Minden ország képregénykultúrája más. Az egyik legnagyobb európai piacot, Olaszországét a második világháború után a lakóhelyük és munkahelyük között vonattal ingázó felnőtt férfiak igényei határozták meg, ezekre épült a Diabolik sikere, amelyet elképesztő mennyiségű sorozat követett. A zsebkönyv méretű, egyetlen utazás alatt kiolvasható és akár el is dobható kötetek fénykora nagyjából az 1980-es évek elejéig tartott, ez elég világosan kiderül az olasz kiadók által indított új (és leállított régi) szériák számából.

Az egymással versengő kiadók közül a Bonelli reagált a legjobban a trendek változására, és felismerte, hogy a csökkenő eladásokat kicsit másféle címekkel lehet kompenzálni. Míg korábban az olasz kiadók egyszerű zsánerekben és ezek kombinációiban gondolkodtak (western, krimi, erotika, horror, hogy csak a legnépszerűbbeket említsük), és futószalagos gyártásban szinte klónozták azokat, amik beváltak, a képzelőerejük különösebb megerőltetése nélkül, a Bonelli új sorozatai jóval nagyobb hangsúlyt helyeztek a forgatókönyvek minőségére. Ennek előfutárai voltak a Ken Parker (1977) és a Martin Mystère (1982), de az igazi áttörést a Tiziano Sclavi által írt Dylan Dog hozta el 1986-ban.

Sclavi nemcsak, hogy több zsánert ötvözött, hanem olyan toposzokat is beépített a képregényeire, amelyekkel előtte nemigen próbálkoztak a populáris sorozatokban, és ezáltal az olvasók új, másfajta igényekkel rendelkező kategóriáit szólította meg. Nem véletlenül mondta Umberto Eco, hogy a Dylan Dog olvasását sosem tudja megunni. Sclavi módszerét aztán átvette a kiadó többi írója is, és az 1980-as évek második felétől kezdve az olasz képregény némi túlzással szinte kizárólag a Bonelliről szól. Hogy mely sorozatai a legjobbak, arról eltérnek a vélemények, de abban aligha van vita, hogy a Dampyr ott van köztük.

Természetesen azt is hosszasan lehet taglalni, hogy a Dampyr sorozaton kinek melyik epizódok tetszenek leginkább. Én most azt fogom bizonygatni, hogy a Frike Comics által most megjelentett hetedik kötet méltán tartozik a kedvencek közé.

Ebben tagadhatatlanul szerepet játszik, hogy minden olyan képregény előnnyel indul nálam, aminek valami köze van a zenéhez, azon belül is a rockhoz, a jazzhez, a blueshoz. Márpedig ez ilyen, és ezt nemcsak a borítórajzot is szolgáltató második epizód, hanem az azzal szorosan összefüggő első címe (A mocsárban született) is igazolja. Nem akármilyen mocsárról van ugyanis szó, hanem a louisianai bayou-ról, arról, amelyet a Creedence Clearwater Revival is megénekelt az 1960-as évek végén: a még híresebb Proud Mary kislemez B-oldalán szerepelt a Born on the Bayou című számuk, a pár hónappal később megjelent nagylemeznek pedig Bayou Country volt a címe.

A blues egyik stílusának, a Mississippi torkolatában keletkezett delta bluesnak a legendás képviselője volt a híres-hírhedt Robert Johnson, a számtalan zenész egyike, akiről elterjedt, hogy eladta a lelkét az ördögnek. Nem kérdés, hogy egy ebben a képregényben ott a helye mindkettőjüknek, bár a Dampyr világában az ördögök szerepét is vámpírok alakítják, ahogy a vudu szellemét, a keresztútnál várakozó Papa Legbát is. Persze Johnson 1936-ban meghalt, de akad egy fiatal őstehetség, aki szinte a hasonmása, a modernebb zenét pedig a 25 évvel korábban repülőbalesetet szenvedett blues rock banda, a Swamp Lizards tagjai szolgáltatják, a Lynyrd Skynyrd együttes 1977-es tragédiájára utalva. A zeneközpontúságot finoman ellenpontozza Harlan és Kurjak teljes tájékozatlansága ezen a téren, ami persze arra is alkalmas, hogy részletesen el lehessen mesélni Robert Johnson történetét.

A Dampyr egyik erőssége, hogy bár mindig Harlan Draka és barátai folyamatos vámpírölő hadjárata a fő téma, a helyszínek és a körülmények változatosságával fenn tudja tartani az érdeklődést. Szinte valamennyi epizódban feltűnnek izgalmasan összetett karakterek, és mivel tudjuk, hogy Harlanéknak komoly bajuk úgysem lehet, hiszen „végtelen” sorozatról van szó, fontos, hogy izgulhassunk a mellékszereplőkért. Ez az állítás igaz erre a kötetre is. Az egymással összefüggő történetekben két olyan karakterrel ismerkedünk meg, akikre legalább annyira fókuszál a figyelmünk, mint Harlanra és Kurjakra, és mindkét sztoriban még vagy féltucat alaknak jut figuránsnál fontosabb szerep.

Szórakoztató képregénynél lévén szó, természetes, hogy közhelyekből építkezik, de olyan színvonalon, ahogy azt csak a legprofibbak tudják csinálni. Felvilágosultan, de nem túlerőltetve a politikai korrektséget. Nem az jön le belőle, hogy minden fehér szemét kizsákmányoló (kivéve Harlanékat) és minden fekete áldozat. Nem prédikál, hanem felnőttként kezeli az olvasóját, tudja róla, hogy ő is elítéli a rasszizmust, és hogy nem rajta kell számon kérni bármit is. Azt is szeretem a Dampyrban, hogy sok jó női karaktert is szoktak szerepeltetni a szerzők – ezzel most egy kicsit adósak maradnak, még Tesla sem lép színre ezekben a részekben.

A Bonelli-képregényeknél szinte felesleges beszélni a rajzok minőségéről, annyira magától értetődő, hogy tökéletesen szolgálják a történetmesélést. Mindkét epizódot Maurizio Dotti készítette, magabiztos kézzel, hangulatosan, dinamikusan. És kedvet csinálva arra, hogy előkapjunk néhány blues-lemezt a gyűjteményünkből.