Ugyanakkor természetesen némi aggodalom is elfogott, hiszen René Goscinny árnyéka még 35 évvel a halála után is hatalmas, és bár nem állítom, hogy csupa gyenge és közepes epizód született volna azóta, hogy Morris úgy döntött, szerzőtársa nélkül is folytatja a magányos cowboy kalandjait, abban azért megegyezhetünk, hogy olyan telitalálati aránnyal kevesen dolgoztak, mint Goscinny. Meg hát ezerszer is bebizonyosodott, hogy képregényt írni legjobban képregényírók tudnak – azzal nyugtatgattam magamat, hogy ezen a téren egyikük sem kezdő, sőt, Benacquistának az egyik, Jacques Ferrandez rajzolóval közös munkája (L’outremangeur) a kedvenceim közé tartozik. Csak hát az saját ötletből készült, nem egy franchise alapján.

Elég hamar kiderült, hogy a magyar kiadó tervezi ennek az epizódnak a megjelentetését, és mivel az én koromban az ember már (és még) tud késleltetni, úgy döntöttem, hogy kivárom a beszerzéssel a magyar verziót. A Pesti Könyvnek köszönhetően egy nappal a hivatalos megjelenés előtt a kezembe is vehettem, elolvastam, és most két napja próbálom elhelyezni magamban.

Azt mindenesetre sietek tisztázni, hogy a Lucky Luke Pinkerton ellen jó kis képregény, mindenképpen érdemes beszerezni, méghozzá nem csak a gyűjtőknek. Szórakoztató darab, van aktualitása is (erről majd később), passzol a sorba. És ha már nem kerülnek elő egy titkos fiókból kiadatlan Lucky Luke-forgatókönyvek Goscinny tollából, még mindig jobban járunk ezzel az új párossal, mint más, korábbi próbálkozókkal.

Nem tudhatjuk, de azért sejtjük, hogy minden Lucky Luke-író igen komoly listát kap arról, hogy mit tehet meg a főhőssel és a legfontosabb visszatérő szereplőkkel – bár lehet, hogy erre nincs is szükség, hisz ezen a köteten is látszik, milyen tisztelettel és alázattal nyúlnak a Morris és Goscinny által lefektetett alapokhoz. A francia képregény hagyományos formáinak köszönhetően az egyes epizódok nem függenek össze szorosan, így – ellentétben az amerikai szuperhősök világával – nem robbannak fel az internetes fórumok, ha felfedeznek némi ellentmondást két kötet között. Márpedig ilyesmit bizony elkövettek az újonc írók, hiszen az előző részben (A washingtoni férfi) Rutherford Hayes 1877-es elnökválasztási kampánya volt a téma, most pedig még Abraham Lincoln az elnök, vagyis a valós időben jó tizenöt évet mentünk vissza, ami teljesen abszurddá teszi – az amúgy változatlan korú – Luke „nyugdíjazásának” az ötletét.

Maga Luke karaktere azonban lényegében rendben van, ahogy a Dalton-testvéreké is. Sok újat nem tudunk meg róluk, de nem is kell, ezeknek a főszereplőknek már a viselkedése is ikonikus, azon háborodnánk fel, ha jelentős módosításnak vetették volna alá személyiségüket a szerzők. Igaz, az elgondolkodtató, hogy miért volt egyáltalán szükség a Daltonok bevetésére? Persze, az ő letartóztatásuk az ürügy a Pinkerton-féle rivalizálásra, de az ő erős jelenlétüket elégségesen kellene tudnia ellensúlyozni magának a pozitív hősnek, és az így kialakult háromszög-viszonyban ő tűnik a legkevésbé érdekesnek, ami azért egy címszereplőnél nem feltétlenül jó dolog.

Kellőképpen érdekes és összetett viszont Allan Pinkerton karaktere, Goscinny is elismerően bólintana erre a figurára. Az ambíciózus és mindenkire gyanakvó detektív minden tekintetben szöges ellentéte az önzetlen és szabadságkedvelő Luke-nak. Bármennyire is a „jó” oldalon áll elvileg, nem válogat a cél eléréséhez szükségesnek ítélt eszközökben, és ezáltal visszás helyzetek egész sorát idézi elő.

A történet sikerének a kulcsa a Pinkerton-féle adatbázis – a bizalmatlan detektív mániája, hogy mindenkiről aktát vezet, méghozzá nem csak a bűnözőkről, hanem az elnökről, Luke-ról, sőt, saját magáról is. Hátborzongató aktualitású a téma, amikor világszerte mindenki félti a magánszféráját – ki a közösségi hálózatoktól, ki saját országa kormányától. (Megjegyzés: a valóságban csak a halála előtti években alakította ki Pinkerton ezt az egységesített adatbázist, amely aztán átment az FBI kezelésébe.)

Noha Goscinny utódaitól erőteljesebb állásfoglalós olvasható ki, mint amit mindig leheletfinoman ironizáló mesterük valaha is megengedett magának, ennyi korszerűsítés nekem bőven belefér, és úgy vélem, a további új Lucky Luke-történetek minőségének éppen az a záloga, hogy mennyit tudnak belevinni magukból a feltehetően továbbra is váltogatott szerzők.

És milyen a rajz? Tökéletes. Illetve... tökéletes mása Morrisénak, Achdé szolgai hűséggel reprodukálja a halhatatlan művész vonásait, méghozzá nem csak az ismert karaktereknél, hanem az újakat is az ő stílusában rajzolta meg. Vannak, akik emiatt húzzák a szájuk szélét, sterilnek tartják ezt a precíz másolást. Hát, ez az eset, amikor mindkét fél érveit megértem. Mindenesetre egy jelentős átszabásra én sem hinném, hogy vevő lennék.

Végül még egy örömteli dolog: a Lucky Luke Pinkerton ellen eredetileg heti folytatásokban jelent meg a Journal de Spirou-ban. Ebben nem csak az a jó hír, hogy legalább egy hetilap még mindig életben a francia-belga piacon, hanem a Spirou történetének egyik legsikeresebb sorozata 25 év után tért vissza új epizóddal az újságba, még ha nem is a régi szép idők heti két oldalas tempójában.

Bayer Antal