Tavaly technikai okokból megszakadt a hagyomány, amely szerint a friss Korcsmáros Pál-díjasról egy pályatárs mond laudációt. Az idei fesztivál első napján, amikor a díjazottak kiállítása is megnyílt, sikerült bepótolni a mulasztást. A laudációt a néhány évvel ezelőtti díjazott, Németh Gyula mondta el.

Márknak kellemetlen lenne egy hosszas méltatás, ezért nem is akarom túl sokat dicsérni. Nincs is nagyon rá szüksége már. Úgyis mindannyian tudjuk, hogy lett a külvárosi punk srácból nemzetközileg ismert képregényes. Sőt talán az eddigi legsikeresebb magyar képregényes. Mára gyakorlatilag folyamatos munkatársa Mike Mignolának, korunk egyik legmeghatározóbb alkotójának, tízezrek rajonganak karakteres rajzstílusáért, stb stb… ezeket már tudhatjuk róla rengeteg cikkből, interjúból, beszélgetésből.

Kevesebb szó esik viszont arról, hogy ezekkel a munkákkal akaratlanul egy másik feladat is hárult Márkra az évek során. Nehezen körülírható munkakör ez, talán krónikásnak mondhatnánk. Egy sötét, elfeledett és az átlagember számára félelmetes világ krónikása. Ebben a világban nincs felső középosztály, nincsenek szépen nyírt bokrok, nincsenek márkás autók, de Aldi sincs, vagy Netflix vagy Wizzair. És ez nem egy kitalált világ. Ott leselkedik a sötét kapualjakban, az elhagyatott udvarokban, a betört ablakok mögött. Az ijesztő valóság bizarr módon zanzásított változata, benépesítve magányos, nyomorult emberekkel, halálos betegekkel, akik utolsó vízióikba kapaszkodva lépnek át a túlvilágba, az éjszaka árnyaitól rettegő gyerekekkel, cirkuszi torzszülöttekkel, koldusokkal, csavargókkal és a társadalom egyéb számkivetettjeivel, akiknek valós problémáihoz képest feloldozás, ha véletlenül egy szörny nyálas pofájában végződik szánalmas sorsuk.

Kevesen választják ezt a világot fantáziájuk táptalajának. De Márk valahogy szereti ezt a közeget. Ezért mégis visz bele humort, zenét, táncot, és ha összefűzzük történeteit, a szívet tépő nyomorúságból furcsa álomszerű karnevál kerekedik, amiben könnyen elveszhetünk. De  nem is igazán bánjuk, mert mindig szerettünk volna a sötétség mélyére nézni, hátha ott nem rémségeket, hanem kincset találunk. Márk esetében a rémségek maguk a kincs. Elmerülhetünk ennek az ócskaságokkal teli univerzumnak a részleteiben, keresgélhetünk egy kicsit az dohos bútorok fiókjaiban, meghallgathatjuk ijesztő öregemberek furcsa meséit, táncolhatunk csontvázakkal, és merenghetünk sötét városok girbegurba utcái fölött.

Márk nagy szeretettel keveri össze fantasztikummal - és ezzel menti meg - ezeket a szerencsétlen életeket. Történetei által a figurák kimásznak a mocsokból, előjönnek a sötét sarkokból, megtisztulnak, életük értelmet nyer, és csak azt sajnálhatjuk, hogy ők erről nem tudhatnak.