Cs. Horváth Tibor meghatározó, megkerülhetetlen alakja a magyar képregény történetének, forgatókönyvírói pályafutása közel négy évtizeden ível át. Ha létezne ilyen kategória, szinte bizonyosan ő tartaná a Guinness rekordot az irodalmi művek feldolgozásában. Hosszú időn át szinte monopolizálta a képregényírást, több rajzolóval dolgozott egyszerre. Nem elégedett meg az adaptáló szerepével, ügyesen menedzselte is önmagát és munkatársait, számtalan lap szerkesztőségét győzte meg arról, hogy közöljenek képregényeket. Sőt azt is el tudta érni, hogy a béketáboron belül több országban is lefordítsák munkáit. Saját képregényt nem sokat írt, és a visszaemlékezések szerint azok is többnyire „idegen ötlet” alapján készültek. Nem sokat írt saját munkájáról sem, így nem tudjuk, mit gondolt róla valójában választott pályájáról, illetve annyit igen, hogy harmincéves koráig nem is nagyon találkozott képregényekkel. Azt sem tudjuk, hogyan élt, mit szeretett, mit utált, milyen kérdések foglalkoztatták. Mivel 1993-ban elhunyt, egykori munkatársai közül már csak kevesen vannak életben, és közülük is csak néhányan ápoltak vele barátinak nevezhető viszonyt.

Pedig Cs. Horváth Tibor meghatározó, megkerülhetetlen alakja a magyar képregény történetének, nagyon is érdekes lenne megtudni, hogyan lett azzá, miként élte meg ő azt a közel négy évtizedes időszakot.

Ennek próbált utánajárni Koska Zoltán legújabb képregényében – az a Koska Zoltán, aki 1993-ban még csak kétéves volt, és 2004-ben, bő egy évtizeddel Cs. Horváth halála után kezdett el igazán érdeklődni a képregények iránt, majd 16 évesen megjelentette első, szerzői füzetét. Azóta is rendszeresen publikál, művei sokszor önreflektívek, nem egyszer saját magát viszi színre, minden munkáján látszik, hogy foglalkoztatja az önmaga kifejezésére választott művészeti ág működése, folyamatosan kísérletezik annak kereteivel, feszegeti a korlátjait, használja az eszközeit és lehetőségeit, különböző zsánerekben próbálja ki magát.

Koska és Cs. Horváth? Elképzelni is nehéz ellentétesebb egyéniségeket és művészeti felfogásokat. De talán éppen ebből fakad a fiatal szerző érdeklődése.

Cs. Horváth nem hagyott maga után emlékiratokat, interjúkat sem nagyon adott tudomásom szerint (legalábbis a neten nem találni ennek nyomát), így ha meg akar róla tudni valamit az ember, mások visszaemlékezéseire kell hagyatkoznia. Szerencsére forgatókönyvíró utódja a Fülesnél, Kiss Ferenc 2004 nyarától nagyjából havi rendszerességgel szervezi a Képregény Kedvelők Klubja összejöveteleit, és ezeknek kiemelt témája az 1957 és 1990 közötti időszak. Az elmúlt tizenhat évben sok olyan vendég fordult meg a kArton galériában és néha más színhelyeken, akiknek volt alkalmuk együtt dolgozni Cs. Horváth-tal, mint például Fazekas Attila, Verebics János, Vass Mihály, Görög Júlia, Jankovics Marcell, Tiszai László, Iván Katalin, illetve a már nem élő Korcsmáros Pál, Zórád Ernő és Gugi Sándor családtagjai. Nem sokkal halála előtt Balogh Ágnes, Cs. Horváth özvegye is tiszteletét tette a klubban, bár hanyatló egészségi állapota miatt a felvetődött kérdésekre nem igazán volt már képes érdemi válaszokat adni. Zoli igen korán csatlakozott a hallgatósághoz, ami azért volt különösen feltűnő, mert nagyon úgy nézett ki, hogy ez a téma főleg a nála harminc-negyven évvel idősebbeket érdekli, az ő korosztályát hidegen hagyja. Ott voltam én is mindezeken, úgyhogy tanúsíthatom: a képregény minden jelenetének van alapja, legalábbis a kortársak emlékezetében.

Történelmi regényírók ennél kevesebb információból is képesek hihetőnek tűnő életrajzot összerakni, a nép egyszerű szájáról egyszerű szájára terjedő népmesékről nem is beszélve. Koska Zoltán feladata azért ennél egyszerűbb volt. Elvégre Cs. Horváth Tiborról még néhány fénykép is fennmaradt, és bármennyire is a reflektorfényen kívül élt, jóval többet tudunk róla és az 1954 és 1989 közötti sajtóviszonyokról, mint Árpád apánkról vagy az igazságos Mátyás királyról.

A kötet alcíme „Fejezetek egy képregényíró életéből”, és valóban csak azokkal az évekkel foglalkozik, amelyekben Cs. Horváth ezen a területen dolgozott. Ezen belül is hat kulcsmomentumot emelt ki a szerző:

- Az 1. fejezet 1955-ben játszódik, témája a képregények felélesztésével sikertelenül próbálkozó Gugi Sándor rajztanár és illusztrátor első találkozása Horváth Tibor minisztériumi munkatárssal, aki egyedüliként azonnal meglátja az ötletben rejlő lehetőséget, és bár azt sem igazán tudja, eszik vagy isszák a képregényt, önmagát ajánlja a klasszikus irodalmi műveket feldolgozó forgatókönyvek megírására.

- Egy évvel később, a 2. fejezetben már beindult a képregények közlése, méghozzá Cs. Horváth lendületének köszönhetően, aki több lapnál is el tudta adni az ötletet, és mivel Gugi nem tudott elég gyorsan haladni a rajzolással, másokat is bevont a munkába.

- A 3., leghosszabb fejezet dátuma 1963, ebbe sűrítette bele Koska mindazt, amit Cs. Horváth forgatókönyvírói munkamódszeréről és a korszak három kiemelkedő rajzolójával, Sebők Imrével, Zórád Ernővel és Korcsmáros Pállal ápolt kapcsolatáról tudunk.

- A 4. fejezet az adaptációs korszakban 1975-ben Korcsmáros halála és Sebők betegsége miatt bekövetkezett törésről és az új tehetség, Fazekas Attila feltűnéséről szól, aminek Cs. Horváth egy újabb lendületvételt köszönhet.

- Az 5. fejezet az 1985-ös híres püspökladályi képregénykonferencia körül forog. Magát a konferenciát, amelyen Cs. Horváthot bírálói – elsősorban Kuczka Péter és Zórád Ernő – pellengérre állították, és amelyen a forgatókönyvíró hosszú beszédben védte meg saját szempontját, Cs. Horváth és Fazekas két beszélgetése foglalja keretbe.

- A lezáró rész 1989-ben képzel el egy találkozást Cs. Horváth és Gugi között, amelyben visszatekintenek az elmúlt évekre. Bár nagyon különbözőképpen ítélik meg a bejárt utat, barátsággal búcsúznak egymástól, és Cs. Horváth régi mulasztását pótolva megköszönni első alkotótársának, hogy bevezette a képregények világába.

A történet legfőbb mozgatója Cs. Horváth szenvedélye, munkamániája. Attól a pillanattól kezdve, hogy rátalál a képregényre, semmi más nem foglalkoztatja, mint az, hogy a lehető legtöbb adaptációt készítse különböző újságok számára, különböző alkotótársakkal. Bár kezdőként semmit sem tud a forgatókönyvek készítéséről, pillanatnyi kétsége sincs afelől, hogy fog ez menni neki, és ugyanez az önbizalom hajtja töretlenül egész pályáján. Az egymást követő újabb és újabb közlési lehetőségeket és megbízásokat tekinti kizárólagos visszajelzésnek, és amikor harminc év után tulajdonképpen először szembesül azzal, hogy a képregényeket ismerők és kedvelők igen rossz véleménnyel vannak munkájáról, sértődötten lesöpri az asztalról érveiket.

Koska képregénye tudatosan élesíti az ellentmondást Cs. Horváth önértékelése és a pályatársak kritikái között. Az 5. fejezetben található a legteátrálisabb jelenet, amelyben a képregénykonferencia tárgyalóteremmé alakul át, és Cs. Horváth védőbeszédét az utókor képviselői hallgatják, de láthatóan nem meggyőzi meg őket az önigazolás. Rajzoló munkatársainak a véleménye nagyrészt kimondatlan marad. Sebőknek és Korcsmárosnak csupán kereseti lehetőség volt a képregény, Zórádot is csak a szöveg túltengése zavarta. Egyedül Gugi veti fel többször a kötetben, hogy az eredeti terv szerint az adaptáció csak a kulcs lett volna az ajtóhoz, valójában azt szerette volna, ha idővel áttérnek a saját, nyugati jellegű képregények készítésére. Ez azonban Cs. Horváthnak egyáltalán nem volt szívügye.

Az utókor valójában megosztott az időszak megítélésében, bár az adaptációs képregények rajongói számára Cs. Horváth inkább csak a közvetítő volt, aki lehetővé tette, hogy Zórád, Sebők, Korcsmáros, Dargay, Endrődi és mások neve fémjelezze a magyar képregénynek ezt a korszakát, remekbe szabott rajzok ezreit készítve. Az ő szemükben a Cs betű a csodálatot idézi fel, a bírálókéban a csalódást, hogy a rendszerváltás előtti évekig nem futotta többre, miközben szerencsésebb országokban a képregény hatalmas fejlődésen ment át. Amiről Cs. Horváth nem is akart tudomást venni: az általa írt képregények szerkezete alig változott harminc év alatt, és az 5. fejezetben még Fazekas bátorságára is rácsodálkozik, aki az akkoriban Magyarországon elég széles körben kapható, de a francia-belga trendekhez képest már egyáltalán nem innovatív, sőt inkább leszálló ágban lévő Pif-Gadgetből vett ihletet.

Koska nagy empátiával kezeli Cs. Horváth pályáját, bőven ad teret saját szempontjainak a kifejtésére, és többször is megmutatja, milyen hatalmas mennyiségű képregényt tett le az asztalra. A megvalósítás módjával és stílusával azonban egyértelművé teszi, hogy a modern képregény híve, azé, amelybe a szerző önmagából is beletesz valamit.

Amikor a legutóbbi börzén találkoztunk, és váltottunk pár szót erről a képregényéről, Zoli azt mondta, ebbe is beletette önmagát. Azóta is azon gondolkodom: lehet, hogy ebben a képregényben több a Koska Zoltán, mint a Cs. Horváth Tibor? Lehet, hogy ez is leginkább a saját útkereséséről szól, csak éppen nem egy kockásinges alteregó önmarcangolásával, hanem egy egészen más egyéniség tükrében?

Remek képregény, Koska Zoltán eddigi legjobbja, az év eddigi legjobb magyar képregénye.

Bayer Antal