Sokan próbálták már létrehozni az „első magyar szuperhősképregényt”.

Így hivatkozik Fazekas Attila Botondra, ilyen céllal teremtette meg évtizedekkel később Szűcs Gyula és Tikos Péter Hungária Kapitányt, Felvidéki Miklós és Fehér Zoltán bedobták A fekete Hollót, és a 5Panels csoport eredeti célja is ez volt a busókkal: nemzeti jegyekkel felruházott hősöket létrehozni, akik örökké küzdenek a gonosz ellen. (Új poén Halter Andrástól) A nemzeti jegyeket külön nem írom le, mind kötődik a magyarság históriájához, de egyik se a történelmi valóságot adja közre, céljuk a szórakoztatás, és részben a nevelés.,

A harmadik busó-kötet mutatkozott be a kilencedik képregényfesztiválon. Hogy mik a busók? Képregényben természetfeletti erejű lények, akik a világ rendjére vigyáznak. Hogy ez már fogalom, nem kétséges, legalábbis annak a százegynehány embernek, akihez eljutottak az első kötetek, és a kiváló körítés. A 5Panels csoport nem sajnálja fölös energiáit. A busó-promóció kiváló. Maszkos-prémes emberek, bu-show koszpléj, matrica, fényes, kemény, színes gyurmafigurák – útban a merchandising felé.

Erről jut eszembe. Az első kötetet, a Majd, ha fagyot olyan képregénynek éltem meg, hogy ebből lehetnek majd papírnyomatok, matricák, figurák, mindenféle termék, ahogy azt Walt Disney annak idején megcsinálta a rajzfilmjeihez. (Lettek is – kis darabszámban) A harmadikat, a Kísért a múltat pedig olyanként, mintha már egyenesen akciófigurákból készült képregény volna, mint a Transformers vagy a G. I. Joe. El tudtam képzelni több dobozból összeszerelhető nagy Átalakult Tűz-babát (öt másik csomagolásból kigyűjthető), a színes, fényes hátlapon a többi tárgy fotójával.

Hiszen ebben a kötetben van legalább tizenkét főbb alak. Ez alapvető változás egy fejlődésben lévő történetnél, de bennem nem keltett ellenérzést.

Az első gondolatom az volt olvasás után, hogy nagyon sajnálnám, ha nem lenne csakhamar folytatása, olyan szép. Azután azt kérdeztem magamtól, hogy vajon csak azért szeretném, ha folytatódna, mert olyan kellemes a szememnek?

A Kísért a múlt nemcsak felülteljesítése az eddigi 5 Panels műveknek képileg, tipográfiában, küllemben-kiadásban – izgalmas is. Azt szeretném, ha még egy ilyen gyönyörű kötetben folytatódna és befejeződne ez a kaland. Épp elég izgalom halmozódott fel a történet végére, hogy ne lehessen tovább húzni, de van annyi benne, hogy szépen ki is kerekedjen a sztori. (Sajnos pár vesszőhiba bent maradt, a lektor én voltam)

A kötet hat fejezetből áll, ezek összefüggnek, mindet más rajzolta, van, amit két rajzoló jegyez.

Sándor Róbert bemutatkozik, rajzai között sok kiváló, néhány átlagosabb, összességében megnyerő képkezelés és -alkotás jellemzi. Vadas Máté rajzai – nomen est stílus – vadul ízlésesek, eredetiek, kiforrottak, csillogók. Szebeni Péter rajza sokan változott, szebben kontúroz, képes jóval nagyobb kompozíciókat kiválóan kezelni, és még néhol picit fura alakjaiban is van valami báj, ami nagyon tetszik, elviszi a rajzokat egy harmonikus, jó érzetű kerekdedség felé. Kiss Judit szelíd, kifejező vonalakkal és színekkel dolgozott, nagyon szépen. Sárdi Katalin az elemi vadság korszakában van, mókázik, figurázik, vad szecesszionista, képjazz-zongorista, nagyon fiatal és tehetséges. Várnai Noémi néhány rajza elemi félelmet is kiválthatott volna, ha tovább nézem, így hatott rám néhol szálkás geometriája – ez is mély tehetségre utal. Halmi Zsolt kiforratlanság közben kiforrott realista, szimpatikus stílusával zárja a kötetet.

Ez a sok rajzoló (kiváló színezőikkel együtt) tizenkét főbb karaktert mozgat hetven oldalon. Ez karakterre sok, oldalszámra kevés, így nincs alkalmunk különösebben megismerni a szereplőket. Úgy érzem, egy-egy karakterlap megkönnyítené a megértést. Nem hiszem, hogy ne illene ilyen képregénybe, hiszen ha Pókember nem szól érte, és ha a Tini Titán Teknőcök se ellenzik, akkor itt is van helye. Ezáltal közelebb kerülnek a hősök az olvasókhoz. Nincs izgalmasabb annál, ha egy Sherlock Holmes-történetben egy megíratlan ügyre hivatkozik a szerző. A karakterlap olyan további titkokat sugallhat, melyek izgalmasabbak a meglévő kalandnál is, hiszen amaz ismeretlen. Képregényhez tartozik ez is, mint a havi szuperhős-füzethez a levelezési rovat.

A történetvezetés egyenletes, épp a kötet végére lett annyi az információ, hogy a következő kötet elején friss levegőt vegyenek a szerelők és újra elmagyarázzák, hogy mi volt ez az egész.

Meséljenek az Ősbusóról, Garabonciásról, Magmáról, mert érdekesek a szereplők és sok a rejtély.

Számomra a valódi főszereplők, a négy „ősbusó”, Sav, Tűz, Fagy és Zöld megőrizték egyéniségüket még ebben a kavalkádban is. De ilyen galaktikus rendezőpályaudvarokon, mint a Zöld Lámpások világa vagy a busóké, egy bizonyos szint után csak az látja a karakterek közti különbségeket, aki a szívével lát. A rajongó. Belőlük remélek a sorozatnak kitartással, folytatással, ragaszkodással minél többet.

(Miután megírtam a recenziót, kiderült, hogy a busókkal teljesen új tervei vannak a csoportnak a szeptemberben induló EpicLine magazinnal, reméljük, ezek hamar napvilágra kerülnek.)

Lénárd László