Ha a képregény hazai helyzete akár csak kicsikét is kecsegtetne piacszerű viszonyok kialakulásával, most kritika helyett szerződést írnék, méghozzá nagy sietve, hogy minél hamarabb lekössem a fiatal tehetségek szabad kapacitását. De mivel ennek még mindig nem látom nyomát, tudomásul kell vennem, hogy a szerzői szcénán belül mindenki azt csinál, amit akar, és úgy, ahogy akarja.

Maradunk tehát a kritikánál.

Nemrég egy mást témákat is érintő vitában a Facebookon szó esett arról, hogy kell-e egyáltalán képregénykritika, illetve hogy ha már egyszer létezik, kinek szól, az alkotóknak vagy az olvasóknak. Megkaptam azt az oldalvágást is, hogy nehéz a kedvemre tenni, mindenben megtalálom a hibát, és maximum a haverokat dicsérem.

Nos, bár véleményem szerint a kritika főként az olvasók tájékoztatását szolgálja, a nagyon alacsony példányszámban megjelenő képregényeknél ezt nehéz értelmezni, hiszen az 50-100 darabot többnyire borítékolhatóan mindig ugyanazok a gyűjtők és érdeklődők vásárolják meg, és nincs az a kritika, ami erről le tudná beszélni őket. (És ez fordítva is igaz: olyat sem látott még a világ, hogy egy lelkes műbírálat hatására a nagyközönség rohammal igyekezne bevenni egy képregénybörzés standot, a szakmai elismerés legfeljebb egy hasonló mértékű utánnyomást tudott eddig kiváltani.)

Nem alaptalan tehát feltételezni, hogy az én kritikáim az első és valószínűleg legterjedelmesebb, legrészletesebb visszajelzések az alkotók számára. Akikkel többnyire személyesen is ismerjük egymást, és remélem, mindannyian tudják rólam, hogy a megjegyzéseim, javaslataim egy idealizált, de széles palettát átfogó képregénykoncepcióból fakadnak, nem pedig egy kizárólagosan járható út szigorú értelmezését kérik számon.

A bő lére eresztett felvezetés után pedig rögtön azzal nyitok, hogy egy olyan alkotót fogok bírálni, akit dicsérni szoktam, és egy olyat fogok vállon veregetni, akinek a korábbi munkáiról nem tudtam sok jót elmondani.

Utóbbival kezdem. Szebeni Péterről van szó, aki a Testvérek című 30 oldalas színes történettel eddigi legjobb munkáját tette le az asztalra. Nyilván nem véletlenül, hiszen az utószóból kiderül az, amit már olvasás közben is érzékelhettünk, miszerint ez egy személyes mű, a szerzőnek „van köze” a képregényéhez.

A Testvérek egy jól megírt, mai környezetbe ágyazott történet természetfeletti elemekkel. A sztori tempója jó, olvasatja magát, van kedvünk végigmenni rajta, és nem okoz csalódást, akár ilyen véget vártunk, akár mást. A rajz erősen támaszkodik a fotóreferenciákra, de ezzel nincs semmi baj, ha valaki ügyesen használja ezt a mankót.

A színezéssel azonban nem vagyok kibékülve, szerintem szerencsésebb lett volna egy egy egyszerűbb, kevesebb effektet használó megoldást választani. A másik megjegyzésem a borítót érinti: úgy érzem, jobb lett volna, ha a címlaprajz stílusa a belső tartalmat tükrözi, ez némileg befolyásolja az olvasói várakozást. Végül még annyit, hogy talán egy kisebb méretben jobban mutatna ez az egész, az általában 3-4 képet tartalmazó, többnyire közeli plánokkal operáló oldalakhoz elég lett volna kevesebb papír.

Eliot, azaz Sárdi Katalin korábban csak rövid, 2-8 oldalas képregényekkel hívta fel magára a figyelmünket, és rögtön a legnagyobb ígéretek közé soroltuk ezt a tehetséges szerzőt, azzal a megjegyzéssel, hogy bár a hangulatteremtésben máris kiváló, a történetmesélésben van még hová fejlődnie. Nem szívesen írom le, de muszáj: a véleményem változatlan.

A Lacrimosa hatalmas terjedelmi ugrás, hiszen 128 oldal – és ez még csak az első kötete a történetnek. Nagy ugrás, szerintem túl nagy. Arra ugyan nem találtam utalást, hogy hány kötet van tervbe véve, de már ennyiből is látszik, hogy gondok vannak az arányokkal. A mangaszerű eszközökkel elnyújtott történet még alig tart valahol, a minimálisan díszletezett fantáziavilágból csak felvillantott képeket látunk, a szinte minden egyes megszólalásnak külön képkockát juttató párbeszédtenger dacára a karakterek nem lesznek sokkal ismerősebbek a végén, mint az elején.

Formailag Eliot hozza a szokásos erényeit, a laza, vázlatszerű, de magabiztos rajzokat, a lenyűgöző színezést, és jó látni, hogy milyen remekül ért a pusztán képi történetvezetéshez. A narráció és párbeszédek nélküli oldalak ritmusa sokkal jobb, mint a szövegeseké, még ha a funkciójuk nem is mindig világos. Az oldalkompozíciók invenciózusak, de egy ilyen vastag kötetben emberfeletti kihívás minden egyes oldalnál újat hozni, és a hangulatszínezés átmeneteiben sem látom mindig a következetességet.

A beharangozó szerint a Lacrimosa tézisképregény, ami azt sugallja, hogy magvas mondanivalót hordoz. Csakhogy az első kötetből nem derül ki, hogy milyen tézist gondol igazolni (vagy cáfolni) a szerző. Ezt egyáltalán nem tartom egyébként gondnak, csak a „tézisképregény” címke érzésem szerint túl nagy elvárást fogalmaz meg, túl nagy terhet helyez az alkotó vállára, és ellentmond a fülszüvegben a lektorként is közreműködő Lénárd László által megfogalmazottakkal, miszerint „(Eliot) nem törődik saját (hatalmas) erejével, csak meg előre. Nem törődik az olvasóval. Nem törődik semmivel, csak saját álom/fantázia világának kibontásával, kiteljesítésével.”

Bevallom, üdvösebbnek tartanám, ha Eliot ezt az ötletet most félretenné egy kicsit, és választana magának egy irányt, ami lehet akár a hangulatteremtő, de rövidebb képregények készítése akár egy 20-30 oldalas történet megrajzolása, de utóbbiban úgy érzem, írótársra vagy kemény kezű szerkesztőre lenne (még) szüksége. Mivel azonban a képregény hazai helyzete egyelőre egy kicsikét sem kecsegtet piacszerű viszonyok kialakulásával, lásd a legelső mondatomat.

A kötet szépre sikerült. Az én példányomban egy oldal kétszer van benne, nem tudom, hogy szerkesztési vagy nyomdai hibából fakadóan. Azt viszont mindenképp a kiadást gondozónak rovom fel, hogy nem írták ki legalább a képregény címét a gerincre, elég vastag hozzá, praktikus lett volna.

Bayer Antal