Blacksad 1: Árnyak között - kritika

blacksad1.jpgEmberként viselkedő állatokból sosem volt hiány a képregény világában, ám ezek túlnyomó részben humoros figurák voltak, legalább is kinézetükben, Mickey egértől és Donald kacsától Tapsi Hapsin át a Tini Nindzsa Teknőcökig. Szatirikus mondanivalóját antropomorf erdőlakókkal illusztrálta Walt Kelly a Pogóban, Herriman egy abszurd világot ábrázolt a Krazy Kat szereplőivel, Art Spiegelman a holokausztot mesélte el egerekkel, macskákkal, disznókkal. Az első ránézésre vicces Usagi Yojimbónál nem tréfadolog a kaszabolás, Robert Crumb Fritz macskája pedig veszedelmesen szexmániás. De nem csak Amerikában, Európában is komoly hagyománya van ennek a képregényes ábrázolási eszköznek, megemlíthető például Belgiumból Chlorophylle (Vakarcs), Németországból Fix és Foxi, Olaszországból Lupo Alberto, Magyarországról Borzas és Csacsóka, és folytathatnánk a sort úgyszólván bármeddig.

Jóval ritkább, hogy egy rajzoló „realista” módon ábrázolja a karaktereket, mintha szinte csak állatmaszkot viselnének. Korábban a legközelebb ehhez talán Benoît Sokal Canardo felügyelője került, ez a kiégett, részeges, tragikomikus nyomozó. Még ennél is tovább megy azonban az a képregény, amelynek az első epizódja most jelent meg magyarul.

A Blacksadot bőven megelőzte kultikus híre, és még azok is felkapták a fejüket, akiket általában nem különösebben érdekel bármi, ami nem az amerikai fősodorba tartozik. Mert hogy ez a képregény igazi különlegesség. Szerzői, az író Juan Díaz Canales és a rajzoló Juanjo Guarnido spanyolok, de mindketten korán felismerték, hogy az igazán nagy lehetőségek nemzetközi téren, elsősorban a francia piacon mutatkozhatnak. Egy animációs projekt kapcsán találkoztak először, és amikor Canales felvázolta az ötletét, Guarnido lelkesen jelentkezett, hogy ebben mindenképpen részt akar venni. Egyéb elfoglaltságaik miatt nem haladt valami gyorsan a munka, de amikor elkészült egy bemutatható anyag, a kiadók szinte összevesztek rajta. Aztán 2000-ben végre bekerült az első kötet a könyvesboltokba: a kritikusok áradoztak róla, a média lecsapott rá, az olvasók rohantak érte és imádták, azonnali utánnyomásra volt szükség.

A Blacksad az 1950-es évek Amerikájára emlékeztető környezetben játszódó, hangulata is a korra jellemző noir zsánert idézi. A rajzok kidolgozása remek, kiválóak a vágások, a keretezések, a plánok, látszik, hogy Guarnido sok storyboardot készíthetett. Az állatfejek szinte természetesnek tűnnek, és olyan lendületes az egész, hogy el sem gondolkodunk rajta, miért kell egyáltalán macskáknak, kutyáknak, patkányoknak vagy éppen kígyóknak lenniük a szereplőknek.

Azt még a rajongók is elismerik, hogy ezt a képregényt az alapötleten kívül a rajz, a hangulat, a dinamika viszi el a hátán. A történetmesélés abszolút rendben van, sodor a lendület, elragad az izgalom, élvezetes az élmény, de azt azért nemigen lehet mondani, hogy ez az első epizód különösen nagy újdonságokkal szolgálna a tízezer korábbi noirhoz képest. A karakterek macskasága, kutyasága, patkánysága vagy kígyósága nagyrészt megfelel a történetben betöltött szerepükhöz – hagyományos előítéletek alapján – társított jellemvonásoknak. Kötelező trenchcoatjában Blacksad úgy néz ki, mint egy macskafejű Philip Marlowe, ha pedig csak a fülét vagy pláne annak árnyékát látjuk, Batman jut az eszünkbe.

Blacksad „hardboiled” detektív, rendesen odacsap, ha kell, és nem csodálkozik különösebben, ha őt verik kupán alkalomadtán. Elmaradhatatlan rendőrbarátja, Smirnov a modernkori Gordon felügyelő hasonmása német juhászban. Az áldozat egy színésznőcske, Blacksad régi szerelme, akivel elbánt ez a ronda és kegyetlen világ, a szokásos gyanúsítottak gyorsan felsorakoznak, a bűntény felderítéséhez pedig nem kell Sherlock Holmesnak lenni.

De hát Chandlert sem azért szeretjük, mert megtornáztatja a szürke kis agysejtjeinket… Canales nem is tagadja meg a mintáit, hisz nem a világot megváltani jött ő, hanem egy príma szórakoztató képregényt szeretett volna csinálni. Tökéletesen megválasztott rajzolótársának köszönhetően ez sikerült is.

 Bayer Antal