Év közben szomorkodtam, hogy viszonylag kevés a hazai újdonság, de a december bőségesen kárpótolta mindazokat, akik reménykedve követik a modern magyar képregény kibontakozását. Ebben a kisebb fajta dömpingben az a legjobb hír, hogy a paletta folyamatosan szélesedik, így tényleg nem lehet már okunk panaszra.

Természetesen mindannyian azt szeretnénk, ha a kedvenc szerzőink havonta jelentkeznének valami érdekességgel, ha a számunkra legrokonszenvesebb zsánerekben még több alkotás születne, ha gyakrabban boncolnának minket érdeklő témákat. Be kell látni, hogy olyan bőség sosem lesz nálunk, mint Amerikában vagy Olaszországban, olyan széles skálán sosem fog mozogni a magyar képregény, mint a francia vagy a japán. De azt most már senki sem mondhatja, hogy nem talál egyetlen egyet sem, ami a kedvére való lenne. Vagy ha mégis ezt mondja, nem nézett körül elég alaposan.

Minden új magyar képregény elkészültének oka van. Leginkább a szerzők eltökéltségének köszönhető. Ezt azért fontos szem előtt tartani, mert amikor bírálatot fogalmazunk meg róluk, óhatatlanul is a döntéseikről mondunk véleményt. Miért ezt, miért így, miért most – pontosan ezeket a kérdéseket teszik fel ők is maguknak, amikor korántsem korlátlan szabad idejükben írni-rajzolni kezdenek.

Nekünk, akik kritikák írására adjuk fejünket, néha különösen nehezünkre esik leküzdeni a bosszúságunkat, csalódásunkat. Mi azt szeretnénk, ha minden magyar képregényes tehetsége kibontakozna, ha mindannyian gyorsan eljutnának a fiatalkori zsengéktől az érett beteljesülésig. Ha nem kellene minduntalan kompromisszumokat kötniük, és ha egy figyelmesen támogató közegben tudnának fejlődve alkotni.

Nem akarunk senkit megbántani, és amikor egy-egy képregénynek a hibáit, hiányosságait emeljük ki, nem egy általunk bálványként imádott abszolút igazsághoz viszonyítunk, hanem igyekszünk megfejteni, mi lehetett az alkotó saját vállalása, és ehhez képest hogyan teljesített. Szorgalmasabban publikálóknál próbáljuk elhelyezni az újabb művet a korábbiak kirajzolódó rendszerében, elsőképregényeseknél azt vizsgáljuk, mennyire megalapozott a kezdés, nem sejthető-e némi tétovaság vagy éppen elbizakodottság a debütálásban.

A Hungarocomixon és környéken megjelent képregények között akad ilyen is, olyan is.

Mivel minden más sorrend esetleges lenne, azokkal kezdem, amelyeket hamarabb olvastam, és próbálom így is folytatni. Néhányról külön tervezek érni, önkényesen kiemelve.

A Fantomatika 3. számát még a rendezvény előtti napokban vásároltam meg az újságárusnál. Az első és második szám elolvasása óta volt alkalmam röviden találkozni az alkotókkal a Szegedi Képregényfesztiválon. Sárosi Mátyás és Szabó Kriszta vásárlóként is felkereste a standomat, örültem, hogy mindketten találtak kedvükre valót, és kicsit szomorkodva gondoltam bele, hogy Erdélyben még kevesebb alkalmuk lehet folyamatosan követni a hazai megjelenéseket.

Ez egyrészt egy olyan hátrány, amit elképzelhetetlenül nehéz behozni, paradox módon azonban azzal az előnnyel jár, hogy kevesebb minta befolyásolja őket. Bár a második szám jobban tetszett, mint a legújabb, most ébredtem rá, miben áll Szabó Kriszta írásmódjának a különlegessége. Mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli Galaktika éledne újra. A Fantomatika mentes mindattól a blazírtságtól, néha cinizmustól, ami manapság oly sokakat megfertőzött. Kérdésfeltevései intelligensek és érzelemgazdagok, amit a Fantomatikán kívül a Szépirodalmi Figyelő legújabb számában megjelent rövid képregény (Menhely) is tanúsít. Ez üdítően hat, bár nem tudom, mennyire vevő rá a mai olvasó. A történetek továbbra is „túlsúlyosak” abban az értelemben, hogy néhány oldalon rengeteg a leírás és a párbeszéd, és bár ezekkel szembeállítható pár szinte szöveg nélküli oldal, utóbbiak kompozíciója képregényes szemmel nehezen követhető, és ettől az egész füzet dinamikája szenved. Sárosi Mátyás rajzai eleve kihívást jelentenek azoknak, akiknek nagyon határozott elképzelésük van arról, hogy milyennek „kell” lennie egy képregény grafikájának. Kíváncsi vagyok, hogy milyen visszajelzések érkeznek az olvasóktól, egyáltalán jön-e annyi vélemény, hogy érdemes legyen a szerzőknek elgondolkodniuk egy esetleges alkalmazkodáson a vásárlói igényekhez.

Szinte az utolsó pillanatban értesültem arról, hogy a Ten Devin rajzolója, Kovács Viktória kiadott egy új kis füzetet, amit az Iron Comics standján lehetett kapni. A Sora! Puff ide már címválasztásában is szokatlan. Megtetszett a kinézete, a színezése, meg amit olvastam előzetesen a témájáról, megvettem. Bevallom, a Ten Devinre már alig emlékszem, de azt tudom, hogy az első kötet alapján nem vágytam folytatásra. Ez a kis képregény azonban aranyos, és ami igazán lényeges (lásd a hosszú bevezetőt), hogy teljesen összhangban van a vállalásával. Mindössze 19 oldal, és noha „1. fejezetként” van beharangozva, akár le is lehetne zárni itt, az olvasóra fantáziájára bízva, hogy miféle kalandokat élhet át új gazdájával a kiskutya. A rajz, és a történet is „mangás” stílusjegyeket hordoz, ugyanakkor nem szolgai módon követi a mintát, más forrásokból is táplálkozva alakul egyedivé. Szerethető, mert az alkotó szereti a témáját, szerette csinálni ezt a kis képregényt, ez abszolút átjön. Sokan panaszkodnak, hogy nincs olyan magyar képregény, amit gyerekek kezébe lehetne adni – na, ezt éppenséggel lehet. És ajánlott.

Nagyon kíváncsi voltam Sárdi Katalin új képregényére, a Viszonzatlanra – ez volt az első beszerzésem a Hungarocomixon, és mivel már nyitás előtt lecsaptam rá, valószínűleg én voltam az első vásárlója is. Már az előzetes hírek alapján sejtettem, hogy egészen más lesz, mint az első önállóan megjelent képregénye, a Lacrimosa, és az is kiderült hamar, hogy különbözik a többi, folyóiratokban vagy az interneten publikált munkáitól is. Kata ösztönös tehetség, jelenleg egyetemi tanulmányait folytatja, és úgy látom, ez számára a kísérletezés időszaka. A Lacrimosa végeláthatatlan mesefolyamától eljutott egy konkrét érzelmi konfliktus kompakt ábrázolásához, a pompásan gazdag színezéstől a mindössze két színt engedélyező risograph technika kipróbálásához. Utóbbinak én nem vagyok nagy barátja, úgy érzem, kevés kiadványnak tesz igazán jót, de értem, hogy egy művésznek nehezen ellenállható kihívást jelent. A finom vonások egyszerűen és világosan képesek árnyalni a karaktereket és hangulataikat. Nem merészkednék odáig, hogy önéletrajzi elemeket keressek a történetben, de valahogy az a benyomásom, hogy a bemutatott érzések inkább másodkézbeliek, megértő megfigyelések eredményei lehetnek. Összességében egy szép, a technika miatt kicsit drága füzet, ami gondolom, csak egy állomás Kata pályáján, szinte borítékolni merném, hogy a következő megint valami egészen más lesz. Türelmesen várom.

A Frike Comics első magyar szerzője számomra ismeretlen volt eddig. Szalma Gábor Deadmob címen indított sorozatot, ennek az első, 20 oldalas füzetét vehettük kézbe. Egy kisstílű bűnöző futári küldetése balul sül el, és meghal. A koporsóban ébredve tapasztalja, hogy egy újabb életféleségre kap esélyt, amelybe a temető egy rutinos lakója vezeti be. A probléma csak az, hogy úgy tűnik, ebben a halál után életben csupa bűnöző vesz részt. A komor felvezetésből lehet akár horror, akár thriller, de az már most világosnak tűnik, hogy mély filozofálásra, művészkedésre nem számíthatunk, legfeljebb popkulturális utalásokra. A képregénypiac, sőt a képregénykultúra talapzatát is a zsánerképregények alkotják, és nagy örömünkre szolgálna, ha sok jó új magyar kaland, fantasztikus, krimi, történelmi, romantikus, horror, stb. képregény jelenne meg. A Deadmob ebbe az irányba tapogatózik, véleményem szerint egyelőre meglehetősen óvatosan tanulgatva a lépéseket. A történet kissé el van nyújtva, a rajzok kicsit merevek, a karakterek kevesen vannak és kissé sablonosak, de ezen a területen minden tanulható, mindenben lehet fejlődni. Ha a füzet talál elegendő érdeklődőt, és az alkotó merít ebből elegendő motivációt arra, hogy két-három havonta jelentkezzen egy hasonló terjedelmű, és egyre jobban pörgő sztorival, kikerekedhet ebből valami.

Az Iron Lady Arcanum kakukktojás a kupacban, hiszen az összes többivel ellentétben nem saját ötletet valósít meg, hanem egy jól működő marketinggépezet megbízásából készül, bérmunkában. Noha a szerzőktől tudjuk, hogy Hosszú Katinka és közeli munkatársai sok mindenben szabad kezet adtak nekik, az elvárások adottak, ezeknek meg kell felelni. A sorozatról már többször írtam, és őszintén szólva egy ideje elveszítettem a türelmemet és az érdeklődésemet, úgy láttam, a sztori túl sok szálon fut, túlságosan el van húzva, túl sok benne a sejtelmesség, és egyáltalán, túl sok olyasmi van benne, ami el szokta venni a kedvemet a hosszabb mangáktól. Az Iron Lady ugyanis kezdettől fogva egy olyan amalgám, amelyben a manga és az amerikai comics jegyei keverednek, szerintem meglehetősen kusza módon. Erre ráunva egy ideje már nem is vettem meg az újabb számokat. A Hungarocomixon azonban megkeresett Szabó Tamás, a képregény színezője, és megajándékozott a hiányzókkal. Megtudtam továbbá tőle, hogy januártól ő veszi át az írói teendőket is (ezt a füzet is beharangozza). Így hát elolvastam egyhuzamban három részt, az Insomnia című ciklus lezárását. Megállapítottam, hogy az Iron Ladynek kedvez, ha nem egyenként fogyasztjuk a részeket, egy hónap alatt ugyanis az ember hajlamos tökéletesen elfelejteni, hogy (a címszereplőn kívül) ki kicsoda, kivel van, és kábé mik a motivációi. Egy szuszra ez a probléma kevésbé zavaró, még ha nem is szűnik meg teljesen. Remélem, az új évadban sikerül letisztítani a dolgokat, és egy havi megjelenési ritmusnak jobban kedvező történetvezetést megvalósítani.

Pádár Ádám a bevezetőben említett „szorgalmasabban publikálók” közé nőtte ki magát az elmúlt évek során, és egy nyilvánvalóbb a számomra, hogy az Alfabéta-díjas Munka gyümölcsével egy kicsit félrevezetett minket, vagy hogy igazságosabb legyek, mi (vagy csak én?) olvastunk ki abból a képregényéből egy másfajta szándékot, mint ami műveinek a többségét jellemzi. Próbálok még pontosabban fogalmazni. Azt kezdem felfedezni, hogy Pádiban alapvetően ötletek százai vetődnek fel, és ezeket külön-külön dolgozza, dolgoztatja ki, az ötlet „súlyának” megfelelő terjedelemben. (Ennek a munkamódszernek az ellentétjét látjuk azoknál a képregényeseknél, akik valamennyi ötletüket egyetlen történetbe akarják belezsúfolni, kerül, amibe kerül.) Ebbe a vonalba jól illeszthető be legújabb, Pápai Gábor által megrajzolt képregénye, a Below. Egyetlen ötlet, lineárisan kibontva 19 oldalon, kevés szöveggel, sok látvánnyal, hatásosan, mélységekbe nem bonyolódva. Az egyetlen igazi problémám ezzel a képregénnyel, hogy önálló kiadványnak nekem kevés, egy 60-80-100 oldalas horror antológiában sokkal inkább a helyén lenne. Ugyanakkor persze értem, hogy ha már elkészült egy ilyen terjedelmű képregény, akkor a szerzők meg akarják mutatni a közönségnek, nem várják ki, amíg összegyűlik egy vastagabb kötetnyi (vagy amíg más szerzők méltóztatnak hasonló terjedelműekkel elkészülni). Ez egyben felmentést ad a másik kérdésre, ami felmerülhet az emberben: 20 fekete-fehér oldalért 800 forint kicsit sok, ezt kompenzálja a szebb nyomdai kivitelezés. Azért én reménykedem, hogy a beharangozott „óbudai boszorkány”-ban tényleg lesz valami, ami indokolja a konkrét helyszínmegjelölést. Egyébként szerintem simán lehetett volna ennek a képregénynek is magyar címe, semmivel sem érzem erősebbnek a „Below”-t, mint az „Odalent”. De ez az értetlenkedésem több más magyar képregénynek is szól.

Talán A végső eljövetel volt az az újdonság, amelynek a felvezetése leginkább felkelthette az érdeklődést, részben a félsikerként elkönyvelhető Kickstarter-kampánynak köszönhetően. Prím Dániel képregényei mindig alaposan átgondoltak és ambiciózusak, érezhető rajtuk, hogy nem a megúszós, szokványos megoldásokat keresi. Az más kérdés, hogy a zsánerképregények jellegéből következően ő is ugyanazokból a toposzokból építkezik, mint bárki más. Egy különleges képességekkel rendelkező tagokból álló csapat elindítása idegen környezetbe – ez önmagában aligha tekinthető eredeti ötletnek, minden a megvalósításon áll vagy bukik. Az első epizód mindenesetre biztató. Viszonylag kevés üresjárattal sikerül bemutatni a csapat tagjait és előrevetíteni néhány lehetséges konfliktusforrást. Szabó J. Gergely rajza jellegében kicsit a Fantomatikát juttatja az ember eszébe, amennyiben nem nevezető tipikusan „képregényesnek”, bár itt érződik, hogy az alkotók járatosabbak a képregények világában, jobban asszimilálták a képregényes narrációt. Ugyanakkor erre a képregényre is igaz, ami az ebben a cikkben bemutatottak többségére: ha nem magyarok lennének az alkotóik, nem sokat vettem volna meg közülük… Zsánerképregénnyel nem könnyű meghódítani engem.

Utolsónak hagytam Szentgyörgyi Ottó két új füzetét, noha valójában elektronikusan már korábban olvashattam őket, a szerzőnek köszönhetően. A 2009-ben még Alfabéta-díjas alkotó több év kihagyása után tért vissza a képregényekhez. Gondolom, Négyzet című füzetének a mérsékelt sikere az újságos standokon egy időre elvehette a kedvét a publikálástól, és stripeket tartalmazó Heurépa és a karikatúragyűjtemény Életvonal az annak idején díjazott Papír(on)-hoz hasonlóan szerzői kiadásban, alacsony példányszámban jelent meg. Mindkét füzetnek komoly erénye, hogy egy nagyon egyszerű ötletet jár körbe sok invencióval, jelezve, hogy a lehetőségek száma szinte végtelen. A poénok minősége és színvonala azonban roppant egyenetlen. Ez még nem lenne olyan nagy probléma, elvégre más stripeknél is előfordulnak kilengések. Komolyabb gond számomra, hogy a regiszterben is vannak komoly ugrások, kifejezetten durva, szinte trágár poénok váltakoznak szellemesekkel, ártalmatlanabbakkal, néha blődökkel. Megint oda jutunk vissza, hogy a szerzői kiadás előnye a teljes szabadság, hátránya a szerkesztői kontroll hiánya.

Végezetül még egy kis siránkozás: az itt ismertetett képregények között talán nincs kettő, aminek azonos lenne a formátuma, van itt minden A5-től A4-ig, a legkülönbözőbb köztes méreteken át. Tény, hogy túlnyomórészt olyan kiadványokról beszélünk, amelyek csak rendezvényeken kerülnek egymás mellé, nincs esélyük arra, hogy az újságárusoknak elhelyezési gondot jelentsenek. No de találkoznak még egy helyen – a mi gyűjteményeinkben. Merem feltételezni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki üdvözölné egy-két „magyar szabvány” kialakulását.

A Hungarocomixos újdonságok véleményezését rövidesen folytatom azokkal a nagyrészt hosszabb képregényekkel, amelyekről több minden jut az eszembe.