Egy fiatal képregénymagazinnál minden szám újabb vizsga, újabb izgalom – nem csak az alkotóknak, hanem a sikeréért drukkoló olvasónak is. Az első számot nagyon vártam, aztán nagyon örültem a meglepően jól sikerült kezdésnek. A második előtt már kevésbé féltettem a lapot, így várakozásom jellege is megváltozott, inkább kíváncsiságba hajlott. Aztán megint örültem, hogy ezt a magasságot is átvitte Tálosi András és szerzőgárdája. A harmadik szám érkezését kicsit nyugtalanító hírek vezették fel. Hogy a Fekete Hollónál rajzolóváltás lesz, már tudtam, de a korhatáros karikán többekhez hasonlóan én is elcsodálkoztam. Várakozásom jellege így hát megint csak megváltozott, bár kíváncsiság még így is maradt benne, hiszen a beharangozott Gor láncait korábban online képtelen voltam elolvasni, a korlátozott példányszámú nyomtatott verziót pedig csak távolról láttam egy képregénybörzén, elfogyott, mire komolyra fordult volna vételi szándékon.

Most pedig már vagy tíz napja, hogy megvettem az EpicLine 3-at, és még nem vett rá a lélek, hogy írjak róla. Lelkesedésem kicsit alábbhagyott, bár a 4-es szám beharangozója alapján aggodalomra azért nem látok okot. Aludtam rá párat, elolvastam az első visszhangokat a neten, és végül úgy döntöttem, majd a Hungarocomix után publikálom a véleményemet. Vagyis most.

Több gondom is van ezzel a számmal. Először is grafikailag ezt tartom a legkevésbé színvonalasnak, ami nem egy kellemes meglepetés. Vári Tamás rajzai folyamatosan fejlődnek ugyan, de még mindig van bennük némi merevség, ami egy olyan akciótörténetnél, mint a Fekete Holló, kifejezetten zavaró. Szerencsére a színezés pótolja valamennyire a hiányzó dinamikát, ugyanakkor túlságosan homogénnek érzem Fodor Péter munkáját. Elismerem, hogy egyetlen, sötétben játszódó jelenetnél nehéz nagyobb változatosságot felmutatni, de akkor talán a történetet kellett volna kicsit másképp megszerkeszteni. Vadas Máténak a groteszkbe hajló rajzstílusa pedig nem passzol a Gor láncai komorságához, elhibázottnak tartom a választást.  Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy léteznek hasonló stílusban megrajzolt fantasy képregények (elsősorban a Franciaországban roppant divatos és sikeres Lanfeust de Troy és származékai), csakhogy egy ilyet nagyon nehéz jól működtetni. Ez a történet szerintem erőteljesebb, a realista ábrázoláshoz közelebbi grafikát kívánt volna, mondjuk a Sötét Korhoz hasonlót, hogy magyar példát említsek.

De nem csak a grafikai megoldásokkal van problémám, a történetvezetés is hiányérzeteket hagy bennem. A Fekete Hollónál ennek valójában csak a tempó az oka. Az első, rövid részt két hónapja olvashattuk, most megint kaptunk egy rövidet, és megint két hónapot kell várni a folytatásra – ez így túl lassú. Oké, be kellett mutatni, hogy a főhős milyen simán elbánik egy csapat martalóccal, de ha csak 8 oldal az epizód, akkor abból a bunyóra túl sok az 5 oldal. Röviden összefoglalva a gondomat: megvolt az első két rész, eltelt három hónap, és szinte semennyit sem jutottunk előre. Bosszantó.

A Gor láncaira ennek bizonyos szempontból a fordítottja igaz. Itt nincs gond a terjedelemmel, a huszonegynéhány oldal tökéletesen megfelel expozíciónak. De közben kétszer is évek múltak el, és bár a felvezetésben sok volt a történés, nagyon keveset tudtunk meg a szereplőkről. Tanácstalanok maradunk például Gor kapitány tekintetében – ha már egyszer az ő nevén fut a sorozat, nem kellett volna egy kicsivel többet foglalkozni vele, jobban bemutatni őt?

A fantasy eleve csak látszólag könnyű és szabad zsáner, valójában nagyon nehéz jól csinálni. Az író az olvasó számára teljesen ismeretlen világot teremt, amelyet aztán saját kényére-kedvére fedeztet fel velünk. Ennek nincs egyetlen kizárólagosan lehetséges módja. Ugyanolyan jól tud működni egy részletes bemutatás a cselekmény tényleges beindítása előtt, mint egy fokozatos, lépésről lépésre történő bevezetés az univerzumba, mindig csak az egyes epizódokhoz elégséges információkat csepegtetve. Ám akármelyiket választja is a szerző, mindenképpen éreztetnie kell az olvasóval, hogy ő maga tökéletesen tisztában van világának minden részletével. Sajnálom, de Torjai Ádámnak nem sikerült bennem kialakítania ezt az érzést. A díszletek, a ruházatok, a fegyverek, az építkezési módok teljes kavarodása látható a képeken, totális bizonytalanságban hagyva minket annak a tekintetében, hogy hol is vagyunk valójában: a múltban, egy párhuzamos világban, netán egy másik bolygón vagyunk, mi a magyarázat az általunk ismert történelmi tényektól és mondáktól idegen elemekre. Úgy látom, hogy ez az egész nincs eléggé kitalálva.

Lehet, hogy ez a korábbiakhoz képest negatívabb benyomás csak a véletlen egybeesés miatt alakult ki bennem, és a történetek eltérő párosításánál nem fog megismétlődni. Mindenesetre továbbra is szurkolója maradok az EpicLine-nak, és most leginkább Szekerce és Szemerce visszatérését várom.

Bayer Antal