Miután elolvastam, sokáig gondolkodtam rajta. És arra a következtetésre jutottam, hogy ez volt a legjobb a képregényben – elgondolkodtatott.

Nem a történet gondolkodtatott el, mert abban nincs igazándiból semmi eredeti. Nem is a karakterek, mert többségükben alig vannak kidolgozva, nem válnak le a sztereotípiáikról, amelyekre épülnek. Hanem sok mindenen, ami eszembe jutott arról, hogy miért is olvasunk-nézünk történeteket regényként, filmként, képregényként, tévésorozatként.

Az Orgyilkos Osztály az egyik legkegyetlenebb képregény, amellyel az utóbbi időben találkoztam. Morális szempontból egészen elkeserítő, hogy szereplői nem utasítják el a kereteket, amelyek közé írójuk kényszeríti őket. Rick Remender egy olyan világot tár elénk, amelyben csak a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak és a leggazdagabbak és legönzőbbek léteznek.

Az írói utószóból megkapjuk erre a magyarázatot, és megértjük, miért van szüksége fikció formájában kigyötörni magából a fiatalkori traumát. Ennek a formája azonban meglehetősen szokatlan, nem nagyon láttunk még ilyesmit szórakoztatóipari termékként csomagolva. Persze ez a képregény korántsem önéletrajzi mű, legfeljebb ihletként szolgáltak azok a durvaságok, amelyeket Remender megszenvedett. És aztán sikeres képregényíró lett belőle, ő ugyanis kiszabadult a kényszerítő keretek közül. A való életben tehát ez lehetséges.

A való élet azonban a Deadly Classban zárójelbe kerül – és innentől inkább az eredeti címet fogom használni, ugyanis a magyar fordítás kicsit félrevezető: ennek a képregénynek nem a gyilkolás tudományának oktatása, hanem a halálhoz való viszony a központi témája. Ez az osztály legalább annyira ön- mint közveszélyes. Ahhoz azonban, hogy erről valami érdemlegeset mondjon, Remender filozófusi mélységei nem elegendők.

Megnéztem, mit írnak a képregényről amerikai olvasók, és kissé meglepődtem, mennyire felületesek a véleményeik, akár 5, akár 1 csillagosra osztályozták. Nagyon kevesen jutottak el odáig, hogy megindokolják, mi tetszett vagy nem tetszett benne (bár utóbbiak inkább kifejtették kritikájukat, mint előbbiek rajongásuk okát). Az egyik, kivételesen részletesen artikulált olvasó azt emelte ki, hogy számára az tette lehangolóvá, hogy mennyire apatikus benne mindenki.

Azt hiszem, ezzel rendesen bele is talált a problémába, és attól tartok, ez nem csak a Deadly Class szereplőire és olvasóira vonatkoztatható. Az apátia nem letargia, az ifjú gyilkosnövendékek nem haboznak cselekedni, tetteik következményeibe azonban nem igazán gondolnak bele. Ahogy manapság szerte a világban mi mindannyian, akik többé-kevésbé önző, többé-kevésbé erőszakos és többé-kevésbé cinikus vezetőket választunk vagy tűrünk meg magunk fölött.

Ebből a szempontból igen fontos képregénynek tekintem a Deadly Classt: népszerűségéből kifolyólag és a televíziós adaptációnak köszönhetően sokan fogják elolvasni. Már csak azt kell remélni, hogy ha a goodreads vagy moly jellegű portálokon nem is jutnak tovább az osztályzásnál, legbelül elgondolkodnak azon, ami az eszeveszetten pergő cselekményen túl történik a képregényben. Jó lenne azt gondolni, hogy a fiatalabb olvasók, akik első blikkre hasonlóságot éreznek saját megnemértettségük és a testileg-lelkileg meggyötört maffiózó/jakuza gyermekek között, rádöbbennek, hogy az ő szüleik annyira azért mégsem gonoszok, és az idősebb olvasók, akik kezdik felfedezni saját gyermekeikben az idegenséget, észbe kapnak, és empatikusan hozzálátnak a kapcsolat helyreállításához. Az élet szép, de legalábbis nem mindig és nem feltétlenül és elkerülhetetlenül csúnya.

A morális szempontok kipipálása után lássuk magát a terméket.

Kritikáimban nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy már csak életkoromból fakadóan is kevéssé vagyok jártas a mai geekkultúrában, ám mivel Remender a nyolcvanas években nőtt fel, az ő referenciáinak többsége ismerős valamelyest számomra. (Mint ahogy azt is megértem, miért pont Reagant pécézte ki magának a főszereplő.) A Deadly Class számos előképe között szerepel az X-Men és számtalan fiókcsapata, a Batmanből ismerős Orgyilkos Liga a Bronz Tigrissel, Senseijel és Lady Shivával, a Legyek ura és Harry Potter, a Keresztapa, a 100 Bullets, az Assassin’s Creed, és azt hiszem, abba is hagyom a felsorolást, mert nem is igazán érdekes, melyik képzet mintáját, melyik karakter prototípusát mely forrásokból vette a szerző. A lényeg az az egyedi mód, ahogy összerakta ezt az egészet.

Bár sem a tempóra, sem a követhetőségre nem lehet panasz, érzek megcsúszásokat a történetvezetésben, mintha az íróban lenne egyfajta türelmetlenség, hogy minél hamarabb tovább lépjünk, minél gyorsabban tudja elénk tárni a kemény események sorát. Ez ráadásul a karakterépítés kárára megy, nincs időnk rendesen megismerni (vagy pláne megkedvelni) őket: a szereplők nagy részét előbb látjuk éles élet-halál helyzetben, mint valamennyire is „normális” szituációban, ami megnehezíti az empatikus viszonyulást hozzájuk.

A rajzi megvalósítás viszont egyértelmű erőssége a képregénynek, mind a választott „,majdnem realista”, helyenként erős mangás beütéseket is vállaló stílus, mind a panelek és oldalak kezelése, mind a karakterek felismerhetősége tekintetében, csupa jópontot osztok ezekért Wesley Craignek. Ahogy az ötletes színezésért is Lee Loughridge-nek.

Ha meg tudtam volna kedvelni a történetet, biztosan vásárlója lennék a folytatásoknak. Így azonban beérem a kapott élménnyel és a talán nem haszontalan elmerengéssel, ezúton is köszönetet mondva a Fumax kiadónak a recenziós példány biztosításáért.

Bayer Antal