Alábbi áttekintésem a Buborékhámozó 15. számában jelent meg, 2017. júliusban.

Történelmileg úgy alakult, hogy nagyon kevés a történelmi képregényünk – leszámítva persze az irodalmi művek alapján készült feldolgozásokat. És mivel az adaptációs képregény a rendszerváltás előtt élte aranykorát, egyes fontos történelmi korszakok fel sem merülhettek témaként. Élükön persze az akkor még nagyon friss élménnyel, az 1956-os forradalommal.

1990 után gyökeresen megváltozott a képregénykiadás szerkezete, a régi megjelenési helyek nagy része megszűnt, újak pedig nemigen mutatkoztak. Bár a rendszerváltást követő néhány évben számtalan újság és magazin jött létre, és néhány szívesen kísérletezett képregénnyel, ezek túlnyomórészt humoros lapok voltak, és többnyire igen hamar feladták a próbálkozást. Sokáig úgy nézett ki, realista stílusú rajzokkal, a humoron kívül bármely zsánerrel a Fülesen kívül szinte sehol sem érdemes házalni.

Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is meglepő, hogy az első hazai készítésű 1956-os képregényre a forradalom ötvenedik évfordulójáig kellett várni. A Tűzvihar 1956 című, 30 oldalas történetet Bán Mór írta és Fazekas Attila rajzolta. De ennek a megjelenéséhez is kellett némi szerencse, ugyanis az alkotók sokáig hiába kerestek kiadót. Végül a Képes Kiadó karolta fel az ötletet, és 2006. október elején előbb az első oldalakat jelentette meg az Eduárd Fapados Képregényújságban, pár héttel később pedig a teljes történetet önálló kiadványban. Sajnos a 30 oldalas füzet nemigen nyerte el a vastagabb köteteket preferáló könyvterjesztők tetszését, így a képregényes rendezvényeken kívül csak webshopokon keresztül lehetett beszerezni.

Egy évvel később az ARC szervezésében Kép, regény, szabadság 1956 címen nyílt kiállítás az Ötvenhatosok terén. Ezen a Tűzvihar egy részletén kívül az Magyar Képregény Akadémia alkotócsoport négy képregénye és egy illusztrált történet volt látható, 6-6 óriásplakáton. A kiállítás anyagából ingyenes katalógus készült, az MKA-sok munkái pedig 2007 decemberében a Pinkhell 4. számában is megjelentek.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy mindezeket megelőzte egy előzőleg Kanadában megjelent képregény, a Magyarországon született Miriam Katin 12 oldalas története, Erre inni kell címmel, a Fekete-Fehér Képregényantológia 3. számában. Bár nem eredeti megjelenés, mindenképpen fontos figyelembe venni, hiszen az alkotónő a forradalom idején 14 éves volt, és Budapesten élt, mielőtt 1958-ban a családjával együtt kivándorolt Izraelbe, később pedig Amerikába.

Az „első hullámot” hosszú csend követte, míg aztán 2016-ban egyszerre több képregényes projekt is elindult. Ezek közül egy online jelent meg, angol nyelven: a Freedom First honlapra Csordás Dániel nyolc képregényes jellegű illusztrációt készített a forradalom néhány fontosabb momentumáról és szereplőjéről.

Nyomtatásban jelent meg, de csak a Pécs környéki iskolákba jutott el Pozsgai Zsolt és Sarlós Endre Mecseki láthatatlanok című 60 oldalas képregénye, amelyet a város önkormányzata rendelt meg. Ez el is készült időben, ellentétben a legnagyobb várakozástól övezett Budapest angyalával, hiszen a Terror Háza által gondozott, Tallai Gábor által írt és Futaki Attila által rajzolt kiadvány többszöri halasztás után csak 2017. májusában került be a könyvesboltokba.

A vizsgált képregények egy kivétellel kitalált történetek, ami felvet egy alapvető problémát. Egy napjainkban játszódó történetnél az alkotó adottnak veheti, hogy olvasója tisztában van a cselekmény hátterével, helyszínével, körülményeivel. Ha a múltban játszódik a történet, az író legfeljebb az általános műveltségi szintnek megfelelő ismeretekre támaszkodhat, sok mindent előzetesen vagy menetközben meg kell magyaráznia. Ezt jó esetben magában a narrációban vagy a párbeszédekben tudja megoldani, nem kell hosszabb előszóhoz vagy lábjegyzetekhez folyamodnia. Az 56-os forradalom azonban különleges történelmi esemény, amelynek az értelmezésében hatvanegy év után sem alakult ki közmegegyezés. Az árnyalatlan vélemények elbeszélnek egymás mellett, és még a történész szakma egy részének sem sikerült tárgyilagosan közelítenie a témához. A jelképeket, a példaértéket sokan fontosabbnak tekintik a tényeknél – erre keresve sem találhatnánk jobb példát, mint a tévesen Dózsa Lászlót ábrázolóként beazonosított plakát körüli felháborodást.

Mindez óhatatlanul odavezet, hogy bármely, 1956-ról szóló történetet szubjektivitással lehet vádolni, rásüthető a propagandisztikus célzat bélyege. Az állami megbízásból készült 56-os képregények nyíltan vállalják, hogy a fiatal korosztályok felvilágosítására törekszenek. Ám mivel csak néhány momentumot választanak ki a forradalom eseménysorából, elkerülhetetlenül vitákra adnak okot. Az elkészült képregények még élesebben hívják fel a figyelmet az el nem készültek hiányára.

Igaz ez már a dokumentarista Freedom First képsorokra is. Nyolc illusztrációban elmesélni a forradalom történetét lehetetlen vállalkozás, és nem is sikerül. Az első az október 23-i eseményeket mutatja be röviden, kitérve Nagy Imre „langyos” beszédére. Négy párkockás illusztráció jut a szabadságharc ikonikus résztevőinek (Angyal István, Mesz János, Nickelsburg László, Wittner Mária), kettő a harcosok által használt fegyvereknek, a nyolcadik pedig a botrányos magyar-szovjet olimpiai vízilabda mérkőzésnek. Egytől egyig tények, mégis nyilvánvaló, hogy tudatos válogatásról van szó.

Valódi történetet mesél el részben valós, részben fiktív szereplőkkel a Mecseki láthatatlanok. A helyi kötődésű író, Pozsgai Zsolt és az 56-ból fiatalon személyes élményekkel is rendelkező rajzoló, Sarlós Endre vitathatatlanul alapos előkészítő munkát végeztek, ám Pozsgai az alkotói szabadságra hivatkozva vont össze karaktereket. Úgy vélem, ez a középutas megoldás – ami régebbi koroknál elfogadhatónak tűnik – ebben az esetben erősen vitatható, hiszen olyan emberek egyéniségét érinti, akiknek a rokonai, közeli ismerősei még élnek.

Bár a tények tálalását illetően megfogalmazódtak kétségek (lásd a 168 órában lefolytatott levélváltást az író és egy történész között), számomra nem ez jelenti a fő gondot a képregényben, hanem megint csak a háttér bemutatásának a hiánya. A Mecseki láthatatlanok lényegében a forradalom elbukása után kezdődik, szereplői a visszatérő szovjet csapatok ellen partizánharcot hirdető felkelők. Néhány nap történéseit látjuk kibontakozni eléggé részletesen, ám noha nem lehet felróni a szerzőknek, hogy ne igyekeznének egyedi jellemet adni karaktereiknek, a személyes motiváltságuk részletes kifejtésével adósak maradnak. Nem tudjuk meg, milyen konkrét igazságtalanságok hatására döntött úgy Horváth „Gazda” Géza, Rábayné tanárnő vagy Kubicza János, hogy saját (és mások) életét is kockáztatva élére áll a mozgalomnak, Lehet, hogy ez tudatos törekvés az író részéről, és azt akarja sugallni, hogy bárhonnan is jöttek, bármit is tettek korábban hősei, a megszállók elleni közös fellépés kikezdhetetlenül tiszta. Ugyanakkor elejtett félmondatokból kiderül, hogy Pozsgai jól tudja, a forradalmárok között elvegyültek ügynökök, árulók és köztörvényes bűnözők is, mint ahogy azt is, hogy a nyugatról remélt támogatás illúzió volt csupán. Ezeket az utalásokat fontosnak tartom, hiszen további, elmélyültebb tájékozódásra késztethetik az olvasót.

A képregény érzésem szerint felemásra sikerült. Sarlós jellegzetes rajzstílusa egyből az 1980-as évekbe utaztat vissza, a narrációval nem mindig harmonizáló oldalkompozíciók a magyar adaptációs képregény hagyományát idézik. Ritkán él a képregény formanyelvi lehetőségeivel, és míg a technikai részletekben (fegyverek, egyenruhák) tökéletesen korhű, a civil ruházatok és frizurák inkább egy-két évtizeddel későbbre emlékeztetnek. Nem szerencsés, hogy az eleinte sűrűbb oldalak egy idő után szellősebbé válnak. Ezt ugyanis nem indokolja a dramaturgia, és gyanítható, hogy az oldalszám utólagos pontosítása lehetett az oka. Ez is hozzájátszik ahhoz, hogy a történet íve kissé bizonytalan. A fő gond pedig az, hogy nem igazán döntötték el a szerzők, hogy a történetben a hitelesség, az izgalmas kaland vagy a mindent elsöprő szabadságvágy didaktikus üzenete legyen a meghatározó.

Jóval szenvedélyesebb a hangvétele a Tűzviharnak. Az október 23. és november 8. közötti napokat szinte óráról órára követő történet kitalált szereplői jelen vannak valamennyi fontos eseménynél a diáktüntetéstől a Sztálin-szobor ledöntésén át a Parlament előtti sortűzig és a Köztársaság téri ávós lincselésig, végül a Mátyás téren összegyűlt felkelőkhöz csatlakoznak. Bán Mór az egyszerű szerelmes történetből biztos kézzel vezeti át a szálat a szabadság iránti kérlelhetetlen elkötelezettség irányába. A képregény dramaturgiája pontos, a visszaemlékezés kerettörténete jól szolgálja az üzenetet. Hasonlóan Sarlóshoz, Fazekas is elvégezte a kutatómunkát a fegyverzetek és uniformisok tekintetében, és nála a hétköznapi ruházatok és hajviseletek ábrázolása is rendben van. Az oldalak kompozíciója szinte hibátlanul követi a dramaturgiát, és a fekete-fehér rajz szerintem tökéletesen passzol hozzá.

Miközben a kiválasztott eseménysorba nehéz lenne belekötni, néhány alkotói döntés kissé kizökkenti az olvasót. A történet „gonoszai” szinte ördögien viselkednek, arckifejezésük néhol démonivá válik. Kevéssé illik bele az összképbe néhány már-már karikatúraszerű rajz, például a bécsi amerikai nagykövetség fogadásán. A nyugattal amúgy is kritikusak a szerzők. A New York Times újságírója erősen idejétmúlt sztereotípiaként jelenik meg, hirtelen empátiája az elbukott magyar forradalom iránt nemigen van előkészítve.

Nagy várakozás előzte meg a Budapest angyalát, hiszen már előre tudni lehetett, hogy a magyar képregénykiadásban szokatlanul magas költségvetéssel készül. A többszörösen elhalasztott megjelenés előtt azt is megtudhattuk, hogy a piaci realitásokat messze meghaladó példányban fogják kinyomni, és be lett ígérve egy komoly médiatámogatás is (amiből aztán alaposan visszavettek).

Félig-meddig magánjellegű beszélgetésekből tudjuk, hogy a késés alapvető oka a forgatókönyv többszörös átírása volt. Már sosem fog kiderülni, hogy milyen iterációkon ment át a történet, de a képregénykritikusok többsége számára így is csalódást jelentett. Az első képregényét jegyző történész, Tallai Gábor egyértelműen az emlékév szellemében dolgozva a pesti srácok szerepét domborította ki, egy szimpla bosszútörténetbe ágyazva. Az alapötlet szerint egy Angyal János nevű egykori szabadságharcos, akiből sikeres üzletember lett Amerikában, 1988-ban visszatér Budapestre, mert megtudja, hogy harcostársai cinikus gyilkosát nevezték ki a Szovjetunió új nagykövetének.

Az 56-os jeleneteket szürkeárnyalatokkal, a korabeli fényképek, filmek és tudósítások hangulatát pontosan idézve rajzolta meg Futaki, míg a nyolcvanas évekbeli részekhez élénk, szinte neonszerű színeket választottak a színezésért felelős Szabó Leventével. Mint azt egy interjúban elmondta Futaki, meglepő módon ezekhez volt nehezebb referenciákat találni. Ez meg is látszik. Az adott évben már harminc fölött jártam, és egyszerűen nem ismerek rá a rajzokban a korabeli Budapest utcáira, hangulatára. Ennél nagyobb gond azonban, hogy arra nem gondolt az író, hogy a peresztrojka idején, amikor már inogni kezdett a kommunista rendszerek felépítménye, Gorbacsov aligha küldött volna a magyar fővárosba egy olyan alakot követnek, mint Petrov – öt-hat évvel korábban ez még elképzelhető lett volna.

Ellentétben a két másik hosszabb képregénnyel, a Budapest angyala története teljességgel kitalált, ahogy a hősei is. Bár konkrét időpont nincs megadva, az 56-os jelenetek nyilvánvalóan november 4-e után zajlanak, a szereplők magányos gerillaharcot folytatnak a kihalt utcákon egy kisebb csapatnyi könyörtelen szovjet kommandós és néhány tank ellen. Noha a képregény meghirdetett célja szerint az emlékezet felidézése volt, éppen a lényeg, a forradalom tömeges jellege tűnik el.

Alig tudunk meg valamit a karakterek életéről, pedig egyáltalán nem lett volna érdektelen megmutatni, mennyire volt aktív Angyal és felesége az emigrációban, tartották-e a kapcsolatot a hazaiakkal vagy más amerikás magyarokkal. Ennek a hiányában kevéssé hihető a hazatérés hirtelen elhatározása. El van nagyolva az is, hogy miként jutnak a merénylet végrehajtásához szükséges fegyverekhez, és a legérdekesebb karakter, a többször is oldalt váltó egykori ávós motivációit mindenképpen szükséges lett volna kifejteni.

A Budapest angyalának megrendelői ugyan teljes mértékben meg vannak elégedve a kötettel, kívülről nézve azonban legfeljebb félsikerről lehet beszélni. Tény, hogy kivitelezésében ez az eddigi legszínvonalasabb 56-os képregény. A nagy amerikai és francia kiadók által is foglalkoztatott Futaki, a borítótervezőként nemzetközi hírnévnek örvendő Szabó és a beíráson dolgozó Felvidéki Miklós és Lanczinger Mátyás valamennyien profi munkát végeztek. A sablonos történet és a kidolgozatlan karakterek azonban jelentősen rontják az összképet.

De főleg az okoz csalódást, hogy itt lett volna a talán soha vissza nem térő alkalom „az” 56-os képregény elkészítésének.

2007-ben nem fogalmazódott meg ilyen elvárás a Magyar Képregény Akadémia tagjaival szemben, az elkészült művek bizonysága szerint teljesen szabad kezet kaptak. Ami általában jó dolog, de utólag visszagondolva talán nem volt szerencsés. Az elképzelés, hogy olyan fiatal alkotókat kérjenek fel 56-os képregények megírására-megrajzolására, akinek még a szülei is legfeljebb kisgyerekek voltak az események idején, akár nagyon jó is lehetett volna – ha már kialakult volna a fentebb óhajtott közmegegyezés az események lényegéről. Ennek hiányában – és mert nem készült el korábban néhány tucat dokumentarista vagy kortárs szerzők visszaemlékezésére építő képregény – kicsit visszafelé sült el a dolog. A három történetet is jegyző, 1973-ban született Szabó Jenő például „megkapta” egy internetes fórumon, hogy a szülei biztos ávósok voltak (nem voltak azok).

Tény, hogy ezekből a rövid képregényekből hiányzik minden pátosz és didaktikus szándék, és érezhető némi távolságtartás is. A legfőbb különbség a fentebb elemzett hosszabb képregényekhez képest a képi megvalósításban rejlik, többségük egyáltalán nem, néhány pedig csak minimálisan utal a jól ismert korabeli fényképekre, beszámolókra.

A legjobban minden bizonnyal a „kép-novella” kategóriában Alfabéta-díjas Parlamenti túlóra sikerült, Szabó Jenő és Gáspár Tamás kamaradarabja. A történet október 23-án este játszódik, mielőtt a tüntetők követelését teljesítve Nagy Imre kimegy az Országház elé beszédet mondani. Nagy mindössze két képen látható, a főszereplő két meg nem nevezett pártvezető (az egyikük talán Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter), akik azon tanakodnak, hogy mi fog történni. Az egyikük azt latolgatja, hogy a tömegbe kellene lövetni, bár a saját testvére is odalent van. Valójában azonban mindketten csak tehetetlenül várják, hogy menjen már mindenki haza, ismételten azt kérdezve egymástól, hogy ott vannak-e még. Az ütős lezárásban a kiállított képregényoldal előtt nyugdíjas járókelők ugyanezt a kérdést teszik fel, de immár velük kapcsolatban, minden bizonnyal a mindenkori megélhetési politikusokra utalva.

A Rádiók ostroma című történetet Graphit (Zabos Csaba) rajzolta, ugyancsak Szabó Jenő forgatókönyve nyomán. Ez is 23-án játszódik, amikor a tüntetők be akarták olvasatni a rádióban a 16 pontjukat, ám az épületet védő ÁVH-sok a tömegbe lőttek, és tűzpárbaj alakult ki. A képregény Gerő Ernő kemény hangvételű rádióbeszédét állítja párhuzamba az épületbe bejutni igyekvő forradalmárok vívódásával és eltökéltségével, akik azzal szembesülnek, hogy mire megtörik az ellenállást, a hatalom már lekapcsolta a rádiót az adóról, így hiába volt minden.

Oroszlány Balázs története, az Üdvözlet Budapestről, amelyet Felvidéki Miklós és Lanczinger Mátyás közösen rajzolt meg, egy képeslapot képzel el, amelyet Tekla, a forradalom első tüntetésére készülő, majd azon részt vevő egyetemisták egyike fogalmaz meg lelkesen október 24-én hajnali 4-kor, amikor még úgy érzi, hogy bármi megtörténhet. Erőteljes pillanat lehetne ez, a megdermedt időből kiragadva, ha el tudjuk fogadni, hogy a főszereplő ekkor még nem tudta, hogy az események máris erőszakos fordulatot vettek. Azért nagyjából így is működik.

Kemenes Tamás Paralel című története egy gyerek szemszögéből tekint október 23-ra. A kisfiút magára hagyják játszani a szülei, unalmában ólomkatonáit lövöldözteti, amire az utcáról érkezik a hangosabb válasz. Az érzésem szerint túlságosan is filozofálgató forgatókönyvet feldobják Győri Tibor rajzai és Haránt Artúr színezése.

Tíz év távlatából úgy látom, hogy ezek a képregények valahogy légüres térbe érkeztek, a nagy publicitás dacára el is felejtődtek. Művészileg rendben vannak, ám 1956-ról csak annyit mondanak el, hogy az érzelmileg már kevésbé érintett generációk sem tudnak igazán mit kezdeni ezzel a történelmi eseménysorral. Másképp kifejezve: mintha ezek a képregények nem is 56-ról szólnának, hanem valahogy általánosságban a nagybetűs történelem és a hétköznapi ember találkozásáról. És valószínűleg nem jött még el annak az ideje, hogy távolabbról szemléljük a forradalmat.

Végére hagytam azt a képregényt, amely mindegyiknél korábban készült, de nem Magyarországon, eredetileg nem is magyarul. Miriam Katin közel 60 évesen fedezte fel magának a képregény médiumát, a kanadai Drawn & Quarterly magazinban 2001-ben megjelent Oh, to Celebrate! című munkája mindössze a második képregénye volt. Ahogy szinte valamennyi műve, ez is önéletrajzi ihletésű.

A történet főszereplője tizenévesként éli meg 1956-ot, amikor szemtanúja lesz a Sztálin-szobor ledöntésének és a szovjet tankok megjelenésének. Az erőszak visszatérése a pesti utcákra alig tizenegy évvel az ostrom után rossz emlékeket ébreszt zsidó családjában, és az első döbbenet után már a menekülésre készülnek. A forradalmárok között megjelennek olyan alakok, akik számára csak ürügy a népfelkelés, valójában tetszik nekik a felfordulás, törni-zúzni szeretnének. A történet két idősíkon játszódik, a felnőtt főszereplő íróasztalára borul a visszaemlékezés és egy pohár rum hatására, amikor felidézi, hogyan csent el annak idején kislány korában egy kupicával a szovjet csapatok visszatérését megkönnyebbülésként megélő felnőttektől.

Egy ilyen képregényt csak olyan valaki készíthetett, aki személyesen élte át az eseményeket. És attól tartok, csak olyan valaki készíthette el, akinek nem kellett ehhez bátornak lennie, hiszen megrajzolásakor eszébe sem jutott, hogy a munkája el fog jutni Magyarországra, ahol esetleg egyeseknek markáns véleménye lehet róla. A magyar megjelenés nem kapott nagy publicitást, ám így is meghökkentek rajta néhányan, hiszen ellentmond az erkölcsileg makulátlanul tiszta forradalom mítoszának. Márpedig sok olyan képregényre lenne szükség, amely a legkülönbözőbb szempontokat jeleníti meg, naplók, beszámolók, interjúk, visszaemlékezések alapján. Ehhez szerencsére léteznek forrásanyagok.

Álmodozzunk: hátha eszébe jut valakinek illetékes helyen, hogy meghirdessen egy pályázatot 1956-os témában, úgy, ahogy azt Nagy Háború blog tette az első világháború eseményeiről. Egy sok-sok különböző megközelítést tartalmazó antológia talán végképp be tudná tölteni az űrt, és így jobban a helyükre kerülhetnének a már elkészült képregények is.