Darker than Black – és valóban
A hazai megjelenésű szuperhősös képregények kritikájában meg szoktam említeni, mennyire lehetetlen küldetés a kiadó számára úgy válogatni, hogy az olvasók követni tudják az egymásba fonódó, sokszor magyarul nem elérhető történetek szövevényét.
Amikor letettem a Darker than Black manga első kötetét, úgy éreztem, sok mindent nem értek, és mintha nem velem lenne a baj, hanem az írók felejtettek el közölni velem néhány fontos információt. Mintha abból a rövid háttérből, amelyet a könyv elején felvázolnak, minden esemény és valamennyi karakter motivációja könnyedén levezethető lenne. Zavarban voltam, és azt gondoltam, itt valami nem stimmel, hiszen a MangaFan nem szokott mellényúlni, és bár nem mindegyik sorozatuk tetszett, eddig következetesnek tűnt az a kiadói gyakorlatuk, hogy a legjobbak, legsikeresebbek közül válogatnak.
Ekkor elkezdtem netezni, wikipédiát és ismertetőket olvasni.
Ellentétben az idehaza megjelent mangák túlnyomó többségének, a Darker than Black esetében nem a képregény volt előbb, és utána a rajzfilm, hanem a már futó anime sikere késztette arra az író-rendezőt, hogy más médiumba is átvigye a konceptjeit. Nem szimpla adaptációról van szó, még csak nem is arról, hogy a manga és az anime néhány ponton eltér egymástól (netán teljesen divergál, mint például az Akira vagy a Death Note esetében), hanem a Darker than Black animék világában játszódik a mangatörténet.