Ha már egy képregénymagazin lendületbe jött, nehéz minden egyes számáról külön-külön írni, és talán nem is érdemes egyenként boncolgatni a történeteket, de mivel az EpicLine most újabb sorozattal gazdagodott, mégis fontos legalább néhány szót ejteni róla. Már csak azért is, mert a Vadregény megint csak a Tálosi András által szerkesztett lapra jellemző „újrahasznosítás” jegyében született, a szerző egy korábbi sorozatának a reinkarnációjaként.

De kezdjük a Busókkal, akik ezúttal is a füzet első részét foglalják el, és a sorozatok közül elsőként dupláznak a címlapon. Itt álljunk is meg egy pillanatra: visszatérő vita a képregényt nyomon követők körében, hogy a Busók aranyos gyerek-képregényekbe való figurákként, vagy inkább a szuperhősös műfaj finom paródiájaként foghatók fel, hasonlóan a Tini Titán Teknőcökhöz. Utóbbinál, persze, a dilemmához másfajta megoldással szolgáltak az alkotók, hiszen párhuzamosan futott az eredeti, durvább verzió, és a magyarul is megjelent, fiatalabb közönséghez szóló változat. Mivel a Busók esetében a koncepció változatlanul az eredetileg Majd ha Fagy! címen megjelent sztori adaptálása, amelyben a stafétajelleg miatt elég nagy volt a kilengés a rajzfilmszerűbb és a realistához jobban közelítő ábrázolás között, ezt immár adottságnak kell venni. Erhardt Domonkos mindenesetre – aki az aktuális Busó-epizód rajzolója, az utolsó oldal kivételével – az Avengers 4. számának a klasszikus, sokszor utánzott borítóját felidéző beállításával jelzi, hogy a Pádár Ádám által teremtett karakterek nem véletlenül rendelkeznek szuperképességekkel. Zöld ugyanolyan elánnal rohan felénk, mint Amerika Kapitány ötven évvel ezelőtt, még a száj formájában is van valami karikírozott hasonlóság Jack Kirby rajzához.

A szöveg átírása és a színezés ezúttal is jót tett. Kifejezetten szórakoztató összehasonlítani az eredetit a javított változottal, és megfigyelni, milyen ügyesen sikerült Tálosi Andrásnak a lehető legtöbbet megmentenie a korábbi párbeszédekből (amiben nyilván segített, hogy ebben az epizódban azokat is ő írta annak idején). Általában is igaz, hogy a történet előrehaladtával, a végkifejlet közeledtével egyre kevesebb változtatásra van szükség, bár azok kétségkívül lényegiek. Önmagában olvasva is kerek ez az epizód, abszolút indokolt volt hozzávenni az utolsó, Spuri által rajzolt oldalt, így lesz izgalmas az átvezetés a következő hónapra.

Sokkal nagyobb falat a Charax átlényegülése Vadregénnyé, hiszen ezt a képregényt teljesen átfogalmazta és újrarajzolta Spuri. Azt hiszem, ebben az esetben már tényleg legfeljebb filológiai érdekesség lehet az összehasonlítás, ami messze kívül esik egy rövid kritikusi vélemény hatáskörén. Talán majd egyszer valaki ír belőle egy szakdolgozatot… Mi most érjük be annyival, hogy annak idején a Charaxból leginkább hiányolt színezés most végre megvalósulhatott, és ez – az azóta eltelt idő alatt megszerzett tudástöbblettel és tapasztalattal párosulva – valóban egy egészen új képregényt hívott életre, még ha a szereplők nem is változtak sokat.

Ami egyáltalán nem baj, sőt alapvető fontossággal bír, hiszen ahogy ősének, a Charaxnak is a karakterek jelentik a gerincét.  Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a képregényben milyen nagy, más kifejezési módokhoz képest még nagyobb fontossággal bírnak a szereplők, a kinézetük, a jellemük, a megkülönböztethetőségük, az érdekességük. Márpedig semmi kétség, a Vadregény szereplőgárdájának minden egyes tagja jól ki van találva, mindössze pár kép után már úgy érezzük, tudjuk, hogy milyenek, mennyire fogjuk kedvelni vagy éppen utálni őket, mit várhatunk tőlük a folytatásban.

Nem lehet sok panaszunk a történetre sem, a jelenetek jó ütemben követik egymást, a párbeszédek gördülékenyek. Egy valami hiányzik belőle nekem: a drámaiság. Néhány oldal kivételével nincs az az érzésem, hogy igazán fontos dolgok történnének, mintha valahogy túl hosszúra nyúlna a felvezetés (pláne, ha volt türelmünk elolvasni a fakultatív szöveges bevezetőt.)

Úgy vélem, ennek a látszólagos vontatottságnak az oka a panelbeosztásban rejlik. Ahogy azt már a második Szekerce és Szemerce epizódnál is szóvá tettem, a nagyobb panelek nem mindig működnek jól a „nem realista” képregényeknél. Nem elég hangsúlyosnak lennie az adott mozzanatnak (ezzel nincs is gond, dramaturgiai szempontból mindkét egész oldalas kép kiemelkedő), a szem azt is megkívánná, hogy egy különösen részletgazdag rajz indokolja meg a tágabbra nyitást. Olyasmi ez, mint a szuperhősös képregényekben a „splash page”, nem véletlen, hogy többnyire csak ritkán élnek ezzel az eszközzel.

Véleményem szerint ezek az egész oldalas képek megtörik a dinamikát, és ugyanez áll némelyik, a történésekhez képest túl ritkára hagyott oldallal. Hogy mondjak konkrét példát erre: a második oldalon, ahol a macska beszélget a bolttulajdonossal, túl szellősek a képek, a legalsó panelnél például abban az esetben lenne indokolt a teljes szélességű kép, ha a boltos által felsorolt listából valamit láthatnánk a képen, a fekete-fehér osztott háttérnek itt nincs szerepe. Ezzel szemben a tizennegyedik oldalon a „kísértet” találkozása a nyuszival és a csigával teljesen jól működik három képben, tökéletes a dinamikája, mindenhol megfelelő a részletesség. (Bár hibát itt is találni: a „Menetrend” feliratú tábla üres, noha az előző oldalon Tappancs közelről tanulmányozza, tehát nyilván van rá írva valami.)

Ettől a néhány üresjárattól, apró figyelmetlenségtől eltekintve azonban jól indul a Vadregény, biztos vagyok benne, hogy hamar be fog kerülni az olvasók kedvencei közé.

Bayer Antal