tartalmat találhat ebben a kötetben, a kivitelezése annyira lenyűgöző, hogy olvasás közben mindent elfelejt, amit addig tudott. Elismerés illeti ugyan az írótársat, Jean-Michel Dupont az 1930-as évek vidéki, kisvárosi Amerikájának, azon belül is a fekete lakosság kemény életének az értő bemutatásáért, de ez mégis tipikusan az a képregény, amit a rajzok miatt szerez be az ember a gyűjteményébe.

Bónuszként néhány illusztrált Johnson dalszöveget kapunk, azok is remekek.

Le Caravage 1: La palette et l'épée
(Milo Manara, Glénat 2015)

Olvastam ugyan valahol az idén, hogy a képregény egyik olasz nagymestere, Milo Manara Caravaggio élettörténetén dolgozik, de aztán nem is gondoltam rá, míg aztán a kiadó standján meg nem pillantottam Brüsszelben. Ellentétben az előbbi hírességgel, akinek az életéről„mindent” tudtam, Caravaggioéról gyakorlatilag semmit, de ha Manara méltónak tartja a feldolgozásra, csak érdekes lehet. Belelapoztam, és egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ezt nem elég a standon stikában elolvasni, hanem meg kell venni, polcra kell tenni, és onnan időnként majd újra le kell venni.

A chiaroscuro és a „tenebrizmus” elfeledett, majd a huszadik században újra felfedezett kiemelkedő alakjának a rövid élete (1571-1610) már a Wikipédia alapján is gazdag volt fordulatokban és ellentmondásokban, és ha egy ekkora forrásanyag egy olyan mesemondó kezébe kerül, mint Manara, biztosak lehetünk abban, hogy képtelenek leszünk a vége előtt letenni, bármennyire is nagy a kísértés, hogy percekig időzzünk a gyönyörűen megrajzolt, megfestett oldalakon. Igen, gyönyörűek – ilyet én ritkán mondok, mert óvakodom a túlzásoktól, de nem tudtam kivonni magamat a hatásuk alól. Manara nagyon tud. És Manara távolról kerüli a giccset.

Érdekes és izgalmas trend az európai képregényben híres festők életének a feldolgozása. Nem csak holland múzeumok és alapítványok adnak erre megbízást (lásd Typex Rembrandtját és Marcel Ruijters nemrég elkészült kötetét Boschról), hanem a francia képregénypiacon is gombamód elszaporodtak az ilyen kiadványok. Éppen a napokban fedezhettük fel például, hogy a Magyarországon szintén ismert Gradimir Smudja Van Gogh és Toulouse-Lautrec után most Michelangelo felé fordítja a figyelmét. Rendkívül érdekes, szép és jó képregények egész sorát köszönhetjük ennek a divatnak.

Manara munkájában mégis van valami, ami megkülönbözteti a többitől, és hogy ez most jó-e vagy sem, mindenki döntse el maga. Manara ugyanis ezúttal sem bújik ki a bőréből, és a maga módján dolgozza fel hőse életét. Manara Caravaggiója bátor kalandor, aki a karddal is majdnem olyan ügyesen bánik, mint az ecsettel, és akinek a lelkében rendszeresen megvív egymással az elesettekért kiálló bajnok és az érvényesülésért kompromisszumokat is vállaló művész. A Le Caravage tehát kalandképregény, méghozzá sorozat – bár amilyen rövid volt szegény hősünk élete, nem hinném, hogy két, maximum három kötetnél többet tudna kihozni belőle a szerző. Én ezt mindenesetre be fogom gyűjteni.