A hazai megjelenésű szuperhősös képregények kritikájában meg szoktam említeni, mennyire lehetetlen küldetés a kiadó számára úgy válogatni, hogy az olvasók követni tudják az egymásba fonódó, sokszor magyarul nem elérhető történetek szövevényét.

Amikor letettem a Darker than Black manga első kötetét, úgy éreztem, sok mindent nem értek, és mintha nem velem lenne a baj, hanem az írók felejtettek el közölni velem néhány fontos információt. Mintha abból a rövid háttérből, amelyet a könyv elején felvázolnak, minden esemény és valamennyi karakter motivációja könnyedén levezethető lenne. Zavarban voltam, és azt gondoltam, itt valami nem stimmel, hiszen a MangaFan nem szokott mellényúlni, és bár nem mindegyik sorozatuk tetszett, eddig következetesnek tűnt az a kiadói gyakorlatuk, hogy a legjobbak, legsikeresebbek közül válogatnak.

Ekkor elkezdtem netezni, wikipédiát és ismertetőket olvasni.

Ellentétben az idehaza megjelent mangák túlnyomó többségének, a Darker than Black esetében nem a képregény volt előbb, és utána a rajzfilm, hanem a már futó anime sikere késztette arra az író-rendezőt, hogy más médiumba is átvigye a konceptjeit. Nem szimpla adaptációról van szó, még csak nem is arról, hogy a manga és az anime néhány ponton eltér egymástól (netán teljesen divergál, mint például az Akira vagy a Death Note esetében), hanem a Darker than Black animék világában játszódik a mangatörténet.

Ez a számomra új, vagy inkább mondjuk úgy, hogy szokatlan, bár nem ismeretlen. Különösen az 1960-as években volt jellemző a Walt Disney-re és az MGM-re, hogy a legnépszerűbb rajzfilmjeik, tévésorozataik figuráinak a felhasználásával készítettek képregényeket, amelyekben – természetesen – nem magyarázták el minden egyes alkalommal a hátteret. Pontosan ugyanúgy nem, ahogy a sorozatok egyes epizódjaiban is legfeljebb csak rövid utalásokat tettek arra, amit az első részben még részletesebben fejtettek ki.

Tehát tulajdonképpen a Darker than Black manga a Darker than Black anime egy „epizódja”, kiegészítője, egy mellékszál továbbgondolása, valójában csak annak a kontextusában és ismeretében élvezhető.

Így viszont nagyon nehéz kritikát írni róla, hiszen az animét nem ismerem, és bevallom férfiasan, sem a manga, sem az ismertetők elolvasása nem késztettek arra, hogy meg akarjam ismerni. Eleve ritkán nézek rajzfilmet, ezen belül animét még ritkábban – már csak idő hiányában is.

A mélyebb elemzést ezért azokra bízom, akik jártasak a Darker than Black világában, és csak arról mondok véleményt, amit megismertem – az iménti fenntartással.

Maga a történet nekem így nagyon zavaros. Annyit értek belőle, hogy a helyes Kana nevű lánynak kell drukkolni, aki mostanáig azt hitte, hogy az egyik napról a másikra Tokió közepén megjelent rejtélyes fekete terület, a Pokol Kapuja miatt apja egy évvel ezelőtt meghalt, márpedig most mégis látja az utcán. Elkezd kutatni utána, miközben különböző természetfeletti képességekkel rendelkező és egymással verekedő emberekkel, illetve lényekkel találkozik. Ezek a Kontraktornak nevezett szereplők szerződést kötöttek a képességeikért, aminek súlyos ára van, de hogy pontosan kivel szerződtek, és mire, számomra mindvégig teljes homályban maradt.

Mindenesetre drukkolok én rendesen Kanának, de a végén már azt sem tudom, miért drukkoljak neki azon kívül, hogy legalább őt ne tegye el senki láb alól. Apjáról kiderül, hogy az is, meg nem is, a halála meg is történt, meg nem is, a Kanát azóta gyötrő rémálmoknak pedig úgy tűnik, nagyon is komoly alapjuk van.

Az alcímszereplő Fekete Kaszás az a fajta karakter, akit a szerzők azért igyekeznek a lehető legrejtélyesebbnek ábrázolni, hogy aztán később még bármit csinálhassanak, csináltathassanak vele. Segít ugyan Kanának, és időnként úgy látszik, nincs ezzel semmilyen hátsó szándéka, ugyanakkor azok alapján, amit a többi szereplőtől megtudunk róla és a fajtájáról, semmilyen magyarázatot nem kapunk erre a segítségre, sem ésszerűt, sem érzelmi alapút, csupán egy sokat sejtető szálat, miszerint ő is keres valakit.

A rajzok rendben vannak, jó ritmust adnak a történetnek, amely kifejezetten élvezetes is lehetne, ha valami kézzel fogható kapaszkodót kapnánk a kockán forgó tétekről. Ez így azonban nem kevéssé frusztráló, és mivel az animét aligha fogom megnézni, már csak a második, befejező kötettől várhatom a megfejtéseket. Addig nekem ez valóban sötétebb a feketénél.

Vajon ilyesmit érez az is, aki csak egy „kiragadott” szuperhősös sztorit olvas?