Régi adósságomat törlesztem ezzel a kis írással, ugyanis már hónapokkal ezelőtt megkaptam Stark Attilától a legutóbbi Péterfy Bori & Love Band lemezhez extraként készült képregényfüzetkét, de a sűrű tavaszi programom miatt valahogy sose jutottam hozzá, hogy 1) elolvassam, 2) megemésszem, és 3) megfogalmazzam, amit gondolok róla. De most már nincs mentség – az első jó két hete megtörtént, így a második sem húzható sokáig, és eljött a pillanat, amikor bele kell vágni a harmadikba.

A Fehér Éjszakák annyiban emlékeztet a tavalyi Csizmás kandúr kötetre, hogy szöveg nélkül meséli a történeteit, ám a feladat itt jóval nehezebb volt, hiszen elvileg a dalszövegek illusztrálásáról készültek volna a képregények. Csakhogy Péterfy Boriék dalai nem annyira narratívak, nem adják magukat automatikusan a képek, jelenetek, így hát inkább ihletként szolgálhattak a pár oldalas képregényekhez. De nem csak a dalszövegek pontos tartalma hiányzik a történetekből, hanem az a megbízható vezérfonal is, amit a Csizmás kandúr esetén a sztori joggal feltételezett ismerete jelentett. Mindezek hiányában azzal a meglepetéssel kényszerül szembesülni a Fehér Éjszakák olvasója, hogy a történeteket neki magának kell kikövetkeztetnie, megírnia. Ami bizony fárasztó agytevékenységet jelenthet még a képregényolvasásban, dekódolásban jártasnak is.

Nem mintha roppant bonyolultak lennének a néhány kockában elmesélt szerelmi kergetőzések és városi kalandozások. A rajzok is egyszerűek, nincsenek túlterhelve részletekkel. De a szűk és sűrű képkockák mégis szellemi erőfeszítésre késztetnek, nekünk kell kitalálnunk, hogy a kilenc egyforma méretű keretben zajló események lineárisan, párhuzamosan, egymásba kapcsolódóan, visszacsatolva, vagy más játékos megoldásokként olvasandók.

Igen, leginkább ez marad meg bennünk a tüzetesebb második, harmadik elolvasás után, a játékosság. De hogy milyen zenét is játszik a Love Band, és miről is énekel Péterfy Bori, nem ezekből a képregényekből fog kiderülni.