Harmadik számával kissé rám ijesztett és gondolkodóba ejtett az EpicLine magazin, mintha váratlan és hirtelen módon elindult volna egy kiszámíthatatlan lejtőn. Szerencsére a decemberi adag eloszlatta az aggodalmamat, és bár valamennyire elmaradt a reményeimtől, most ismét inkább jó irányba billen a mérleg.

A címlap új, MacGill Karina munkája, üde és változatos kékeivel felhívja magára a figyelmet, de a kompozíció szerintem nem egy ideális borítóképé. A hátlapon egy klasszikus felénk rohanó szuperhőst parodizáló busó harangozza be a következő számot, amelyben el fog indulni a Vadregény című újabb sorozat.

Visszatértek a Busók, szerintem már novemberben is kár volt kihagyni őket, erről majd a kritika végén írok még. Az első 14 oldal ezúttal is a Majd ha Fagy! című kötet átköltése, és talán sosem ütött el egymástól ennyire két egymást követő rajzoló munkája. MacGill Karina hűségesen alkalmazkodott az előző grafikusok komorabb stílusához, Molnár Gábor viszont a legelső részek vidámabb hangvételéhez nyúlt vissza. Persze, ez így volt az eredeti verzióban is, amelyhez képest a fő változás annyi, hogy Karina oldalai ki lettek színezve. Ami nem igazán tett jót ezeknek a rajzoknak, főleg ezzel a színvilággal. Ahogy a korábbi részeknél, itt is előfordul áttördelés, a Tálosi András által újraírt történet és szöveg kívánta meg a módosításokat. Ezzel nincs is semmi gond, haladnak tovább a dolgok. Molnár Gábor része ellenben eleve színesben készült, és ahogy elnézem, lényegében változatlan is maradt. Olyannyira, hogy itt még a párbeszédek nagy részéhez sem kellett hozzányúlni. Ennek kifejezetten örülök, ugyanis ez volt a legjobb már az eredeti kötetben is.

Kíváncsian várom, mi lesz a folytatással, hiszen hátravan még 27 oldal, és sajnos, az eredetiben ott voltak a legnagyobb problémák a rajzzal, egyértelműen látszódott, hogy a sztori lezárását magára vállaló Spuri időzavarba került. Feltételezem, hogy ez most nagyrészt orvosolva lesz.

A második számban bemutatkozott Szekerce és Szemerce nagyon magasra tette a lécet. Mások kritikáiból és hozzászólásaiból is látszott, hogy ennek a sorozatnak örültek a legjobban, ettől vártuk a legtöbbet. Sajnos, ahogy azt már előre is tudhattuk, nem az első rész szerzője, Molnár Gábor készítette a folytatást, hanem Tálosi András (íróként) és Koska Zoltán (rajzolóként). Persze, soha rosszabb párosítást, és derekasan helyt is álltak, de a bevezető tökéletessége miatt szigorúbban vesszük észre ennek az epizódnak a hibáit. Csak hát örültem volna, ha az eredeti ötlet gazdája legalább egy teljes, 30-40 oldalas sztoriban fejti ki a történetét.

Meglátásom szerint kicsit sok ehhez a történethez a 16 oldal, aránytalanul keveset haladtunk előre, főleg Elek monológjai szaporítják feleslegesen az oldalszámot. Nekem az is zavarónak hat, hogy egyes oldalakon valahogy túl kevés a panel, túl nagyok a figurák. Ilyen méretben inkább csak realista rajzokat szoktunk látni. Úgy vélem, Koska Zoli stílusa a kisebb panelekben érvényesül jobban, neki nem gond akár nyolc képet is kényelmesen elhelyezni egy oldalon. Őszességében valami nincs teljesen rendben az epizód dinamikájával. Ezek azonban csak technikai észrevételek, úgy látom, a történet jó irányba halad, a karakterek alakulgatnak.

És akkor most megint a Busókról, akiket szerintem kár volt akár csak egyszer is kihagyni. Kellene egy állandó sorozat a lapba. Értem, hogy ez szerkesztői szempontból milyen problémákat vet fel, hiszen vagy szakítani kellene az egy szám-két sztori elvvel, vagy pedig a többi négy történet még ritkábban kerülne sorra. De úgy vélem, a 32 oldalba beleférne, hogy legyen mindig egy 6-8 oldalas Busó-folytatás, és a többiek váltakoznának 10-10 oldalban. Láttam én már olyan képregényújságot, amelyben 32 oldalon nyolc különböző történet futott – két-három-négy oldalas folytatásokban is lehet izgalmas egy sztori.