Egy képregény csak egy képregény. Egy történelmi tárgyú mű mindig több önmagánál.

Amikor nekiálltam átgondolni, hogy honnan közelítsek a Seuso mozaikhoz, próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy lehetséges ragaszkodni a fenti első kijelentéshez, és nem foglalkozni a képregény témájával. Elvégre kritikusként úgy vélem, feladatom leginkább azt vizsgálni, hogy mi volt az alkotók szándéka és vállalása, és hogy ezt milyen mértékben, milyen színvonalon sikerült teljesíteniük. Ami természetesen mindig csakis az én véleményemet tükrözi, hiszen nem látok bele az alkotók fejébe. Márpedig én úgy látom, hogy a Seuso mozaik szerzői alapvetően egy izgalmas és szórakoztató, magyar témájú akcióképregényt akartak csinálni.

De a második állítás sehogy sem hagyott nyugodni, és azon kaptam magamat, hogy mindent elolvasok az interneten, amit csak a Seuso-kincsek kapcsán fel lehet lelni. Jól szórakoztam a Konteó blog összefoglalóján, érdekfeszítőnek találtam Dénes József régész vonatkozó bejegyzéseit a djnaploja blogon, elgondolkodtam Hajdú Éva egykori kormánybiztos értetlenkedésén, végül ellenérzéseim dacára megnéztem a YouTube-on Dézsy Zoltán Seuso II című dokumentumfilmjét is.

Máris túl sokat tudok, és messze nem tudok eleget a Seuso-ügyről, de azt az egyet egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy minden irányból bűzlik. Mondhatnám akár úgy is, hogy ebben az ügyben minden bűzlik, kivéve a pénz, aminek állítólag nincs szaga, de ebben az esetben még ez sem igaz. Nem tudok napirendre térni a kincs „őrzési jogáért” kifizetett forintmilliárdok fölött. Mert hát biztos nagyon szépek és művészettörténeti szempontból rendkívül érdekesek ezek a római kori műtárgyak ( „családi ezüst”???), de nekem egy pillanatig sem fájna, ha nem a Magyar Nemzeti Múzeumban tárolnák őket. No de ez már politika, hagyjuk is.

Illetve csak azért ne hagyjuk, mert a Seuso-történet olvasatai sem mentesek a politikától, ami egy időben hozzánk ennyire közeli történelmi témánál korántsem meglepő. Bármennyire profin van is összerakva Dézsy riportfilmje, újra meg újra elfogott egy hiányérzet, hogy egyik vagy másik vonalon miért nem nyomult tovább, egyik vagy másik fonalat miért nem vett fel újra. Azokról a kételyekről nem is beszélve, hogy mennyire megbízhatók az egyes riportalanyok (Dénes József ki is emeli egyik blogbejegyzésében, hogy mindegyiknek nem lehet igaza egyszerre, mert ellentmondanak egymásnak a visszaemlékezéseik. És ha már visszaemlékezés: mindig elképeszt, amikor valaki szó szerint tud idézni harminc-negyven évvel korábban elhangzott beszélgetéseket, pontosan meg tudja mondani, miből hányat látott egy bizonyos napon és helyen. Én erre egészen biztosan nem vagyok képes.)

„A Seuso-ügyben benne van a negyven évünk története” – mondta egy helyen Dézsy Zoltán. Erős állításnak hangzik, pedig evidencia, hiszen 1980 óta tart a dolog, mi más lenne benne? Szerintem jóval több történt az elmúlt negyven évben, és messze nem vezethető vissza minden a komcsi titkosszolgálatok ármánykodására. Visszautasítom azt a feltételezést, hogy én és honfitársaim túlnyomó része nem tudjuk, hogy mikor kire és miért szavazunk 1989 óta, hisz mindig manipuláltak minket, és azt a sugalmazást, hogy az ország és a nemzet óriási szerencséjére most már rendes magyar kezekben van a történelmi emlékezet (is).

De most már tényleg beszéljünk a képregényről, és ígérem, csak egy utalás erejéig fogok visszatérni a fenti eszmefuttatásra.

A Seuso mozaik a Kockás-képregények újraélesztésével múlhatatlan érdemeket szerző Vitanum kiadó vezetőjének, Gyöngy Balázsnak az ötletéből indul ki. (Hogy egészen pontosan mi ez az ötlet, és mit tett hozzá az író, azt az érintettek megkérdezése nélkül nem tudhatjuk, de ennek szerintem nincs igazán jelentősége.) Annyi biztos, hogy a korábban papírrégiségekkel foglalkozó ötletgazda két, számára érdekes és fontos területet kapcsolt össze ezáltal: a műtárgyakat és a képregényeket. A forgatókönyv megírására az elmúlt harminc év legtapasztaltabb és legtermékenyebb képregényszerzőjét, Kiss Ferencet kérte fel, rajzolónak a „realista” műfaj kiemelkedő képviselőit nyerte meg, és (néhány oldal kivételével) az egész kötet színezését az amerikai piacon is elismert Pilcz Rolandra bízta.

Az eredmény egy 64 oldalas, „francia típusú”, színes és keménytáblás képregényalbum. Az ilyen drága kivitelezésű képregénykötet ritkaság nálunk, pláne hazai szerzőktől. A gyűjtők nagy elégedettséggel helyezhetik fel a polcra a hasonló méretű Rejtő-Korcsmáros sorozat, Bán Mór és Fazekas Attila Hunyadija, a Helka-adaptáció és a Királyok és keresztek epizódjai mellé.

De ahogy mondani szoktam, én nem vagyok gyűjtő, csak sok képregényem van. A kinézet és a műszaki kivitelezés számomra másodlagos szempont, engem a tartalommal lehet meggyőzni vagy elveszíteni.

Ahogy arra a cím is enged következtetni, a Seuso mozaik több részből áll, és Kiss Ferenc előszavából azt is megérthetjük, hogy a kép ezzel a kötettel nem vált teljessé, legalább még egy további résznek az alapanyagával is elkészült. (A teljes forgatókönyvből kiindulva írta meg Fedina Lídia azonos című, pár hónappal ezelőtt megjelent regényét – ebből is látszik, hogy 600 oldalnyi szöveg megírása jóval gyorsabban megy, mint 60 oldal megrajzolása, még akkor is, ha többen osztoznak a feladaton.)

A három első mozaikdarab együtt is rövidebb, mint a negyedik, ami egy szokatlan szerkezetet eredményez. Nézhetjük úgy, hogy az első három epizód a negyedik (és a „hiányzó” ötödik) felvezetése, vagy úgy, hogy egyfajta antológiát kaptunk a Seuso témáról.

A rövid (8, 6 és 6) oldalas epizódok kifejezetten jól sikerültek, pont annyira vannak tömörítve, amennyire kell történetük elmeséléséhez.

Az első Szendrei Tibor látványos és részletes rajzaival a kincs névadójának, Seusónak az életéről szól, teljesen hihető módon vázolja fel a késő római császárkorban Pannonia területén tevékenykedő katonaember felemelkedését és vagyonosodását, aminek köszönhetően elkészülhettek a míves étkészlet darabjai. Az életét követelő konfliktus a barbárokkal megint csak akár pontosan így is történhetett, a kincs elrejtése az idegenek elől észszerű lépés. A kendőzetlenül ábrázolt kegyetlenség illik a korról alkotott ismereteinkhez, és a Trónok harcán edződött olvasónak a szeme sem rebben tőle.

A második epizód fiktív története egy olyan eseményhez kapcsolódik, amely kulcsfontossággal bír a Seuso-kincs magyarországi eredetének bizonyításában. Az 1870-es évek hangulatának megteremtését Sváb Józsefre bízták, aki jó néhány, ebben a korban játszódó történetet rajzolt már a rá jellemző precíz eleganciájával. A műtárgy előkerüléséhez ürügyként felhasznált féltékenységi dráma jól ki van dolgozva és kerekítve.

Ezután tulajdonképpen egy intermezzo következik, amelyhez az ihletet egy interjúrészlet adta. Bár semmi más nem bizonyítja, hogy a Waffen SS akármilyen módon érdeklődött volna a Seuso-leletek iránt, köztudott, hogy a náci vezetők közül sokan igencsak mohón csaptak le mindenféle műtárgyakra Európa minden táján, úgyhogy ennek a történetnek a plauzibilitásával sincs semmi gond. Teljesen logikus és kiváló választásnak bizonyult, hogy ezeket az oldalakat Sarlós Endre rajzolja, aki a huszadik századi történelmi témákban igazán otthon van. Különös öröm számomra, hogy ezúttal nemcsak a környezet ábrázolásában nyújtott kiemelkedőt, hanem az emberi arcokat is remekül elevenítette meg.

Eddig a pontig semmi komolyabb kivetnivalót nem találtam a képregényben. Egy kicsit sokallottam ugyan a narrációs szövegeket, de elfogadtam „gazdaságossági” megoldásnak, hiszen nagyrészt olyan történéseket meséltek el, amelyeknek a kibontása több oldallal növelte volna meg a terjedelmet, és mint már említettem, ennek a három epizódnak a tömörsége az egyik legfontosabb erénye.

A negyedik mozaikdarabbal viszont egy egészen más jellegű történet kezdődik, és ezzel jóval kevésbé vagyok kibékülve. Ellentétben az első hárommal, ennek az epizódnak a szerkezete nincs jól felépítve, túl van bonyolítva, szétesik, nehezen követhető. A probléma gyökerét abban látom, hogy az író túl sok mindent akart belepakolni ebbe a történetbe. És itt visszaérkezünk a forrásokhoz, amelyek a nevek megváltoztatása ellenére elég egyértelműen felismerhetők.

Egy kalandképregény egészen más műfaj, mint egy dokumentumfilm. Dézsy Zoltán rengeteg embert szólaltatott meg, akiknek a sztorijai nem állnak ugyan össze egységgé, ám nagyrészt egy irányba mutatnak, egy konkrét, megalapozott koncepciót erősítenek. A forgatókönyv ezt próbálta „lefordítani” képregényes nyelvre, de megkötötte a saját kezét. Minden tiszteletem Tebeli Szabolcsé, akit kiváló rajzolónak tartok, de a sok hasonló korú és nem nagyon különböző testfelépítésű férfiszereplő felruházása egyedi vonásokkal túl nagy kihívásnak bizonyult, sokszor kell alaposabban megnéznünk a képeket, hogy megértsük, most éppen kit látunk kikkel. Nem kellett volna azonban ilyen helyzetbe kerülnie, ha Kiss Ferenc ezúttal is él az egyszerűsítés és tömörítés eszközeivel, és összevon figurákat és eseménysorokat. Őszintén szólva nem értem ezt a kettősséget, ami a forrás egyes elemeit túlságosan is tiszteletben tartja, míg másoknál (itt megint csak a nevekre gondolok elsősorban) nem jelentett gondot a változtatás.

Amennyiben tudatos döntésnek tekintem ennek az epizódnak az ilyen részletes kifejtését, akkor viszont úgy érzem, hogy a dokumentumfilm erős koncepciója köszön vissza: ahogy amaz, ez a történet is azt sulykolja, hogy a hetvenes-nyolcvanas években ebben az országban mindent a magyar és szovjet katonai elhárítás diktált, és hogy aki valamilyen módon érvényesülni akart, velük kellett alkut kötnie, ügyesen és óvatosan keverve a kártyáit. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb volt – ezt többek közt onnan is tudom, hogy itt éltem ebben az időszakban, még katona is akkoriban voltam.

Véleményem szerint a forgatókönyvíró beleesett egy csapdába, illetve inkább úgy mondanám, hogy kiesett forgatókönyvírói szerepéből. Igen, sötét kor volt ez, de nem mindenki számára és nem minden pillanatában. Ahogy a 19. század végén játszódó epizódban, itt is meg lett volna a lehetőség egy kitalált történetbe ágyazni a valós(nak feltételezhető) eseményeket. Egy izgalmas kalandképregénynek nem a korrajz a központi eleme, hanem az erős és érdekes karakterek, illetve azok interakció. Ebben a dokudrámában azonban minden szereplő egyformán kisstílű és érdekvezérelt, nem ismerjük meg a motivációikat, érzelmeiket, gondolkodásukat. Úgy gondolom, itt visszaüt a karakterekkel szemben kérlelhetetlenül kritikus, az egyetértőnek feltételezett olvasóval összekacsintó narrátori attitűd.

A Seuso mozaik szerzői egy izgalmas és szórakoztató, magyar témájú akcióképregényt akartak csinálni. Ez nagyrészt sikerült nekik. A fentiekben kifejtett bírálatom dacára minden képregénykedvelőt arra biztatok, hogy szerezze be és olvassa el – a kalandon kívül sokat megtudhat a hetvenes és nyolcvanas évekről és utólagos értelmezésükről. Annak pedig, akinek a látvány és a kivitelezés fontosabb, mint nekem, egyenesen kötelező vétel.

Bayer Antal