A Fekete-Fehér Képregénymúzeum 9. részeként megjelent Zórád Ernő-válogatásról Oravecz Gergely írt recenziót.

Közismert Zórád Ernőnek az a kijelentése, hogy az ember csak akkor álljon képregényrajzolónak, ha egy lovat legalább három szögből le tud rajzolni fejből. Ha ez megy neki, akkor a többi nehézséggel is meg fog tudni birkózni. Merthogy, mondta, a képregényrajzolás az alkalmazott grafika legnehezebb műfaja.

Zórád persze abban a korban alkotott, amikor (internet nem lévén) a mostanihoz képest jelentősen kevesebb fotóreferencia állt egy grafikus rendelkezésére, ha valami bonyolultabbat volt kénytelen papírra vetni. Egy képregényben meg aztán tényleg mindent meg kell tudni rajzolni, főleg a kaland-, sci-fi- és akcióképregények esetében, amelyek elsődleges vonzereje a látványban áll. És Zórád ilyenekből rengeteget rajzolt. Ahogy a vadnyugati kalandtörténetek meghatározó eleméből, a lóból is – szóval ha valaki, akkor ő biztos tudta, mit beszél.

Persze a képregények szerzői vonaláról akkoriban még nem sokat tudtak itthon. Manapság már mifelénk is picivel ismertebb az a tény, hogy a képregény nem csak alkalmazott grafika, hanem adott esetben a művészi kifejezés egy módja – ami alatt mindössze annyit kell érteni, hogy a médium nyelvrendszerét megfelelően használva valami sajátos, az irodalomtól és a képzőművészettől is különböző dolog jön létre. Zórád Ernő lehetőségei a szocialista érában, amikor az „igazi” képregény mint olyan kultúrmocsoknak számított, de legalábbis a három T függvényében mindenképpen tiltott gyümölcs volt, hogy úgy mondjam, korlátozottak voltak. Nem lenne hát szép megszólni őt azért, mert képregényrajzolói munkájában következetesen egyvalamire fektette a hangsúlyt: a minél professzionálisabb rajzokra – pláne mivel az eredmény mai szemmel is csodálatos.

Bár a magyar újgenerációs képregényolvasók nem tekinthetnek vissza nosztalgiával arra az időszakra, amikor a Pajtás című lap friss számát mindenki izgalomtól remegő kézzel lapozta Zórád-képregények után kutatva (ennek majd’ fél évszázada ugyanis), annyit valószínűleg még ők is megértenek, hogy ez nagy dolog lehetett egykor. Hogy mit tudnak vele kezdeni, az más kérdés. Eléggé valószínű, hogy nem sokat: a Zórád adaptálta történetek nemcsak a Földtől, hanem az általuk ismert képregénynyelvtől is igen távol vannak.

Cs. Horváth Tibor, Alaksza Tamás vagy László Gyula – hogy csak a jelen kötetben felbukkanó képregény-forgatókönyvírókat említsem – az irodalmat népszerűsítő formaként használták a képregényt, ezért aztán nem nagyon foglalkoztak vele, hogyan is kéne valójában kinéznie egynek. Közhely, hogy ezekben a képregényekben a rajzok csupán a szöveg illusztrációi – bár így volna, azzal még ki lehetne békülni. Tágabb értelemben ugyanis a képregények minden rajza illusztráció, azaz önmagában nem értelmezhető entitás. A helyzet viszont sokkal inkább úgy áll, hogy kép és szöveg nem, vagy csak nagyon ritkán találkoznak egymással, annyira külön úton járnak – nem csak formailag nem képeznek együtt valami nagyobb egységet, hanem kompozíciósan és grafikailag sem. Ebből következik, bár másfajta élményt jelent, hogy a panelek egymáshoz való viszonya sincs nagyon tekintettel a befogadóra: több helyen csak ímmel-ámmal kapcsolódnak egymáshoz, akkora lukak betöltését követelve a képzeletünktől, hogy az már inkább megterhelő, mint érdekfeszítő (mintha egy regénynek csak minden második mondatát nyomnák a papírra). Kicsit szétesik az egész.

De ez nem feltétlenül Zórád Ernő hibája, sőt. Az ő részéről nagyon is látni az igyekezetet, hogy – nem ritkán a szöveget lebirkózva – valami izgalmasat hozzon létre a papíron. Cserkuti Dávid is megjegyzi Zórád és én című rövid írásában: „[Zórád] számára a képregényoldal sokkal inkább egy dekoratív képalap, egyfajta játszótér vizuális asszociációkra, mint a történetmesélés eszköze”. Persze, mivel elsősorban képzőművész volt – ami nem jelenti, hogy ne tudott volna történetet mesélni: éppen hogy annál többet is tudott. „Ő volt a leginkább újító felfogású hazai képregényalkotó”, írja Cserkuti. Valószínűleg így is van: a többiek (mint például Korcsmáros Pál és Sebők Imre) többé-kevésbé belemerevedtek/belekényelmesedtek abba a világba, amiről ma is ismerjük őket, Zórád ellenben kísérletezett, és szinte minden jól állt neki, amihez hozzányúlt.

Jelen kötetbe négy, egymástól jellegében és vizuálisan különböző történetet válogattak össze, mintegy a grafikusi sokoldalúság alátámasztásaképp. Ami leginkább közös bennük, az a mai szemmel már megmosolyogtató naivitás, ahogy a szocializmus korában az önmagát és világát kiteljesítő embert elképzelték: távoli kalandok részeseként a tudományt, és ezáltal az emberiség fejlődését szolgálva-védelmezve. Az ilyesmin jót derülhetünk, de ha csak ennyi a célunk, inkább vegyük kézbe Aleksandar Zograf képregényeit, ő sokkal szemléletesebb példákat hoz a letűnt korok gyermekbetegségeire. Ha viszont magukra a történetekre vagyunk kíváncsiak, azokat ne ezekből az adaptációkból próbáljuk meg kihámozni, olvassuk őket inkább eredetiben. Itt egyedül Zórád Ernő rajzai működőképesek.

Nehéz tehát a dolgunk, ha meg akarjuk ítélni ezeket a képregényeket. Egyfelől szeretnénk, ha Zórád Ernőnek kijárna az őt megillető tisztelet azért, hogy a maga korában a lehetőségekhez mérten a legtöbbet hozta ki a médiumból – másfelől azt is szeretnénk, ha a mai olvasók is látnának valami értékeset a műveiben. Valószínű, hogy az utóbbi inkább az alkotóktól várható: ha egyszer majd kikristályosodik valamiféle irányvonal a magyar képregényen belül, talán utólagosan felfedezik maguknak azt, amiről ma elképzelhetetlennek tartják, hogy építeni lehet rá, annyira idegennek hat. Az előbbi viszont minden körülmények között elvárható.

Oravecz Gergely