A 2023. október 9-én elhunyt kiváló amerikai képregényalkotó, Keith Giffen egyik legfontosabb sorozatáról Bayer Antal írt a Papírmozi 4. számában, 2011-ben, ezt adjuk most közre megemlékezésként. 

A szuperhősös képregényeket a második világháború alatt sok frontkatona is olvasta, ám az 1950-es évektől – és különösen a Comics Code bevezetése után – egyre fiatalabbaknak szóltak ezek a füzetek, ahogy egyébként a többi amerikai mainstream zsáner is. Bár hivatalos statisztikák nem léteznek, több egyértelmű jel is igazolja, hogy ma már viszont a szuperhősös címek vásárlóinak a többsége (fiatal) felnőtt. Az idáig elvezető folyamat Amerikában Európához képest 10-15 éves fáziskésessel az 1980-as évek közepén indult, olyan, ma már kultikus művekkel, mint Moore és Gibbons Watchmenje, a Frank Miller által végbevitt Batman-megújítás és – utólag visszatekintve már nem annyire  jelentős mértékben – John Byrne modernizált Supermanje. Számomra azonban az amerikai szuperhősös képregény „felnövésének” talán a legékesebb bizonyítékát a DC Comics 1989 környékén indított-újraindított sorozatai adták. Ezek közül is kiemelkedőnek tartom a ma is remek olvasmányélményt nyújtó Keith Giffen-féle Legion of Super-Heroest, vagyis az (akkori) új sorozat első 39 számát.

Keith Giffen nyolcéves korában elhatározta, hogy képregényrajzoló szeretne lenni. Első bálványa Curt Swan, Superman egyik legismertebb rajzolója volt, hozzá hasonló karriert szeretett volna befutni. Ennek ellenére igen vegyes és alkalmi munkákkal kezdte pályafutását. 1976-ban a Hoffman-La Roche gyógyszergyár amerikai leányvállalatánál dolgozott, mint veszélyeshulladék-kezelő. Ekkor jutott el odáig, hogy összeállítson egy portfoliót, és felkeressen néhány képregénykiadót. Nem kis meglepetésére a Marvelnél John Romita azonnal munkát ajánlott neki – bár azt is hozzátette, hogy egyelőre lehetőleg ne adja fel a biztos állását.

Giffen a Defenders sorozatnál mutatkozott be, és munkáját hamar megkedvelték a rajongók. Sőt, amikor Gerry Conway átszerződött a DC-hez, őt is magával vitte, ám ez a váltás csalódást jelentett a számára, mivel ott „másodosztályú” címeken kapott lehetőséget. Csak jóval később tudta értékelni, hogy olyan veteránoktól tanulhatott a közös munka révén, mint Wally Wood és Bob Kanigher. Akkoriban azonban addig elégedetlenkedett, amíg nem maradt más választása, mint hogy távozzon. Ezt követően visszatért az alkalmi munkákhoz, még porszívóügynök is volt. Új barátnője egyszer rajtakapta, hogy skiccelget: már hat hónapja jártak, de még nem tudta róla, hogy ilyen remekül rajzol. Miután Giffen elmesélte neki, hogy járt a képregényrajzolással, a lány arra buzdította, hogy tegyen még egy próbát. Szerencséjére az akkori művészeti vezető, Joe Orlando megadta neki a második esélyt (a hölgyet pedig elvette feleségül Giffen).

A második rajt már valóban sikerült. 1982-ben a Flash havilapban futó Dr. Fate-kísérőtörténetet rajzolhatta. Letisztult, mégis látványos stílusára felfigyelt Paul Levitz, a Legion of Super-Heroes írója, és őt akarta új rajzolótársnak. Az így létrejött páros szép sikerre vitte a jövőbeli tinihősök kalandjait, és Giffent hasonló tisztelet kezdte övezni, mint a Tini Titánokat és a Bosszú Angyalait rajzoló George Pérezt, mint akik a legjobban tudnak dolgozni szinte korlátlan létszámú szuperhős-csapatokkal.

Giffen bő két éven át dolgozott a Szuperlégión, ám hirtelen megcsömörlött a sorozattól. Ehhez nagy valószínűséggel hozzájárult az is, hogy ekkoriban fedezte fel magának a kiváló argentin rajzoló, José Munoz Alack Sinner című sorozatát, és ennek hatására radikálisan változtatni kezdett a rajzstílusán. Ez a Legionhöz nem igazán passzolt, ellenben az Ambush Bugban és az egy időre sci-fi hőssé változtatott Jonah Hex kalandjaiban annál inkább kísérletezhetett vele.

Giffen olyannyira elmerült Munoz képi világában, hogy az egyik szaklap másolással vádolta, amit példákkal is alátámasztott. Ez eleinte mélységesen bántotta Giffen, ám utólag beismerte, hogy oly mértékben magáévá tette az új stílust, hogy az már valóban kezdte átlépni az utánzás határát. Innentől kezdve aztán a korábbi mesterektől (Kirby, Toth, Steranko) tanultakat is elővéve alakította ki egyéni stílusát.

1988-ban Levitz visszahívta Giffent a Legion of Super-Heroes-hoz, és még egy utolsó évet lehúztak együtt. Giffen már az előző közös munka során is egyre nagyobb részt vállalt az írásban, legalábbis az ötletelés szintjén, ám ekkorra már komolyabb forgatókönyvírói tapasztalattal is rendelkezett, sőt, a következő néhány évben a DC meghatározó írójává is vált, hiszen az Invasion minisorozat után az új Justice League és a vadonatúj LEGION sorozat egyik ötletgazdája volt.

Ekkor viszont Levitznél jött el az a pillanat, amikor belefáradt abba, hogy mindig ugyanazt a sorozatot írja, és jelezte, hogy a maga részéről lezárná a dolgot. Giffent azonban érdekelte a folytatás, és az új szerkesztő, Mark Waid ötleteit is felhasználva úgy döntöttek, hogy egy új 1. számmal indítanak.

Márpedig az ötlet nem akármilyen: az addigi folyamatos „mindig történik valami velünk”-kel élesen szakítva öt évet kihagynak a Légió történetéből. Mi több, arról az öt évről csak információfoszlányokat kapunk az 1989 novemberében induló, 39 számon átívelő, lényegében egyetlen, összefüggő sztoriban. Sajnos, a megvalósítás nem sikerülhetett olyan vegytisztára, mint Giffenék szerették volna, de ez az amerikai képregénygyártás mechanizmusait ismerve eleve borítékolható volt.

Bár Giffen sorozatáról beszélünk, korántsem egyedül vitte végig ambiciózus tervét. Már említettük Waid támogató szerepét, amely akkor is fontos, ha alig néhány szám után már más kihívások után nézett (sőt, a sorozat mintha el lett volna átkozva, olyan gyorsan fogyasztotta a szerkesztőket), de feltétlenül szólni kell a Tom és Mary Bierbaum alkotta házas- és írópárosról, akikkel Giffen egy Legion-fanklub révén találkozott, és akik tökéletesen ismerték a korábbi történetek legapróbb részleteit. Feltett szándéka volt ugyanis a szerzőgárdának, hogy a múltat nem akarja megbolygatni, eszükben sincs visszamenőlegesen megváltoztatni tényeket és karaktereket, ahogy az pedig elég gyakran szokás a két nagy kiadónál. (Hogy ezt mégis meg kellett tenniük, már nem rajtuk múlt, hanem felsőbb utasításra történt.)

Az új Legion of Super-Heroes kapcsán „watchmenesítéssel” vádolták Giffenéket. Ezt a támadást két tényre alapozták: egyrészt a Dave Gibbons által a Watchmenben alkalmazott kilencpaneles rács lenyúlására, másrészt pedig a „felnőttesebb” történetvezetésre, amelynek a részeként szöveges „áldokumentumokkal” is kiegészítették a füzeteket.

Bár látszólag mindkét vád igaz, Giffen művének vajmi kevés köze van a Watchmenhez, legfeljebb annyit lehet elismerni, hogy valóban beleilleszkedik az 1980-as évek közepétől felerősődő, a valamivel idősebb olvasókat megszólító tendenciába, ahogy ezt a felvezetésben is írtuk.

Kezdjük a kilencpaneles ráccsal, amely egyáltalán nem Gibbons találmánya, hanem a „régi” comic bookok öröksége. Mint a mellékelt illusztrációkon is látható, Jack Kirby (Amerika Kapitány) és Steve Ditko (Pókember) is előszeretettel alkalmazta az 1960-as évek közepéig. Gibbons éppen a Watchmen „retró” témája miatt javasolta Alan Moore-nak ezt az elrendezést, amelyről menetközben tapasztalta meg, hogy milyen fegyelmet követel.

Giffen egészen más okból döntött a kilenc panel mellett: rájött, hogy az egyre több „nagy” kép miatt egyre kevesebb történés fér bele egy füzetbe. Rá sosem volt jellemző az, ami némelyik korabeli sztárrajzolóra, akiknél egy oldalon már csak átlagban négy-öt kép volt látható, de ezzel az ötlettel saját magát állította nehezebb feladat elé.

A próbajáratot még a Levitz-féle Legion utolsó négy (60-63) számában futó Magic Wars ciklus jelentette. A nyitó és záró oldalak kivételével Giffen már ezeket is kilenc panelesre rajzolta, ám összehasonlítva a későbbiekkel, látszik, hogy itt még csak kóstolgatta ezt a formát, puszta egymásutániságról beszélhetünk – amire nem is éppen valami korszerű eszköz a panelek szabályos geometriája.

Ezzel szemben az új Legion of Super-Heroesnak már az első számától kezdve tudatosan használja ki Giffen a formátum adta lehetőségeket és játékteret. Az itt bemutatott két mintaoldal egyike a narrációs szövegekkel, a másik a párbeszédekkel való operálásnak egy-egy kiváló példája. Giffen magabiztosan, időnként mesterien kezeli a paneleket, beállításokat, szövegformázásokat, valami egészen különlegesen feszes történetvezetést valósít meg. Bár a panelek szűknek tűnnek, és időnként nem kívánunk mást, mint hogy kitörhessünk belőlük, ez a bezártság mégis annyi izgalom forrása, hogy teljesen lenyűgözi az olvasót.

Már amennyiben érti, hogy mi történik, és itt jön be egy újabb jelentős különbség a Watchmenhez képest. Az a helyzet ugyanis, hogy „új olvasók” számára szinte érthetetlen és követhetetlen, hogy ki kicsoda, mit csinál és mi történik vele. A készakarva visszafogott effektekből alig-alig derül ki, hogy mik a hősök szuperképességei, és azok használatának is inkább az eredményét látjuk, ami homlokegyenest ellentétes a hagyományos szuperhős-történetekével. Ez az új Legion of Super-Heroes igen nagy mértékben támaszkodik az olvasók előzetes ismereteire, vagyis leginkább azoknak szól, akik korábban is olvasták már a sorozatot. Ez nagyon fontos momentum, hiszen éppen annak az igazolása, hogy az elsődleges cél a képregényeken felnőtt, de azokat már meghaladni készülő fiatalemberek megtartása volt.

A szöveges dokumentumok használatában ugyan van némi hasonlóság a Watchmenhez, de ez Giffennél jóval kisebb helyet foglal (egy-két oldal számonként, és nem is minden alkalommal), és más célt is szolgál. Míg Moore komoly háttéranyagokat ismertet és párhuzamos történetszálakat vezet a kiegészítő oldalakon, Giffen tulajdonképpen nem tesz sokkal többet, mint amikor egy filmben (vagy egy képregényben) bevillantanak egy újságcikket, mert az adott helyzetben jóval célravezetőbb eszköz, mint sok oldalon át „eljátszatni” egy jelenetet a szereplőkkel.

A „komolyság” is másképp nyilvánul meg. Míg a Watchmen a szuperhős-mítosz felülvizsgálata ürügyén a hatalomról tesz fel kérdéseket, a Legion of Super-Heroes „csak” egy szórakoztató történet, még ha szokatlan köntösbe burkolva is. Persze ez a „csak” messze nem „csak”: Giffen már előre eldöntötte, hogy ennek a korhoz képest elképesztően hosszú epikai műnek mi lesz a vége, és minden esemény ezt készítette elő. Más kérdés, hogy ez a DC/Marvel logikában (akkor még) reménytelen küldetésnek bizonyult, s így aztán végképp értelmetlen az összevetés egy hermetikusan zárt minisorozattal.

39, egyaránt 22 oldalas füzet tartalmának az összefoglalására pár sorban most nem vállalkoznék, így csak a leglényegesebb elemeket hámoznám ki a buborékokból. Öt évvel a mágikus háború után a Szuperlégió nem létezik: mint a háttéranyagokból és elejtett szavakból megtudjuk, számos tényező okozta együttesen, hogy Polar Boy, a csapat utolsó vezetője a Légió önkéntes feloszlatása mellett döntött. A közös küldetésbe vetett hit megingott, és szinte minden tag vagy kényszerből, vagy saját jószántából önálló úton indult el, illetve visszatért korábbi életéhez. Amikor Reep Daggle, az egykori Kaméleonfiú az univerzum kedvezőtlenül alakuló állapotának a láttán úgy dönt, hogy felhagy busásan jövedelmező üzleti tevékenységével, és újra összehozza a csapatot, a régi kódneveket már senki sem használja. Garth Ranzz (Villámfiú) és Imra Ardeen (Szaturnuszlány) családot alapított és jól menő vállalkozást üzemeltet, Rokk Krinn (Kozmoszfiú) egy háborúban elvesztette mágneses képességeit, Brin Londo (Szürkefarkas) egy mutáció következtében hatalmas, állatszerű lénnyé alakult át, Jo Nah (Ultrafiú) szerelme váratlan halála után kalandoréletre adja a fejét, Querl Dox (Észlény) a kutatásnak szenteli életét, Gim Allon (Óriásfiú) rendőrként szolgálja bolygóját, és még sorolhatnánk.

Az alapelképzelés sem éppen szimpla tehát, de még bonyolítja a dolgot a DC „post-Crisis” döntése: párhuzamos univerzumok immáron nincsenek, és sem Superboy, sem Supergirl nem létezett soha. Ez alapjaiban rengette meg a Szuperlégió puszta létezését is, hiszen éppen Superboy adta az ihletet a csapat megalapítására. Úgyhogy mindazt, ami ebből következett, mégiscsak át kellett írniuk Giffenéknek, ráadásul oly módon, hogy azt el tudják fogadni a rajongók is, ami persze eleve reménytelen ügy volt. Mindenesetre ennek köszönhetően lépett színre Supergirl helyett Laurel Gand, míg Mon-El múltbeli szerepét úgy alakították át, hogy az a lehető legjobban passzoljon Superboyhoz. Még egy plusz kacsintást is megengedtek maguknak egy szemüveges és szupererős, Kent Shakespeare nevű új karakter bevezetésével, akiről annyit tudni, hogy „régi” legionárius, de hogy mikor csatlakozott a csapathoz, mindvégig rejtély maradt.

A lassan, de mégis nagyon jó ritmusban kibontakozó történet a csapat újbóli összeállására van kihegyezve, és arra, hogyan reagálnak az immár nem tinihősök, hanem felnőtt tapasztalatokkal rendelkező, felelős fiatalok az új kihívásokra. A történet nagyon ügyesen egyensúlyoz a minden oldalról érkező kilátástalanság, romlás és rombolás, a fenyegetések egész sora és az illúziómentes jövőbe vetett hit között. A Légiótól megvonták a hivatalos támogatást, sőt, az Egyesült Bolygókkal feszült viszonyt ápoló, de mint az emberiség bölcsője, még mindig kitüntetett szerepet betöltő Föld vezetését titokban a Dominátor faj vette át, amely mindent megtesz a megsemmisítésükért, valamint régi ellenségek egész sora igyekszik megelőző csapást mérni rájuk, ám az újra egymásra találó legionáriusok érett és okos döntések sorával ismét kivívják a csapatot megillető helyet és tiszteletet. Giffen szemmel láthatóan élvezte, hogy saját ritmusában haladhat, váltogathatja a drámai és szórakoztató jeleneteket, a tragikus, heroikus és (visszafogottan) romantikus pillanatokat, minden hónapban újabb és újabb csemegével szolgált.

Bár Giffen és társai lendülete dicséretesen sokáig megmaradt, a borítékolható kudarc ellenére minden tiszteletet megérdemel az eredmény. A hatalmas mennyiségű munkát vállaló Giffen kénytelen volt idővel átadni egyes részek rajzolását, és a beugrók már nem tartották magukat a kilencpaneles elrendezéshez, ami viszont megbontotta a történetfolyam ritmusát. Ennél is nagyobb bosszúság, hogy a Giffent tehermentesítő grafikusok nem igazán tudtak felnőni a feladathoz. A más sorozatokhoz való kapcsolódás kényszere miatt egy-egy előre nem látott vargabetűt is be kellett iktatni, és mivel a fogadtatás nem volt egyértelműen pozitív, valamilyen módon elő kellett készíteni a visszatérést a „normális” kerékvágásba. Mindezek dacára Giffen végig tudta vinni az eredeti elképzelését egészen a sokkoló végkifejletig, a Föld bolygó felrobbantásáig.

Ami Giffen távozása után történt a sorozattal, a felejthető kategóriába tartozik – ám az „utókor”, vagyis a DC későbbi szerkesztői inkább a Giffen-féle időszakot felejtenék el mindörökre. Jelenleg nem is része a „kánonnak”, vagyis a szent kontinuitásnak.