A 5 Panels csapat két új kiadvánnyal köszöntötte a 9. Képregényfesztivált. Az immár elmaradhatatlan közös, Kísért a múlt című kötetben harmadszor sorakoznak fel előttünk a Busók, míg A munka gyümölcse című fekete-fehér füzetet egyedül Molnár Gábor rajzolta, mindkettőnek az írója Pádár Ádám. Két képregény, egészen különböző műfajban, különböző hangvétellel, egyazon szerzőtől. Valamint új, egyéni képregénnyel jelentkezett a csapatnak egy további tagja, Lénárd László is (Semmi).

A Busó-járás konceptje Pádár Ádám ötlete volt, amelyet a teljes 5 Panels csapat lelkesen tett magáévá. Eleinte csak képsorokat gyártottak, azzal a dicséretes céllal, hogy mind az alkotók, mind az olvasók megismerjék a karaktereket. Amikor aztán a csapat tagjai elérkezettnek látták az időt, hogy hosszabb történetekben is kipróbálják a busók működését, az eredmény felemásra sikerült, amiből azt a következtetést vonták le, hogy jobb lenne, ha a történetírás egy kézben összpontosulna, és csak a rajzolók váltják egymást a jól ismert stafétamódszerrel. Az elképzelés jó is lenne, ám érzésem szerint azon bukik meg, hogy Pádinak túl sok elmesélnivalója van teremtményeiről, szeretne egyszerre mindent megosztani velünk, és közben bizony, hajlamos elszaladni mellettünk.

A harmadik Busó-kötetben új és alig ismert szereplők egész sorával találkozhatunk, lassan többen vannak, mint az X-Men vagy a Bosszú Angyalai, márpedig a világhírű szuperhős-csapatoknál évekbe, évtizedekbe telt ekkora kavalkád kialakítása. Kicsit hasonlónak érzem ezt a lendületet az Image Comics húsz évvel ezelőtt diktált tempójához, amikor a WildCATs, a Youngblood vagy a Cyberforce tagjairól, ellenségeiről, kapcsolataikról tudtunk meg egyszerre túl sokat ahhoz, hogy követni tudjuk, és túl keveset ahhoz, hogy kötődni tudjunk hozzájuk. Ez most odavezetett, hogy a négy busó jól felépített egyediség is kezd eltűnni, összemosódni.

Érdemes lenne ezen elgondolkodni, és visszatérni egy lassabb ritmushoz, rövidebb, zártabb sztorikkal dolgozva egyenként felépíteni a pozitív, negatív és ambivalens karaktereket, és csak akkor összeereszteni újra őket, amikor már szinte saját magukat írják, és az olvasó is kényelmesen el tud helyezkedni a viszonyrendszerükben.

A kivitelezésre nem lehet panasz. A 5 Panels kiadványok egyre jobban néznek ki, a rajzolók stílusai közötti elütések nem olyan erősek, hogy zavarják az egységes benyomást, egyedül a busókkal most először próbálkozó Sárdi Katalinnak a merész panelfelosztásai lógnak ki kissé a sorból. A legjobban pedig Vadas Máté pár oldala tetszett. Újdonság a kiadvány végén a galéria, amelyben néhány „külsős” alkotó kezére bízták a busókat. Különösen szórakoztató látni, hogy milyen hangsúlyváltásokban részesíteni a figurákat Lakatos István vagy Dudás Győző – gondolom, utóbbinak a rajza véletlenül került be kétszer a kötetbe.

Egészen más jellegű képregény A munka gyümölcse, két közismerten állatbarát alkotó szerencsés egymásra találása. (De aki eddig nem tudta volna ezt Pádár Ádámról és Molnár Gáborról, a fülszövegből kiderülhet a számára.) Már első, nyomtatásban megjelent képregénye, az Agarak stripsorozat is elárulta Pádiról, hogy mennyire otthon van ezen a területen szakmailag, és milyen erősen kötődik hozzá érzelmileg, illetve Gábor saját munkáiban is hangsúlyosan jelen van a törődés a természetes környezettel. A munka gyümölcse elkötelezett képregény, szinte tanmese, éppen csak annyi didaktikus elemmel, hogy nem hat kioktatólag. Szórakoztató, olvasmányos, elgondolkodtató.

A rajzstílus választása kicsit meglepő, de az utószó magyarázatot ad a „mangaszerűségre”. Gábor ügyesen oldotta meg ezt a kis félrelépést megszokott stílusához képest, bár be kell vallanom, hogy az nekem jobban tetszik, a nagyon „férfias” karakterek itt egy kicsit el vannak túlozva. Jó ötlet volt a pontozott tónusok használata, kár, hogy a nyomda miatt kicsit moirés lett a hatás.

Hát igen, ilyen képregényből szeretnék többet látni. Ha már „kommersz” piacunk nem nagyon akar kialakulni, legalább olyan témákban szülessenek művek, amelyekhez a szerzőiknek van közük, amelyekről van mondanivalójuk. Azoknak is melegen tudom ajánlani, akiket ugyanolyan hidegen hagy a versenyagarak nevelése, mint engem.

Lénárd László harmadik képregényének is az egyik szerencsés birtokosa lettem, a Viszlát Eger és a BMX Kölyök után. Illetve, kicsit problémás is a meghatározás, hiszen erősen határeset, hogy vajon képregényként vagy illusztrált történetként kezeljük. Laci teljesen szabadra engedte a képzeletét mind a formát, mind a tartalmat illetően, semmilyen kötöttséget nem vállalt fel – amire a szereplői szájába adott mondatok még rá is játszanak.

A forma tekintetében mindenképpen jól jártunk. Korábbi munkáiban Laci rendesen megküzdött azzal a ténnyel, hogy nem képzett rajzoló, és igyekezett különböző technikákkal palástolni a hiányosságait, ami néha kissé furcsa eredményhez vezetett. A Semmi ezzel szemben egy tudatosan minimalista grafikát valósít meg, keveset kockáztat, és ennek megfelelően teljesíti, amit vállal. Hátterekkel, tónusokkal nem kísérletezik, jobb is ez így. A beállításokhoz, a képek elrendezéséhez a lapon jó érzéke van, és a kézzel írt szöveg ötletes elhelyezése jelentősen emeli az esztétikai élményt.

Nagyobb bajban vagyok, amikor a történetről kellene mondani valamit. Elég hamar kiderül, hogy a címválasztásnak oka van, de hogy mi is az valójában, annak a kiderítéséhez türelemre, empátiára és némi fantáziára lenne szükség, és bevallom, az első olvasáskor nem bővelkedtem egyikben sem. Igazság szerint azt szerettem volna a legjobban, ha Laci talál egy hozzá passzoló rajzolót, és együtt folytatják-befejezik a BMX Kölyköt, az utóbbi évek egyik legérdekesebb képregénytörténetét – ehhez képest nekem a Semmi kissé csalódás. De majd elolvasom még egyszer.