Lassan indult be, sokáig úgy tűnt, hogy legjobb esetben is átlagos év lesz 2022 az új magyar képregények tekintetében – aztán egy váratlan hajrával az egyik legizgalmasabb lett belőle.

A covid-járvány miatt két éven át rengeteg rendezvény elmaradt, és egyszerűen kiszámíthatatlan volt, hogy mikor, melyiket, milyen feltételekkel lehet egyáltalán megtartani. Mivel a magyar képregények túlnyomó többsége még mindig a közvetlen eladásokra támaszkodik, képtelenség volt tervezni a megjelenéseket. Szerencsére márciusra nagyjából, nyárra pedig teljesen rendeződtek a dolgok. Ez pontosan látszik is a kiadványok számában: az első három hónapban 7, a második negyedévben 10, az uborkaszezonnak számító nyári-koraőszi időszakban megint csak 7, októbertől decemberig viszont 20 új egyéni kiadvány és csupa magyar újdonságot tartalmazó antológia jelent meg.

Bár összességében 2022 nem hozott új rekordot (az új magyar kiadványok számának tekintetében az eddigi negyedik legerősebb évjárat), ehhez a negyedik negyedévhez hasonlót nemigen tudunk felidézni. Arra sem emlékszem, hogy valaha is jelent volna meg hét keménytáblás magyar képregény egyetlen év alatt – most ez is megtörtént.

Az alábbi körkép nem teljes – még nekem sem volt annyi időm és kapacitásom, hogy mindent beszerezzek és elolvassak – ebből kifolyólag az ajánlóban van némi szubjektivitás. Külön köszönet azoknak a kiadóknak, amelyek megtiszteltek recenziós példánnyal, vagy voltak kedvesek jelentős kedvezménnyel, esetleg csereakcióval segíteni a vásárlást.

Időrendben kezdve és haladva elsőként egy Sepsiszentgyörgyön kiadott kis kötet került a kezembe. Címe Nyakleves!, alcíme szerint erdélyi vállalkozóknak nyújt marketingtanácsokat tíz példamesében. Írójának, a látványtervezői és brandépítői tapasztalattal rendelkező Rancz Zsoltnak ez már a harmadik kötete a szellemes ismeretterjesztés témájában. A képregények világába ezzel lép be először, csakúgy, mint cégének illusztrátor munkatársa, Kalabér Tímea rajzoló.

A 150 oldalas, kisméretű, fekete-fehér kiadvány „elsőképregényesektől” mindenképpen erős belépő és kellemes meglepetés. Közvetlen a hangvétele, korszerűek a példaként használt helyzetek, kifejezetten szórakoztató (és még hasznos is lehet). Magyarországi beszerzése nem könnyű (nekem a Képregénymarket.hu-n keresztül sikerült), és 3.500 forintos borítóára kissé magas, de mivel ez elsősorban önfejlesztő kiadvány, csak másodsorban képregény, saját piaci szegmensében nem számít drágának.

A tavaszi börzén vásároltam meg Ghyczy Csongor idei első képregényfüzetét, az Eva: Két halált. A szerző a 2017-es Online/Offline óta rendszeresen jelentkezik új munkákkal, ez a mostani a második, amelyet a tragikus sorsú képzőművész, Eva Hesse életének szentel. Az alkotó a tőle megszokott stíluselemekkel, egyszerű rajzzal, egyetlen, tudatosan kiválasztott kísérőszínnel, montázsszerű kompozíciókkal vezet végig a történeten és a művészi döntéseken.

Itt rögtön el is térek az időrendtől, hogy szót ejtsek Ghyczynek az idei második, a decemberi Hungarocomixra elkészült képregényéről. A Salem Budapest több szempontból is érdekes és figyelemre érdemes mű. A történet egy elképzelt közeljövőben játszódik, ahol feléledt a boszorkányüldözés. Méghozzá olyan mértékben, hogy Európa kettészakadt, a Tiszta Államok Konföderációjára és a Boszorkányunióra – és ez a szakadás Budapestet is pont a közepén érinti (a Margit-sziget DMZ, avagy demilitarizált övezet). A feltételezés részleteinek realitásánál nem érdemes leragadni, a megidézett témák azonban nagyon is komolyak, és összefüggenek a szerző minden munkájában tetten érhető feminista gondolkodásával. Ugyanakkor nem egy tézisképregény, van igazi, drámai története, vannak húsvér szereplői. A megszokottól eltérően a rajzoló ezúttal több szint használ a konfliktus érzékeltetésére.

Kiadómnak, a Nero Blanco Comixnak két képregénye jelent meg márciusban, tudatosan a választások előtti napokra időzítve. Két általam igen nagyra becsült karikaturista és képregényrajzoló, Marabu és Grafitember volt kedves hozzájárulni, hogy az utóbbi években, hónapokban elkészült munkáikból összeállítsak egy-egy füzetet.

A Vészfék Nyúzban Marabu a tőle megszokott szellemességgel egyedi képsorokban tapint rá a jelenlegi kormány működésének számunkra kétségbeejtően bosszantó visszásságaira, míg az eredetileg a Népszava hétvégi mellékletében közölt Jelentkezik a Cinege utca! című sorozatában Merényi Dániel elképzeli, hogyan működteti titkos hadiszállásán Orbán Viktor a Fidesz gépezetét. A Napirajz közkedvelt (más körökben pedig feltehetően közgyűlöletnek örvendő) alkotója ezúttal sem fogja vissza magát.

Áprilisban elég nagy meglepetésként ért minket a bejelentés, hogy Pozsgay Gyula második világháborús képregénye, az Öreg Tigris megjelenik a francia Paquet kiadónál. Végül a magyar kiadás pár héttel mégis beelőzte, a Képes Krónikák kiadónak köszönhetően. Nyáron láttam az Old Tigert egy nagyobb francia könyvesboltban, hasonló témájú képregények között – úgy tűnik, elég komoly réspiac ez Franciaországban, és ahogy belelapoztam a többiekbe, ez a magyar mű tökéletesen beleillik a sorba.

A kiadónak köszönhetően jutottam példányhoz, ezért szemlesütve vallom be, hogy én bizony nem tartozom ehhez a réspiachoz. Minden tiszteletem az alkotóé, és megértem személyes motivációját a képregény elkészítésében (egyik szereplője a nagyapja volt), de nekem más elvárásaim vannak egy képregénytől. Biztos vagyok benne, hogy a látványvilág hiteles, gyakorló pilótaként Pozsgay tapasztalatból tudhatja, hogy néz ki egy repülőgép a legkülönbözőbb szögekből és oldalakról, de nekem, laikus és a téma iránt nem érdeklődő olvasónak egyszerűen sok a légi jelenet. Mindenképpen pozitívum, hogy a közelmúlttal foglalkozó történelmi képregényeink igen csekély száma eggyel szaporodott.

Egyáltalán nem okozott meglepetést pár héttel később egy másik francia kapcsolódású magyar képregény megjelenése, Futaki Attila A kivarrt című művéről ugyanis tudni lehetetett, hogy a vidéki napilapok vasárnapi mellékletében történt előközlés után „előbb-utóbb” összegyűjtve is ki fog jönni. Fontos megjegyezni, hogy a magyar nyelvű az eredeti kiadás, még ha az író, Matz franciául dolgozott is, hiszen az Előretolt Helyőrség íróakadémia volt a megrendelője – ezért hát mindenképpen magyar képregénynek számít, még akkor is, ha kötetben végül franciául jött ki hamarabb (Le tatoueur, Bamboo, 2021).

A magyar származású taxisofőr és az ügyfelei révén szintén Párizsba érkező magyar sztártetováló találkozása egy izgalmasan vontatott sztorit eredményez, kellőképpen nyomasztó hangulatban. Matz védjegyének számít a kevés szöveggel hatékonyan operáló történetvezetés – erről bennfentes információim szerint a magyar olvasók jövőre újabb bizonyítékot kaphatnak.

Bár szerintem vannak még ennél is jobb, Futaki által rajzolt amerikai és francia képregények, amelyeket szívesen látnánk magyar kiadásban, mindenképpen remek érzés látni, hogy mennyivel magasabb színvonalú művet kapunk tőle, ha egy olyan társszerzővel dolgozik, akit nem egy politikai szervezet nevezett ki forgatókönyvírónak.

A kivarrt az idén június végére csúszott képregényfesztiválon debütált, a hivatalos bemutatóra pedig nem sokkal később ez első Budapesti ComicConon és az Ünnepi Könyvhéten került sor, mindkét szerző jelenlétében.

Szintén a képregényfesztiválon volt először kapható a Q KépregényÚjság 4. száma. Oravecz Gergely és Hudra Móni bátran és következetesen folytatja egy magyar underground képregényirányzat kialakítását. A tavalyi szám nekem (fizikai valójában) kimaradt, így meglepetésként ért, hogy az első kettőhöz képest kicsit összement a mérete, cserében néhány oldal erejéig kiszínesedett. Azok közé tartozom, akik a telefonkönyvet is megvennék, ha Oravecz Gergő illusztrálná, az ő munkáin kívül ezúttal Bónyai Barbaráéi tetszettek a legjobban.

Koska Zoltán is azok közé tartozik, akiktől mindenre vevő vagyok, úgyhogy beszereztem a Castitast is. Úgy gondolom azonban, hogy ezúttal a kísérletező kíváncsiság túl erős volt, már ami a kivitelezést illeti. Érdekes ez a risograph technika, és értem, hogy gazdaságosabb megoldás, mint bevállalni egy „igazi” négyszínnyomást, de például az én enyhén színtévesztő szememnek komoly kihívás követni a narancssárga rajzokat és szövegeket.

Egy kis ugrással az időrendben eljutottunk a szegedi képregényfesztiválra, amelyen két kiadvánnyal gazdagodtam. Először is a 5Panels legújabb, Rémképmesék című antológiájával (röstellem, de az előzőt, a boszorkányos témájú Covent kihagytam). Úgy látom, a már tizenkettedik évét taposó alkotócsoport a macskás és kutyás antológiákkal szintet lépett, és bár még mindig a törzsgárdatagok (Koska Zoltán, Molnár Gábor, Pádár Ádám, Kiss Judit és Halter András) szolgáltatják minden kötet gerincét, egyre szélesebb körből kerülnek ki a vendégművészek, ezúttal például Benczédi Anna Júlia, Sirály Dóri és Vincze Nóri. A csoport új vezetője, Szebeni Péter irányítása alatt pedig mintha egyre inkább egy „igazi” képregénykiadóként működne a 5Panels márka.

Akik olvasták régebbi képregénykritikáimat, tudják, hogy a horror zsáner távol áll tőlem, csak akkor tudok rákattanni, ha valami olyan plusszal szolgáltat, mint a Hellblazer, a Dampyr vagy a Dylan Dog jobb epizódjai. Szerencsére a Rémképmesék többnyire játékosabbak, mint amit Nagy Marci (egyébként a maga nemében igen jó) Vészmanó-szerű borítója sugall. Azt hiszem, legjobban az Időkalandorokon szórakoztam, és Molnár Gábor stílusváltása lepett meg leginkább.

És akkor már el is érkeztünk az évvégi dömpinghez. Szintén Szegeden jutottam hozzá a helyi illetőségű Márok Attila nagyszabású művéhez, a Toldihoz. 84 oldalas, A4-es, keménytáblás képregény, amely tudomásom szerint eddig nem került országos forgalmazásba (néhány webshopba már igen), úgyhogy egyelőre csak drukkolni tudok, hogy találja meg a vevőközönségét, térüljön meg a minden bizonnyal nem csekély befektetés, és lehessen folytatni a sorozatot.

Mindenképpen megérdemelné a Toldi, hogy szélesebb körben megismerjék. Rajzolóként Márok igen szép munkát végzett, tudatosan választott stílust, és ezt profihoz illő következetességgel végig is vitte a köteten. Okos döntésnek tartom a viszonylag gazdaságos rajzolást, és tetszik a visszafogott színezés, bár könnyen lehet olyan érzése a felületesebb olvasónak, hogy fekete-fehér-szürke kiadványt tart a kezében.

Gondjaim nem is a formával, hanem a tartalommal kapcsolatosak. Toldi persze kiválóan alkalmas lenne echte magyar képregényhősnek, szinte érthetetlen, hogy miért nem jutott eszébe korábban senkinek. Az is világos, hogy Arany János művét szöveghű módon képregényre adaptálni a 21. században teljesen értelmetlen lenne. Azzal a koncepcióval tehát nem lenne baj, ha a szerző pár oldalban felidézné a történelmi-irodalmi Toldit, és aztán szabadon engedné a fantáziáját. De mintha ebben az esetben ez nem lett volna azonnal eldöntve, elég sokáig tűnik úgy, hogy az eredeti mű alig modernizált újramesélése lenne a cél. Ehhez képest váratlan a váltás a misztikum és a fantasy felé, Toldinak a felesége elveszítése miatt érzett fájdalma nincs meggyőzően előkészítve, a befejezés pedig kifejezetten meghökkentő, abban az értelemben, hogy kicsit sem következik az addigi történésekből. Egy szó, mint száz: dramaturgiailag komoly hiányosságok vannak a Toldiban, és mivel a beígért folytatásban már nem támaszkodhat a szerző egy klasszikus forrásműre, vannak kétségeink afelől, hogy meg tudja-e majd ugrani a képzeletbeli lécet. Lehet, hogy rácáfol minden aggodalmunkra, de talán érdemes lenne már most bevonni egy írótársat.

Egészen másféle adaptációt készített saját regénye alapján Kondor Vilmos. Miután kötött és rövid terjedelemre kapott felkérést, azt a megoldást választotta, hogy a Budapest novemberben cselekményének lényegét megtartva a legfontosabb karakterekre koncentrál, és közben még az előzményeket is felidézi. Úgy érzem, hogy ez remekül sikerült, kerek egész lett a történet, az pedig kifejezetten imponál, hogy egy olyan író, akit a részletgazdag történetmeséléséről ismerünk, képes volt szöveg nélküli oldalakat beiktatni. Rajzolótársával, a képregények terén szintén kevés gyakorlattal rendelkező Kalászi Benjáminnal olyan narrációs megoldásokat alkalmaztak, amelyek rutinos képregényeseknél sem evidensek. Ezzel együtt természetesen érződik a képregényen a tapasztalatlanság, és biztos, hogy egy reménybeli következő munkájuk még jobb lenne.

A Budapest novemberben az én kiadómnál jelent meg végül, de eredetileg egy egészen más projekt része lett volna (még öt-hat évvel ezelőtt), az én szerepem csupán annyi volt, hogy nem hagytam fiókban heverni a művet. Ez azzal is járt, hogy csak minimális szerkesztői hozzájárulásra volt lehetőségem, ami néhány apró elírás kijavításán kívül a szürkeárnyalatok telítettsége fölötti aggodalmaskodásban (és a sikeres kiegyensúlyozás okozta megnyugvásban) merült ki. Ez megint csak a tanulópénz része.

Kiadóként még annyit jegyzek meg, hogy a 250-es példányszámot lehetőségeimhez és tapasztalataimhoz igazítottam. Az író remélte, hogy pesszimista vagyok, ám az első visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy még egy ilyen jól menő franchise esetén sem biztos, hogy a rajongók tömegesen rohannak megvásárolni a képregényváltozatot. Szerencsére a képregénykedvelőkre viszont lehetett számítani.

Ez a képregény a Hungarocomixra jelent meg, és ugyanezen a rendezvényen szereztem meg a három utolsó kiadványt, amiről még írni fogok. Sajnos nincs közöttük Brazil új képregénye, ugyanis későn eszméltem, és a Képes Krónikák standján elfogyott a kevéske kihozott példány. Azzal nyugtatgattak, hogy a hivatalos bemutató úgyis majd csak jövő márciusban lesz, elvégre a történet a 48/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódik. Úgyhogy erről (leghamarabb) akkor fogok írni, amikor hozzájutok – van rá remény, hogy még március előtt.

Megkaptam viszont tőlük (hálás köszönet érte) a másik újdonságukat, a tatárjárás idején játszódó 1241: Farkasnak foga között című albumot. Hogy ambivalens érzéseim vannak a képregénnyel kapcsolatban, enyhe kifejezés. Ennek egyik, de nem egyetlen oka a rajzok elborzasztó kegyetlensége. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a harci jelenetek ábrázolása aligha esik túlzásokba, még ennél is szörnyűbb és mocskosabb dolgok történhettek annak idején. Nehéz attól is elvonatkoztatni, hogy a szomszédban ma is háború folyik, még ha a közelharc helyett más eszközöket dobnak is be Putyin kán csapatai.

Mivel még nem felejtettem el, amit valamikor régen a 17. századi francia tragédiák kapcsán tanultam Horatius Ars poeticájából a drámai hatásról, ki merem jelenteni, hogy ez az eset, amikor a kevesebb több lett volna – de legalábbis bőven elegendő. Persze lehet, hogy egy Trónok Harcán edződött mai átlagolvasónak meg sem kottyan ennyi vér és szutyok.

Igaz, a kötet keletkezésének (felszínes, másodkézbeli) ismeretében valóságos bravúr, hogy ez így egyáltalán létrejött. Ha jól tudom, Pásztor Tibor még vagy húsz évvel ezelőtt, Zórád Ernő útmutatása mellett készített egy rakás rajzot a tatárjárás időszakából, és amikor Levi és Sinonimo, a Képes Krónikák társtulajdonosai megismerték ezeket, úgy érezték, hogy ezeket nem szabad veszni hagyni. Mivel pedig időközben bekapcsolódtak a tatárjárásról szóló film munkálataiba, adta magát az ötlet, hogy készüljön egy előzményképregény, Pásztor rajzainak a felhasználásával. Ezen a ponton közbeszólt a képregényrajzolók által jól ismert rögvalóság: rendes, 8 órás munka mellett nem lehet határidőre képregényt rajzolni, főleg nem az elvárt minőségben. Szerencsére kisegítette őket az ugyancsak tehetséges Várai Artúr, és az eredmény őket igazolta: én bizony meg nem mondom, melyik képet ki rajzolta, ki egészítette ki, ki szerkesztette össze. Persze egy rajzoló kolléga, aki ismeri mindkettőjük stílusát, feltehetően meg tudná adni a választ.

Ja, és természetesen kellett egy történetet is keríteni a rajzok köré. Ez sem lehetett akármilyen feladat, de Mészáros János (Sinonimo) megoldotta, amiért kalapom emelem előtte. A történelemről alkotott véleményem talán elfogulttá tesz, amikor felfedezni vélek utalásokat a későbbi (korunkbeli) eseményekre, de hát egyikünk sem volt ott sem IV. Béla, sem Batu kán udvarában, ki állíthatná teljes biztonsággal, hogy mi hangzott el ezekben a körökben, és mi nem?

Mindenesetre ha a film is hasonló képvilággal dolgozik majd, nem fogok rohanni, hogy az első sorból láthassam a moziban…

Mintha csak tegnap lett volna – de valójában nyolc éve történt, hogy Pólik József képregényötlete, a Tréfamesterek bekerült az MKSZ és a Libri kiadó közös, ArtComix nevű pályázatának a döntőjébe. Már ekkor olvashattuk a történet lényegét, és láthattuk a Zách Attila által rajzolt mintaoldalt, és valamennyien szomorkodtunk, hogy az öt jelölt közül csak egy valósulhatott meg. Illetve… végül az sem, de ez egy másik történet, ami nem tartozik ide.

A mi szempontunkból most az számít, hogy Pólik nem adta fel, és saját költségére elkészítette a képregényt, amelyet szerzői kiadásban meg is jelentetett. Végre megkaptuk azt a történetet, amelyben Rákosi Mátyás a főgonosz – de másképp, mint a történelemben.

A Tréfamesterek története sima egydimenziós kommunistaellenes kiáltványnak indul, de hamar megkapjuk az elsőt a számos csavar közül. Persze ha utólag belegondolunk, előre sejthettük volna, hogy Zách Attila nem kifejezetten realista rajza nem passzolhat egy egyszerű propagandaképregényhez. Gondolom, még kevesen olvasták a képregényt, nem akarom lelőni a poénokat. Csak annyit mondok a történetről, hogy a kommunistákat ugyan nem fogja senki sem jobban, sem kevésbé utálni, de a sztori egyáltalán nem erről szól, hanem valami kozmikusabbról és egyben szórakoztatóbbról.

Végezetül következzen az a képregény, amely miatt egyáltalán leporoltam képregénykritikusi klaviatúrámat – Szűcs Gyula kifejezett kérésére. És mert a kérés mellé dukált vadonatúj Café Postnuclear II-példány, nem tehettem mást, mint hogy írok róla pár sort, még ha kritikának nem is merném nevezni a gondolataimat.

Valójában azt tudom mondani a CP II-ről, hogy ugyanolyan, mint a CP I, csak még olyanabb. Ami miatt azt szerették, ezt is fogják, hozza a 80-as évek iránti (perverz?) nosztalgiát, hozza a folyamatos beszólásokat, hozza a monumentális gépezeteket, hozzá az egészen kiváló színezést. Ami miatt pedig frusztrációt okoz, az sem változott: történések vannak benne történet helyett, figurák karakterek helyett, a szórakoztatásra törekvés minden más helyett. Meglepetést legfeljebb annyiban okoz, hogy úgy tűnik, Budai Dénes végigolvasta az Incalt, és Moebius mellett Druillet munkái is a kezébe kerültek. Rosszabb mintákat is választhatott volna.

Jó sok képregényről tudtam írni, köszönöm valamennyi alkotónak és kiadónak, hogy ennyi finom olvasnivalóval láttak el minket az év végére. Nem akarok előzetesen állást foglalni: lehet, hogy ezek között van a jövő évi Alfabéta-díj nyertese és valamennyi jelölt is, de az is lehet, hogy megismerünk még olyan remek cuccokat, amik elkerülték a figyelmemet. És persze repesve várom Brazil képregényét…

Mindenesetre soha rosszabb évet, és remélem, 2023 is tartogat nekünk jó néhány meglepetést. Állítólag már lényegében készen áll a Hősök Tere antológia, nem titok már az sem, hogy négy magyar rocktörténeti képregénynek is mostanság volt a leadási határideje, a Petőfi-emlékév keretén belül minden bizonnyal meg kell jelennie Az apostolnak is. Lehet készíteni a helyet a polcokon.

Bayer Antal