Szépen sorban befutnak a rossz emlékű, a Galaktika magazin által steampunk képregényekre kiírt pályázat aspiránsai, még ha helyenként csak félkész vagy jobb híján kurtán-furcsán lezárt formában is. Ez utóbbi mindenképp igaz Szabó Levente Irreverzibilisére (aminek semmi köze Gaspar Noé azonos című, nagy botrányt kavart filmjéhez – bár lehet, hogy csak én vártam valami kapcsolódást). Szabó munkájának legnagyobb hibája ugyanis – és erre jobb rögtön az elején felhívni a figyelmet -, hogy bár kerek történetet ígér, mégis klasszikus cliffhangerrel ér véget, és fogalmunk sincs, lesz-e folytatás. Kellene lennie, és nemcsak a rend kedvéért, hanem mert az olvasó és az ötlet egyaránt megérdemelné.

Öröm látni, hogy a szerző továbblép a steampunk alműfajának kulisszáin és jellegzetes tárgyi környezetén (noha a kötelező zeppelinek itt is össze-vissza repkednek), és a kiadvány egészét alárendeli a múlt század eleji formavilágnak. Persze csak úgy, ahogy azt az új évezredből, viccesen-ironikusan megtehetjük: szürke, szemcsés hátterű lapokkal, jópofa korabeli stílusú hirdetésekkel, a képektől elkülönülő szövegtáblákkal. Ez az a sosemvolt múltbeli világ, amiben Alan Moore és Kevin O'Neill, a League of Extraordinary Gentlemen alkotói mozognak otthonosan. Szabó sem akarja elhitetni velünk, hogy valóban így nézett ki egy „fantasztikus képújság": a reklámok között saját honlapját is elhelyezi. Az ötletnek két dolgot köszönhet az Irreverzibilis. Egyrészt azt, hogy küllemében tökéletesen átgondolt és különleges a kiadvány, jó kézbe venni (a kolofon alapján a dizájn teljes egészében Szabó munkája). Másrészt könnyedén bele tudunk helyezkedni az amúgy aligha komolyan vehető történetbe, és remekül szórakozunk.

A cselekmény a neuburgi tudományos akadémia ülésén indul, ahol egy távoli expedíciójáról visszaérkezett, cvikkeres tudós épp beszámol a többi tudósnak félelmetes és nagy horderejű felfedezéséről, különféle imponáló nevű fizikai képleteket és tételeket emlegetve. Szabónak nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnie arra, hogy a tudósok marhaságait egyértelműen poénként, gegként kezelje (akár csak annyira, mint Mike Mignola a Hellboyban), mert sajnos úgy tűnik, azt várja, hogy olvasóként komolyan vegyük ezeket. Pedig hát nem érdekel minket sem a Heinmann-elmélet, sem a puszta MacGuffinként bedobott földöntúli kődarab(?). Nem, ami érdekes, azok a cvikkerek, pofaszakállak és kacskaringós pecsétek, és Szabó ezen a fronton kétségkívül nagyszerűen teljesít. Rajzai részletesek, de nem tolakodóak, a panelek ritmusát nem zavarják az elkülönülő szöveghelyek, a fekete-fehér képi világ lehetőségeit kihasználja a szerző.

Sajnos mire bele tudnánk feledkezni a történetbe, véget is ér a röpke 28 oldal, a „vége" felirat pedig semmi jót nem sejtet. Remélem, csak félreértésről van szó, és Szabó nagy lendülettel dolgozik a folytatáson. Akkor talán megtudnánk, mire is vonatkozik a talányos cím.

Kránicz Bence