Az elmúlt évben egyik kedvenc olasz képregényírómmá vált Gianfranco Manfredi, akinek az egyik munkáját, a Muzsikot meg is jelentettem magyarul. Szintén ő írja a Suttogó Szél westernsorozatot, amelyből már két kötet jött ki a GooBónál, most pedig egy harmadik kiadó is kedvet kapott a műveihez: a május 2-i képregénypiacon lesz először kapható az Anagram Comics standján a Coney Island.

A Manfredi által írt, Giuseppe Barbati és Bruno Ramella rajzolt történet eredetileg egy háromrészes miniszériaként jelent meg a Bonellinél, 2015-ben. A magyar kiadás mindhárom epizódot tartalmazza, és ennek mindenképpen örülni kell, hiszen összefüggő történet, sokkal élvezetesebb egyben olvasni a 300 oldalt (arról nem is beszélve, hogy nem kell hónapokat várni a folytatásra).

Manfredi sokoldalú alkotó, az egyetemen filozófián hallgatott, huszonévesen saját dalait előadva vált először ismertté hazájában. Szerepelt filmekben, írt számokat más énekeseknek és együtteseknek, zenekritikákat is jegyzett. Az 1980-as évek elején mutatkozott be krimiszerzőként, 1991-ben képregényíróként – most már bő húsz éve ez számít legfőbb tevékenységi területének. A képregényen belül is szívesen váltogat a zsánerek között, és korai munkásságának társadalmi érzékenységét átmentve komolyabb témákkal is foglalkozik, például a Cani sciolti című sorozatában. A magyarul megjelent művei közül a Suttogó Szél egy eredeti hangvételű vadnyugati történet, a Muzsik pedig azzal a gondolattal játszik el, hogy milyen lett volna egy szovjet James Bond.

A Coney Island talán utóbbihoz áll közelebb, amennyiben szintén jól ismert közhelyekre alapul, és szintén nem egy tragikus történet, legalábbis a rokonszenvesebb szereplők szempontjából. A korszak az 1920-as évek, a helyszín New York, a hangulat a noir jegyében az önfeledt szórakozás és az állandó életveszély között egyensúlyoz. Az alapvetően realista és korhű ábrázoláshoz csavarként hozzáadódik egy természetfeletti képesség, amely központi szerephez jut a sztoriban, sőt sajátos módon voltaképpen egyik előidézője a történéseknek.

Manfredi érdekes narrációs megoldást választott. Mindhárom kötet két-két, nagyjából egyforma terjedelmű fejezetből (és egy-egy pároldalas közjátékból) áll, de a szerkezetük különböző. Az elsőben egy Jack Sloane nevű rendőrnyomozó szemszögéből ismerjük meg a kiinduló helyzetet és lépünk be először a történet legfontosabb helyszínére, a vidámparkba, ahová már Brenda, a csinos éttermi felszolgáló társaságában megy el. A pörgős felvezetés után átváltunk Brenda nézőpontjára, a közelmúltból indulva jutunk el az ő oldaláról ugyanoda, ahová Sloane-t követve.

Az már eddig is világos volt, hogy az események a gengszterek világába vezetnek, ám az eredetileg „Al Capone köszönetével” címet viselő második kötet a hírhedt bandavezér megemlítésével (majd színre léptetésével) emeli a tétet. Ennek a két fejezete az első kötethez hasonlóan egy-egy fontos szereplőt helyez az előtérbe, újabb visszatekintésekkel, de ezzel párhuzamosan már elkezdünk rohanni az ijesztőnek ígérkező végkifejlet felé. A harmadik kötet már nagyrészt lineáris, bár abban is van egy fontos, sőt meghatározó flashback.

Egyke történetről lévén szó, nem akarok túl sokat elárulni róla, bár annyit talán meg lehet jegyezni, hogy a végkifejlet némileg az sugallja, voltaképpen egy csapat kialakulásáról, szinte eredettörténetéről van szó – úgy tudom, Manfredi eredetileg egy hosszabb lélegzetű szériát javasolt Bonelliéknek, de a főnökség csak egy minisorozatnyi potenciált látott benne. De ez még változhat, volt már rá példa a kiadónál.

Ahogy maga a történet is ismerős elemek érdekes rekombinálásából áll össze, a karakterek jellemzése sem szolgál óriási meglepetésekkel. Ugyanolyanok a szereplők, mint más noir jellegű történetek százszor megírt figurái, de mégis eléggé egyediek ahhoz, hogy megkedveljük őket, kíváncsiak legyünk további sorsukra: Speedy, az ördöngős ügyességű motoros akrobata, Mr. Frolic, a rejtélyes mágus, Edna és Florence, az asszisztens ikrek, Leggett, a törpe ceremóniamester, valamint Sloane rendőrkollégái, az olasz származása miatt két tűz közé kerülő Tony és főnöke, a tisztességes, de gyakorlatiasan gondolkodó Tooker hadnagy.

Barbatinak sajnos ez volt az utolsó munkája, alig 48 évesen hunyt el. A Bonellinél szinte természetesnek számító magas színvonalat hozza, ahogy abban az egy Suttogó Szél-epizódban is, amit magyarul olvashattunk már tőle. Rajzai precízek, könnyen áttekinthetők, nem jelent gondot a karakterek beazonosítása sem.

Az Anagram szépen, tudatosan építi fel a katalógusát, a Diabolik, a Zagor és a Julia után egy újabb élvezetes kötetet tehet fel polcára az olasz képregények és/vagy a thrillerek kedvelője.