Minden korábbinál hosszabb ideig, három és fél évig kellett várni az előző kötet óta, de a gyűjtők és rajongók biztos megbocsátanak, amikor felhelyezik a polcra a Rejtő-Korcsmáros nyolcadik részét a többi mellé. Elégedetten nyugtázzák, hogy Garisa H. Zsolt és Varga Zerge Zoltán ismét hatalmas és gyönyörű munkát végzett, A szőke ciklon szép lett, szebb, mint újkorában, kerek a világ – és kezdődhet megint a várakozás, most már a Piszkos Fred közbelép-re.

Amikor 1956 után Rejtő Jenő regényei lekerültek a hivatalosan sosem létezett indexről, és ismét megjelenhettek új kiadásban, nem kellett sokáig várni az első képregényváltozatra. Noha az irodalmi művek adaptációját a klasszikusok népszerűsítésével, az „igazi” könyvek olvasására buzdításával magyarázták, ez nem volt több ürügynél. Elég végignézni a Füles első néhány évében feldolgozottak listáját: Victor Hugo, Jules Verne, Alexandre Dumas, Gárdonyi Géza, Mark Twain, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán – egyikük sem volt olyan nehezen emészthető szerző, hogy erőnek erejével kellett volna letuszkolni az olvasók torkán. Igaz, a súlyosabb mondanivalókat Cs. Horváth Tibor a zanzásítás során kiszerkesztette a Nyomorultakból, az Egri csillagokból, de még a Sándor Mátyásból is. Nem is nagyon tehetett mást, hiszen a több száz oldalas köteteket 30-40 oldalnyi képregényben kellett összefoglalnia. És vajon mennyire szorult rá Rejtő, hogy képregények útján ismertessék meg a nagyközönséggel? Hiszen akárhány példányt nyomtattak az újonnan engedélyezett ponyvaremekekből, hónapok alatt elfogyott mind. Úgy gondolom, amikor Cs. Horváth belobbizta Rejtőt a Füles rejtvényújsághoz (ha egyáltalán így történtek a dolgok, hisz most már aligha fog kiderülni, melyik oldalról származott a kezdeményezés), biztosra mehetett, a siker borítékolható volt.

Az persze már a mi szerencsénk volt, korabeli olvasóké (igen, közéjük sorolhatom magamat, hiszen 1961 végén, amikor a Fülesben elindult az első képregényes Rejtő-adaptáció, éppen A szőke ciklon folytatásos közlése, hat éves voltam, és nővérem buzgóságának köszönhetően már jól tudtam olvasni), hogy akkoriban szinte minden képregényt Korcsmáros Pál rajzolt a lapban. Mert az egy percig sem kétséges, hogy más rajzolóval a siker nem lett volna ennyire átütő, ennyire tartós. Korcsmáros karaktereinek az egyedi mimikája és gesztikulálása, a minden egyes ráncból és redőből kiolvasható közép-európai tragikomédia örökre belevésődött az emlékezetünkbe. És még azon is segített átsiklani, hogy valójában nem is Rejtő eredeti szövegét, hanem Cs. Horváth átköltéseit olvassuk, hogy a forgatókönyvíró szabadon helyezett át jeleneteket, hagyott ki szereplőket – bár messze nem olyan mértékben, mint a fent említett klasszikusoknál, hiszen a forrásanyagok jóval rövidebbek voltak. Ezek az adaptációk közel másfél évtizeden át idézték meg bennünk Rejtő szellemét.

Jól sejtette a Képes Kiadó, hogy mekkora nyomot hagytak ezek a régi képregények, amikor a 2000-es évek elején bátran belevágott az újrakiadásba és a felújításba. És helyesnek bizonyult az az ambiciózus elhatározás is, hogy nem elégszenek meg az eredeti oldalak precíz helyreállításával, hanem gyakorlatilag új, modern képregényekké alakítják át Korcsmárosnak egy másik kor követelményeihez igazodó munkáit. Mi több: visszahozzák az igazi Rejtőt, és a lehető legteljesebb eredeti szövegekkel váltják ki az átszerkesztéseket. Garisa Zsolt minden egyes felújításnál visszanyúl Rejtőhöz, helyreállítja a jelenetek sorrendjét, és egyre gyakrabban pótolja ki az annak idején az adaptáció áldozatául esett részeket. Ha kell, új képeket is hozzárajzol a régiekhez, persze Korcsmáros eredeti stílusában, amelyet ma már a megszólalásig pontosan tud reprodukálni.

Az eredmény abszolút meggyőző ezúttal is, de én mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Nem szeretem ugyanis, ha egy képregény történetének jelentős részét hatalmas szövegtömbökben mesélik el. Értem, hogy késő bánat, és hogy egy modernebb, kevésbé illusztratív, a hangsúlyt a képregényes eszközhasználatra helyező átdolgozáshoz még ennél is sokkal több új képet kellett volna készíteni, illetve jó néhányat átrajzolni. A narráció helyenkénti dominálása azonban azt az érzést kelti bennem, hogy nem sikerült megszabadulni a sokat kárhoztatott régi adaptációs gyakorlat szellemétől. Persze ez legyen az én bajom, és ha képregényesebbet szeretnék Rejtőből, csináljam meg én magam. Hogy ez nem lehetetlen vállalkozás, éppen Garisa bizonyította eddig legjobban Az ellopott futárral.

Bayer Antal