Sacco és Hedges képregénye Amerika másik arcáról

Sacco_DaysOfDestruction.jpgJoe Sacco neve bizonyára ismerősen cseng a tájékozottabb hazai képregénykedvelők számára. A máltai származású amerikai író-rajzoló újságírást tanult az egyetemen, és ez az érdeklődése azóta is meghatározza képregényei témáinak megválasztását: rajzolt riportokat készít, amelyekben jellemzően a világ háborús vagy erőszakos konfliktusokkal terhelt vidékeiről tudósít.

Első nemzetközi sikere az 1993-95 között folytatásokban, majd később kötetben is megjelenő Palestine (Palesztina) volt, amelyben az izraeli fennhatóság alatt élő palesztinok mindennapi küzdelmeit és megaláztatásait dokumentálta személyes élményei alapján. Ezután Szarajevóban és Gorazdéban gyűjtött anyagot a boszniai háború pusztításairól szóló következő könyvéhez, amely Safe Area Gorazde (Gorazde, biztonságos terület) címmel jelent meg, és 2001-ben elnyerte a legjobb eredeti képregénykötetnek járó Eisner-díjat. Az iraki háborúval és egyéb nehéz témákkal foglalkozó rövidebb képregényes riportok után következő hosszabb lélegzetű művével Palesztinába tért vissza. A Footnotes in Gaza-ban (Gázai lábjegyzetek, 2009) az izraeli hadsereg által 1956-ban Khan Younisban és Rafahban elkövetett mészárlásokat rekonstruálta túlélők elmondása alapján, mindehhez hozzákapcsolva a Gázában tartózkodása alatt is folyó eseményeket, például palesztin házak lerombolását. Ez a könyv újabb Eisner-díjat hozott Sacco számára, akinek idén megjelent Journalism (Újságírás) című, rövidebb riportjait tartalmazó gyűjteményes kötete, és a Chris Hedges oknyomozó újságíróval közösen jegyzett  Days of Destruction, Days of Revolt (Pusztítás napjai, lázadás napjai) amelyről a továbbiakban szó lesz.

Chris Hedges több mint húsz éven át tudósított a Közel-Kelet, Afrika és a Balkán konfliktuszónáiból, a nyolcvanas évek végén, a Vasfüggöny lebontásakor pedig Közép-Kelet Európában tartózkodott. 2002-ben a The New York Times más riportereivel együtt nyerte el a Pulitzer-díjat az újság globális terrorizmusról írt beszámolóiért, és ugyanekkor megkapta az Amnesty International Emberi Jogi Újságírásért díját is. Hedges komoly kritikusa Izrael palesztinokkal szembeni bánásmódjának és kezdettől ellenezte az iraki háborút (a NY Timestól is emiatt vált meg végül). Hedges több könyvet írt már korábban – Empire of Illusion (A képzelet birodalma), Death of the Liberal Class  (A liberális osztály halála) – amelyekben keményen ostorozza az Amerikát és rajta keresztül a világot meghatározó folyamatokat, amelyek egyre nagyobb egyenlőtlenséghez és a társadalom többségének kiszolgáltatottságához vezetnek. Hedges Boszniában találkozott először Saccóval, majd 2001-ben együtt utaztak riportot készíteni a gázai Khan Younisba, ekkor született meg Saccoban a Footnotes in Gaza megírásának ötlete.

Új, közös könyvükkel Amerika súlyos belső bajai felé fordították figyelmüket, és nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy megmutatják az ország legszegényebb vidékeit, azokat az „áldozati zónákat” (sacrifice zones), amelyeket már szinte teljesen letarolt a nagyvállalatok profitéhsége. Ezt a kifejezést Hedges egyik riportalanya használja, mondván, hogy lakóhelyét és sok hasonló területet gyakorlatilag feláldozták a nyereségért, és egy szűk elit jólétének a biztosítására. Az áldozati zónák között vannak a rezervátumokba kényszerített indiánok lakóhelyei, egykor virágzó gyárvárosok, ahonnan a tőke olcsóbb munkaerőt keresve kivonult, és a végsőkig kihasznált iparvidékek, tekintet nélkül az ennek során okozott környezeti és egészségkárosodásokra. Hedges továbbviszi a gondolatot, azt állítva, hogy a profit nevében terjeszkedő amerikai imperializmus az indiánok, a Fülöp-szigetek, Kuba, Vietnam, Irak és Afganisztán után végül maguk az amerikaiak ellen fordult, és senki nincs tőle biztonságban. Noha a könyv gerincét Hedges szövege alkotja, Sacco közreműködése kulcsfontosságú. Illusztrációi mellett az öt fejezet mindegyikéhez képregényriportokat készített, mindig az adott fejezet szereplőinek egyikére koncentrálva. Hedges szerint a képregények azért hatásosak, mert a kiválasztott szereplők egész élettörténetét elmesélik, ami fotókkal nem lett volna lehetséges. Ezen kívül azért is volt fontos az erős vizualitás, hogy képesek legyenek megmutatni azokat az embereket, akiknek az amerikai társadalom többi része hátat fordított. Sacco szavaival: „Lehet olvasni szegénységről, kétségbeesesésről, vagy lemondásról – de ha az emberek mindezt látják is, az jobban felnyithatja a szemüket.”

A könyv első fejezetének (Days of Theft – A tolvajlás napjai) helyszíne Pine Ridge, a lakota sziú indiánok rezervátuma Dél-Karolina államban. A helyszín választása nyilván szimbolikus jelentőségű, hiszen ezek az indiánok szenvedték el Custer tábornok irtó- és rablóhadjáratát, ami az Egyesült Államok kormányának jóváhagyásával történt, miután 1874-ben aranyat találtak a lakoták földjén. Mindezzel megszegtek egy korábbi szerződést, amely garantálta volna az indiánok számára szent földnek számító Fekete Hegyek érintetlenségét, de vajmi keveset ért az arany-, szén- és egyéb lelőhelyek felfedezése után. A lakoták ugyan más törzsekkel szövetkezve 1876-ban az utolsó emberig elpusztították Custer lovasságát Little Bighornnál, de nem állhattak ellen az óriási nyomásnak, és végül rezervátumokba kényszerültek. Utolsó felkelési kísérletüket a hadsereg kíméletlenül  vérbe fojtotta 1890-ben Wounded Knee-nél, a mai rezervátum területén, ahol több mint 300 indiánt öltek meg, többségükben nőket és gyerekeket. Hedges innentől számítja az amerikai imperializmus születését, amikor az indiánok sprituális kultúráját és közösségi életen alapuló társadalmát elpusztították az állandó terjeszkedés és a bármi áron való anyagi gyarapodás nevében.

Az indiánoktól tehát elvették korábbi életformájukat, tudatosan elnyomták nyelvüket és kultúrájukat, a gyerekeket sokszor elszakították szüleiktől. Pine Ridge lakói a mai napig viselik ezeknek a traumáknak a következményeit. Ez az Egyesült Államok egyik legszegényebb és legtöbb szociális problémával terhelt vidéke, 80 százalékos munkanélküliséggel, hasonló arányú alkoholizmussal, rengeteg diszfunkcionális családdal, nagyon magas gyilkossági és öngyilkossági mutatókkal. Noha Pine Ridge területén kezdettől fogva tilos az alkohol forgalmazása, a rezervátum mellett található Whiteclay falu kizárólagos tevékenysége az alkoholárusítás, amely mintegy 3 millió dolláros évi bevételt eredményez. Ezzel túlnyomórészt az indiánok zsebéből húzzák ki a pénzt, és nagyban hozzájárulnak Pine Ridge fent említett problémáinak a súlyosbításához. Érdemes megemlíteni, hogy az olglala sziú törzs 2012 elején 500 millió dolláros pert indított Whiteclay italboltjai, illetve az azokat ellátó alkoholgyártók és szállítók ellen a rezervátum lakóinak okozott egészségi, szociális és egyéb károsodások miatt.

Sacco ebben a fejezetben Michael Red Cloud történetét meséli el. A férfi zaklatott körülmények közé született, több öngyilkosság volt a családjában. Fiatalkorában szinte magától értetődően kezdett bandázni, majd drogokkal kereskedett, ami miatt évekre börtönbe került. Saccónak – Hedgesszel ellentétben – nem szükséges szenvedélyesen állást foglalnia, bőven elég, amit a képek elmondanak Michael fiatalságáról és a börtönévekről. Sacco alakjai általában kicsit robusztusak és nem mindenben követik a művészi anatómia szabályait, de ábrázolásuk teljesen realista hatást kelt az aprólékosan megrajzolt környezetben. Michaelnek – aki jelenleg szociális munkát tanul egy törzsi főiskolán – és Hedges más riportalanyainak végül sikerült szakítaniuk az alkohollal és a bűnözéssel, amiben szerepe volt annak is, hogy visszatértek olyan régi lakota szokásokhoz mint a naptánc és az izzasztókamrák (sweat lodge) használata. Ennek ellenére sajnos, aligha várható számottevő javulás Pine Ridge lakóinak helyzetében, noha az Amerikai Indián Mozgalom Aktivistái az elmúlt évtizedekben többször segítségükre keltek kirívó jogsértések esetén.

BalzanoCamden.jpg

A második fejezetben (Days of Siege – Az ostrom napjai) a New Jersey állambeli Camden helyzetét ismerhetjük meg. Camden egykor virágzó iparváros volt, ahol többek között az RCA hanglemezgyár, egy óriási hajógyár és az Andy Warhol festményéről ismert Campbell Soup Company működött. Miután a gyárak bezártak, gyors pusztulásnak indult, és mára az Egyesült Államok legszegényebb városa lett, az egyik legrosszabb bűnözési statisztikával, borzalmas közbiztonsággal, általánosan elterjedt erőszakkal és prostitúcióval. A helyzetet rontja a korrupt városvezetés, valamint az a tén,y hogy az iskolákat és a rendőrséget New Jersey állam működteti, mióta Camden tíz évvel ezelőtt csődöt jelentett. Továbbá Hedges forrásai szerint a Demokrata Párt camdeni szervezete gyakorlatilag egy George Norcross nevű biztosítási mágnás zsebében van, aki a romokban heverő város fejlesztésére szánt pénzek nagy részét magához irányítja, egyetértésben New Jersey republikánus kormányzójával.

Sacco képei itt először Joe Balzano, egy nyugdíjas hajógyári munkás életéről mesélnek, aki végigélte Camden felemelkedését és bukását is. Láthatjuk, milyen pezsgő élet volt a városban fiatalkorában, szembeállítva azzal a mostani sivárságot. Sacco másik itteni riportalanya, Lolly Davis egy idős afro-amerikai asszony, aki saját családján kívül mintegy húsz elhanyagolt gyerekről gondoskodott, és a mai napig próbálja életben tartani a reményt a környezetében lévő emberekben. Hedges bámulatosnak tartja, hogy a könyv minden helyszínén találtak ilyen embereket, akik ragaszkodnak elveikhez, ellenállva a pusztulásnak és kétségbesesésnek.

lollydavis.jpg

A harmadik fejezet (Days of Devastation – A rombolás napjai) témája különösen megrázó, mivel itt azt láthatjuk, milyen gátlástalanul teszik tönkre a nagy bányászati társaságok az Appalache-hegység természeti értékeit és az ott élő emberek egészségét. A helyszín itt a Nyugat-Virginia állambeli Welch, ahol a szerzők ismét ijesztő állapotokkal szembesültek. A bányászat már 8000 négyzetmérföldet lecsupaszított a hegység felszínéből, és elpusztított vagy ezer mérföld hosszúságú folyóvizet, drasztikusan megváltoztatva az Appalache egykor gyönyörű látképét. A szén kitermelését a felszín felső 120-150 méterének robbantása előzi meg, a mindenfelé terjengő korom és szénpor pedig levegő-, talaj-, és vízszennyeződést okoz. Az itt élő emberek ráktól, tüdőfeketedéstől, légzési nehézségektől szenvednek, sokan gyógyszerfüggővé váltak közülük. „Természetesen” a munkalehetőség is kevés, jószerivel csak a bányászati társaságoknál lehet dolgozni. Nyugat-Virginiában a Massey Energy vásárolta fel a földeket a bányászathoz, a nekik ellenálló lakosokat pedig megfélemlítik. Nem mindig járnak sikerrel, Larry Gibson például a zaklatások dacára is védelmezi családja régi birtokának maradványát, ahol még a temető nagy részét is letarolták.

Sacco itt Rudy Kelly, egy 90 éves egykori bányász történetét rajzolta meg. Kelly 17 évesen kezdett a bányákban dolgozni, amikor a bányászok még gépek nélkül, nagyon nehéz körülmények között végezték munkájukat, ráadásul szakszervezet híján mindenben ki voltak szolgáltatva a bányatulajdonosoknak. Kellyt a második világháború idején besorozták a hadseregbe, részt vett a normandiai partraszállásban, és harcolt az Ardennekben is. Miután hazatért, a bányákat gépesítették így könnyebbé vált a munka, és az egységes szakszervezetek létrejöttével a fizetés és a körülmények is javultak. Végül a nyolcvanas években bezárták a környékbeli bányákat, Kellynél pedig sok más bányászhoz hasonlóan tüdőfeketedést mutattak ki. Többször megoperálták, és tulajdonképpen csoda, hogy még életben van.

Ebben a fejezetben hangzik el a könyv egyik kulcsmondata. Julian Martin nyugdíjas tanár szavaival,  „Ezt a vidéket áldozati zónának tekintik. Ezen az áron tudnak az ország többi részén elektromos fogkefét használni, egész éjszakára égve hagyni a lámpákat… és  más efféle ostobaságokat csinálni.”

miners.jpg

Természetesen lehetetlen rangsorolni, hogy a könyvből megismert áldozati zónák közül hol a legrosszabb a helyzet, de a negyedik fejezetben (Days of Slavery – Rabszolgaság napjai) leírt állapotok súlyossága sem marad el az előzőektől. Hedges és Sacco ezúttal a floridai Immokalee-ben vizsgálódnak, ahol az állam hatalmas paradicsomtermelésének központja található. A paradicsomföldeken túlnyomórészt közép-amerikai és karibi országokból (Mexikó, Guatemala, Salvador, Honduras, Haiti) származó munkások dolgoznak. A rettentő kemény munkát nagyon alacsony bérért végzik, és mind munka-, mind életkörülményeik borzalmasak. Védőfelszerelés nélkül dolgoznak fertőtlenítő- és rovarirtószerekkel, munkaadóik sokszor bántalmazzák, és gyakorlatilag rabszolgasorban tartják őket. Mivel a legtöbb esetben illegális bevándorlókról van szó, nem vehetnek igénybe sem jogi védelmet, sem orvosi ellátást, társadalombizosításról nem is szólva. Szenvedésükhöz sokban hozzájárulnak a nagy zöldséges- és étteremláncok – pl. Walmart, Burger King – akik lenyomják a beszerzési árat, a termelő cégek pedig emiatt tovább csökkentik a munkások bérét. Mindennek ismeretében hatalmas eredmény, hogy a kilencvenes évek közepén megalakult az Immokalee-i Munkások Koalíciója, akik azóta nehéz, de egyre eredményesebb küzdelmet folytatnak a munkakörülmények elviselhetővé tételéért.

ana.jpg

 

Sacco immokalee-i képregényriportja ismét nagyban felerősíti Hegdes szövegének a hatását. Főszereplője egy Ana nevű guatemalai asszony, aki férjét követve illegálisan, embercsempészek segítségével kelt át a mexikói-amerikai határon. A fal megmászása után egy sivatagon át vezetett az út, kígyók és emberi csontok között. Philadelphiában végre találkozott férjével, de az ottani rossz körülmények miatt továbbálltak Floridába. Itt azonban ugyanaz várt rájuk, mint a többi munkásra, vagyis rozoga lakókocsikban, patkányok és csótányok között kellett aludniuk, amerikai munkaadóik pedig nem vették emberszámba őket.

Mint láthattuk, a könyv eddigi részei a korlátozás nélküli kapitalizmus által okozott pusztítással foglalkoztak. Bár a szerzők minden helyszínen rábukkantak az ellenállás példáira, de ezek inkább elszigetelt kezdeményezések voltak. Hedges és Sacco már könyvük lezárását tervezték, amikor egy váratlan esemény lehetővé tette számukra, hogy reményteli befejezést írjanak hozzá. 2011. szeptember 17-én New Yorkban mintegy ezer ember letáborozott a Wall Streeten, a világ legjelentősebb pénzügyi központjában lévő Zuccotti Parkban. Ez volt az Occupy Wall Street mozgalom kezdete, amely a „Mi vagyunk a 99 százalék” jelszóval a nagyvállalatok politikai befolyásának a csökkentését, a jövedelmek egyenlőbb arányú eloszlását, több és jobb munkalehetőséget, a bankrendszer megreformálását, a diákhitelek elengedését és a lakóházak hiteltartozás fejében való lefoglalásának a leállítását követelte. Hedges ebben a kezdeményezésben látta annak a kapitalizmus elleni békés lázadásnak a megvalósulását, amit az egyetlen lehetséges útnak tartott az Amerikát sújtó pusztítással való szembeszállásra, ezért miután Saccóval alaposan körülnéztek a helyszínen, úgy döntöttek, hogy  róluk írják a könyv utolsó fejezetét (Days of Revolt – Lázadás napjai). A szövegben olvashatjuk több résztvevő beszámolóját arról, hogy miért csatlakoztak a mozgalomhoz, és hogyan látták annak eseményeit. Sacco ezúttal képregény helyett portrékat készített róluk, valamint néhány nagyobb illusztrációt a New York-i Liberty Plazán táborozókról.

occupysacco.jpg

A kanadai Adbusters aktivista csoport által kezdeményezett mozgalom jószerével spontán módon szerveződött, és idővel igen különböző társadalmi helyzetű, életkorú és etnikumú embereket vonzott magához. A résztvevők Amerika számos részéről érkeztek, középosztálybeli fiataloktól olyan veterán forradalmárokig, akiknek korábbi tiltakozó megmozdulásait észre sem vette a szélesebb közvélemény, itt viszont tapasztalatuk nagy segítséget jelentett az utcai táborozás során. Közös döntéseket hoztak a mindennapok megszervezésében (étkezés, alvás, tisztálkodás) és a követelések megfogalmazásakor is. Hedges nagyon elismerően szól róluk, egyenesen azt állítja, hogy „az Occupy mozgalmak a remény fizikai megtestesítői”. Helyesli a hierarchia nélküli közös döntéshozatalt, és kijelenti, hogy a hagyományos politikai rendszeren belül nem lehet igazi változásokat elérni, mivel mindkét nagy párt a nagyvállalatok befolyása alatt áll. Ezért fontosnak tartja, hogy amennyire lehetséges, el kell szakadni a fogyasztói társadalomtól és akár civil engedetlenséghez folyamodni. Megemlíti a kelet-európai kommunista rendszerrel szembenállók példáját arra, hogy nem szabad együttműködni a hatalommal, hanem rá kell mutatni annak alapvető hazugságaira. Idéz Václav Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjéből, miszerint „igaz életet kell élni”, mert a „a hazugságra épült rendszer csak akkor működik, ha mindenki engedelmesen részt vesz benne”. Hedges szerint az Occupy mozgalom tagjai megvalósították ezt az igaz életet a nagyvállalatok hatalmával való szembeszállással, és azzal, hogy „széthasították a látszatra épült világot”. Emiatt vagy más okból, a New York-i hatóságok nem nézték jó szemmel a táborozást, és végül – noha például Obama elnök is szimpátiáját jelezte a mozgalom iránt – 2011. november 15-én rendőrökkel oszlatták fel a sátortábort. A példa mindenesetre követőkre talált, és a következő hónapokban világszerte alakultak Occupy mozgalmak a nagyvárosokban.

occupymovem.jpg

Aki eljutott idáig az olvasásban, felteheti a kérdést hogy a könyv tartalma mennyiben érint bennünket itt, Magyarországon. Képregényes szempontból egyszerűbb a válasz, hiszen Sacco közreműködése – és egész eddigi életműve – bizonyítja hogy a képregény médiuma nem csak könnyed, felszínesen szórakoztató, hanem komoly, sőt kimondottan nehéz témájú, akár a valóságból merített történetek elmesélésére is alkalmas magas művészi színvonalon (bár erről a Képregényblog olvasóit nyilván nem szükséges meggyőzni). Chris Hedges következtetéseit nevezhetjük radikálisnak, de valószínűleg méltók a könyvben vázolt helyzet súlyosságához, amely nyilván nem csak Amerikára jellemző. Hazai párhuzamokat sem nehéz találni, elég arra gondolni, hogy milyen gyakran hallhatunk kettészakadó társadalomról, oligarchákról és korrupcióról. Természetesen jobb, ha mindenki maga vonja le a következtetéseket, de elgondolkodtató, hogy Ferge Zsuzsa szociológus a Népszabadságban nemrég megjelent interjújában (A lehetetlen táguló határai, 2012. október 15.) hány olyan problémát említ, amelyek összecseng a Hedges és Sacco által felvázolt képpel.

Szécsi Zoltán

Ezen a linken elérhető egy videó sok képpel és Hedges hozzájuk fűzött kommentárjaival: http://www.guardian.co.uk/books/audioslideshow/2012/jul/12/joe-sacco-chris-hedges-destruction