A Vízió-képregény kényelmetlen olvasása

vizio_kotet.jpgAmikor 2004-ben elkezdtem (újra) képregényekkel foglalkozni, kiadói hitvallásként azt fogalmaztam meg, hogy a jó képregény szórakoztató, olvasmányos és elgondolkodtató. Tom King Víziója mindhárom kritériumnak megfelel, de mégsem vagyok teljesen elégedett vele. Mielőtt ezt kifejtem, sietek leszögezni, hogy ez a képregény nem véletlenül kapott Eisner-díjat, és mindenképpen érdemes elolvasni. (És egy ponton jót mosolyogtam, amikor találtam benne egy utalást a Peanuts-képregények egyik visszatérő poénjára.)

Ha tehetem, általában megszakítás nélkül olvasok végig egy képregényt, csak akkor hagyom félbe, ha muszáj. Ezt azonban nagyjából a történet felénél letettem, és csak másnap fejeztem be. Aztán pedig azon gondolkodtam, hogy mi a legpontosabb jelző erre a képregényre, és arra jutottam, hogy a szó, amit keresek, a „kényelmetlen”.  

Azt hiszem, ezt el kell magyaráznom.

A szuperhősöket (és általában a hősöket) eredetileg azért találták ki, hogy inspiráljanak minket. Sokáig valóban olyan történetekben szerepeltek, amelyek „jól” végződtek, amelyekben ha néha hibáztak is, őszinte önvizsgálatot tartva helyrehozták tévedéseiket, kijavították a hibáikat, megmentették a helyzetet, nem egyszer az egész világot.

Aztán jöttek a defektes hősök, no meg az antihősök, sőt egy idő után jött a gonosznak tekintett karakterek mélylélektani elemzése, aminek következtében „megértettük”, hogy mit miért követnek el, és hogy nem mindig az a leghelyénvalóbb végkifejlet, ha a makulátlanul pozitív figurák ezért megverik és határozatlan időre börtönbe zárják őket.

Egy ideig kifejezetten örültem az ilyen fejleményeknek, és úgy gondoltam, ezek segítenek a képregényeknek kiszabadulni a „nem komoly” skatulyából. Aztán megváltozott a véleményem. Most már azt vallom, hogy egy jól bevezetett karakternek a jellemét nem helyes rendszeresen módosítgatni. Sőt ezt nem csak konkrét karakterek, hanem karaktertípusok esetében is így gondolom – de ez egy kicsit más tészta, amiről talán egyszer egy másik képregény kapcsán fogok részletesebben írni. Most maradjunk a Víziónál.

A Vízió nem mai gyerek, bő ötven évvel ezelőtt találták ki a Marvelnél. Megalkotója a Bosszú Angyalainak esküdt ellensége, Ultron, a tökéletes robot, aki Simon Williams (a későbbi Wonder Man, magyarul Energikon) „agymintáját” egy szintetikus testbe helyezi, és azt különleges képességekkel ruházza fel. Ezek közül a legfontosabb, hogy a Vízió képes megváltoztatni saját testtömegét és testsűrűségét, így ha kell, repül, ha kell, a lába szinte belegyökerezik a földbe, Hulk legyen a talpán, aki képes elmozdítani. Bár eredete részben emberi, az agya szinte számítógépként működik. Az első összecsapás után az Angyalok kiderítik róla az igazságot, és befogadják maguk közé. Ettől a Vízió meghatódik, és látjuk, hogy „még egy android is képes sírni” – ez egyben ennek az első eredettörténetnek a címe is.

Az eredettörténet további módosításainak és árnyalásainak az ismertetésétől most eltekintenék, már csak azért is, mert nem biztos, hogy mindenre jól emlékszem, illetve nem kizárt, hogy én is lemaradtam néhány fordulatról. A lényeg, hogy a Víziót mindig is foglalkoztatta az a kérdés, hogy mit is jelent embernek lenni. Attól függően, hogy melyik író vette kezelésbe, ez a kérdés hol hangsúlyosan, hol csak mellékesen merült fel, és persze mindegyik író a maga elképzelése szerint válaszolta meg.

Ötven év még egy szintetizoid életében is elég hosszú idő, az ember azt hihetné, hogy egy ilyen nagy agykapacitású valaki, mint a Vízió, már jutott valamire, még akkor is, ha az összes létező Marvel-gonosz legalább egyszer kitörölte vagy átprogramozta a memóriáját vagy az „agymintáját”. Tudom, cinikus dolog ilyet mondani, és nem illik elrontani azoknak a szórakozását, akik még nem ismernek 20-30 Vízió-verziót. Mindenesetre Tom King – bár elhelyez utalásokat korábbi kulcstörténetekre – ugyanúgy válogat a múltban, mint egyes véleményformálók az emlékezetpolitikában.

Nem tartom túlzásnak ezt a hasonlatot, és elismerem, hogy ez alátámasztja az írói szándékot. Hiszen annak, aki 37 alkalommal megmentette már a világot, nem kell bizonygatnia, hogy „jó fiú”. Ez King Vízió-értelmezésének a kiindulópontja, főszereplőjének múltbeli érdemei felülírják a nagyközönség kétségeit, óriási igazságtalanság, ha nem jár neki is a boldogság, és nem tehet meg mindent ennek a biztosítására.

Korunk egyik legizgalmasabb témája a mesterséges intelligencia, azon belül is az MI és az ember jövőbeli kapcsolata. A múlt században hasonló érdeklődés övezte a robotok kérdését, amelyre viszonylag megnyugtató választ adott Asimov a robottörvényeivel. Vízió azonban nem robot, hanem android (vagy szintetizoid, mikor melyik nevet használják), és hangsúlyozottan „alapvetően emberi”. Szuperképességei pedig alkalmassá teszik arra, hogy belegondoljunk, mi történik, ha magunknál erősebb és okosabb entitásokra bízzuk magunkat. Ez már önmagában is kényelmetlen kérdés.

De a Vízió képregény olvasása más szempontokból is kényelmetlen, nyugtalanító. Kényelmetlen, mert a Vízió olyanokat csinál, amik nem egyeztethetők össze a tőle megszokott „jófiú” képpel. Kényelmetlen, mert King a „normális” emberi viselkedésről túlságosan elnagyoltan beszél (illetve nem beszél). Kényelmetlen, mert a Shakespeare Velencei kalmárjából beidézett részletek túlságosan direkt áthallásokat váltanak ki – nem véletlenül Shylock az egyik legvitatottabb karakter a drámaíró művében. Kényelmetlen, mert nem érezzük úgy (én legalábbis nem), hogy az író valóban felkészült ezeknek a témáknak a mélyebb tárgyalására, és nem látjuk, hogy ez a munkásságán belül tényleg hangsúlyos helyet kapna – ennyire azért biztosan nem „szerzői képregény”.

Az mindenesetre megnyugtató, hogy Tom King hiányosságai (ha azoknak tekintjük) abszolút emberiek, ez a Vízió egészen biztosan nem egy mesterséges intelligencia műve.

A recenziós példányért köszönet a Fumax kiadónak.

Bayer Antal