Egy év kihagyással negyedik alkalommal látogattam el Lausanne-ba a remek BD-Fil képregényfesztiválra. Mivel David Boller svájci rajzoló haverom ezúttal nem vett részt, nem állított standot, ahová be "szokott" fogadni árusítani, ezúttal csak nézelődtem és hallgatóztam, beszélgettem és ismerkedtem alkotókkal, kiadókkal és más szakmabeliekkel.

A fesztivál idei díszvendége Derib volt, akinek Yakari nevű figuráját a magyar tévénézők is ismerhetik rajzfilmekből - természetesen eredetileg ez is képregény. Derib egyébként is főleg vadnyugati témában készít képregényeket (bár mint bevallotta, sosem járt Amerikában, eddig egyszer sem jött össze az utazás). A legnagyobb kiállítást is az ő munkásságának szentelték, és amikor az alkotó személyesen tartott tárlatvezetést, akkora zsúfoltság volt a teremben, amelyet még nem sokszor láttam.

De mivel engem mostanság nem különösebben érdekelnek a gyerekképregények, nem ott fotózgattam, sőt szemlesütve bevallom, hogy a minden bizonnyal impozáns Tintin-kiállítást meg sem néztem. Az alábbi képekből kiderül, hogy mik foglalkoztattak inkább.

Legjobban az underground mozgalom "nagy öregjeinek", a már bőven 70 felett járó amerikai Gilbert Sheltonnak és a holland Willemnek a beszélgetése érdekelt, amelyet a lausanne-i városi könyvtár hatalmas képregényszekciójának a kurátora, Cuno Affolter vezetett.

Shelton többek között felidézte, hogyan kedveltette meg a rhythm'n'blues-t egykori lakótársával, Janis Joplinnal, aki addig kizárólag folk dalokat volt hajlandó énekelni, Willem pedig mosolyogva mesélte el, hogy ifjú holland anarchistaként harcostársaival megrongálták a cigarettákat reklámozó plakátokat - ma már dicséretet kapnának érte, és nem előzetes letartóztatást, mint akkoriban. Mindketten egyetértettek abban, hogy a világ megváltoztatása (többek közt) a képregények révén nem sikerült. Sőt most már meg is ölhetik érte az embert, tette hozzá Willem, aki csak azért úszta meg a Charlie Hebdo szerkesztőségében véghez vitt mészárlást, mert későn indult el otthonról, Bretagne-ból, és már a vonaton érte a hír, hogy barátait lelőtték. (Egy másik túlélő, Catherine Meurisse is a fesztivál vendége volt, de őt csak futólag láttam.)

A beszélgetéshez kapcsolódott egy jó kis kiállítás is "Flower Power?" címmel, amely sok régi kedvencem mellett bőven tartalmazott olyan "relikviákat", amelyekről még csak hallottam. A kiállítás erősen explicit jellegéből fakadóan nem mutatok meg mindent.

Minden underground képregények őse, a Zap

Ezzel kapcsolatban Shelton elmondta, hogy némelyik korai underground füzet mindössze 50 példányban készült, ráadásul fénymásológéppel, és mivel egy fénymásolatot nem könnyű megkülönböztetni egy fénymásolat jó minőségű fénymásolatától, immár elszaporodtak az "eredetik", amelyekért gátlástalan ügyeskedők akár 10 ezer dollárt is elkérnek...

Örömmel fedeztem fel az anyagban két olyan füzetet, amelyről én is írtam a blogon ill. a Buborékhámozóban.

Alul Fat Freddy, Shelton egyik legismertebb figurája

A V magazine ugyan nehezen nevezhető undergroundnak, de a szexuális forradalom jegyében készült képregényei (Barbarella, Scarlet Dream, Blanche Épiphanie) hatalmas hatást gyakoroltak a hatvanas évek Franciaországára.

Nem tudom, miért nem vették be a beszélgetésbe Nikita Mandrykát, aki szintén jelen volt a fesztiválon, igaz, csak az első napra tudott eljönni dedikálni. Annak idején az általa szerkesztett L'Echo des Savanes-ban megjelentek Shelton képregényei is. A világ múló dicsőségére jellemző, hogy messze nem nála álltak legtöbben sorba...

Szintén érdekes volt a német-svájci Strapazin 124. számának a bemutatója, amin tucatnyi közreműködő vett részt - de ezen nem fotóztam, mert túl hátul ültem. A harminc éve létező zürichi magazinnak nagyon különleges a működési modellje. Egy 300 nm-es irodát bérelnek közösen, amelyben mindenki végzi a saját dolgát, de közben ez a szerkesztőség székhelye is. A negyedévente 80-96 oldalon megjelenő lap minden számát más és más szerkeszti, aki lényegében szabad kezet kap, hogy kiktől kér be/fogad el anyagot. A példányszám 2500, ami nem éppen eget verő, ha figyelembe vesszük, hogy a teljes német nyelvterületen kapható (jobb újságárusoknál és szakboltokban), de el tudják tartani magukat, ami részben annak is köszönhető, hogy befogadnak hirdetéseket - bár a reklámot is egyedi módon kezelik, ugyanis ők maguk rajzolják meg a megrendelőknek. Fontos még kiemelni, hogy senki sem dolgozik ingyen, bár az elhangzott tarifák nagyon barátiak a helyi viszonyokhoz képest.

A fesztivál alkalmából franciául is megjelent a lapszám, de arra a kérdésre, hogy miért nem adják ki mindig franciául is, a kiadó (Edition Moderne) vezetője azt válaszolta, hogy az túl nagy falat lenne nekik, mert a francia nyelvterületen még nehezebb a lapterjesztés, mint Németországban.

Volt egy másik beszélgetés is a "mikrokiadókról", amelyen két francia és egy svájci kiadóvezetőn kívül egy mindenkitől független amerikai szerző is részt vett. Ebből kiderült, hogy ezen a szinten az 500 példány még a hatalmas francia-belga-svájci piacon is szép eredménynek számít, ugyanis szinte lehetetlen megoldani a "rendes" terjesztést. A Hoochie Coochie nevű kis kiadó vezetője elmondta, hogy jellemzően 30 százalékban rendezvényeken, 70 százalékban könyvesboltokban és webshopon keresztül adják el a képregényeiket. Ebből kifolyólag rengeteget utaznak, ősztől tavaszig minden második hétvégét valamilyen fesztiválon töltik - de mégis nagyon szeretik ezt az életformát, mert így közvetlen kapcsolatban vannak az olvasóikkal. A könyvesboltokkal egyébként az a fő gond, hogy a nagy kiadók túltermelése miatt alig jut hely a kicsiknek, és az is csak nagyon rövid ideig - utána már bekerülnek a polcok mélyére, ahol csak az találja meg, aki kifejezetten keresi. De mindannyian hangsúlyozták, hogy ezért nem a boltokat hibáztatják, hiszen azok is az eladásokból élnek.

A szokatlanul hideg és esős idő miatt idén nem lehetett kellemes a "small press" szekcióban üldögélni egész nap...

A fesztiválon kiadók nem állítottak standot, a Payot könyvesbolt vonult ki képregényes részlegével. Csak az itt vásárolt képregényeket lehetett dedikáltatni, ahogy ez nyugati fesztiválokon sokszor szokás.

A dedikálásra vadászók dolgát megkönnyítették azzal, hogy külön kiemelték a jelenlévő szerzők albumait

Természetesen idén is jelen volt fél tucat helybéli és francia képregénybolt rengeteg használt képregénnyel, köztük ritka, méregdrága kincsekkel és olcsó prédákkal

Végül az utolsó kerekasztalról pár kép: öt genfi rajzoló, Exem, Peggy Adam, Tom Tirabosco, Pierre Wazem és Alois válaszolt egy fiatal hölgy kérdéseire, aki két éve a "képregény és politika" témában írta a diplomamunkáját. Elsősorban plakátokról beszéltek, de néhányan "elkövettek" kampányképregényeket is.

Tavalyi budapesti fesztiválvendégünk, Pierre Wazem éppen magába szállva igyekszik bizonygatni, hogy csak egyetlen egyszer, először és utoljára rajzolt képregényt választási hadjárathoz (és annak is már közel 15 éve). Alois amolyan "hiszi a piszi" képet vág hozzá.

Mint kiderült, valamennyien csak baloldali és környezetvédő pártoknak és mozgalmaknak dolgoztak, és olyanról nem is hallottak, aki jobboldali pártnak készítene plakátot vagy képregényt. Egyikük sem párttag, és nagyon kevés kivétellel csak konkrét ügyekhez adták a nevüket, rajzaikat, olyat elvétve csinálnak (és aki igen, soha többé), hogy egy vagy több jelölt mellett kampányoljanak. Még azt is hozzátették, hogy kizárólag olyasmiben vesznek részt, amiben hisznek, és ilyen esetekben hajlandók szokásos honoráriumok töredékéért dolgozni. (Ha nem hisznek benne, mondanak egy olyan árat, amit biztosan nem fog elfogadni a megrendelő, és így meg tudják őrizni szuverén alkotói integritásukat...)