Talán Koska Zoltán az a magyar képregényalkotó, akinek a munkáiról a legtöbb kritikát írtam, aminek az az egyszerű oka, hogy az átlagot magasan meghaladó termelékenységgel rajzol. És hát ezzel összefügg, hogy bár sokszor csinál remek dolgokat, előfordul az is, hogy nem találja telibe a célt. Szerintem ez a helyzet legújabb, 56 oldalas füzetével, A halál és az iránytű-vel, amelynek a címe megegyezik Jorge Luis Borges jól ismert novellájáéval.

Ez a képregény nem egy szimpla adaptáció, hiszen a forrásműnek az átdolgozást csak keretbe foglalja, hanem inkább egy szellemi játék, amelyhez Borgestől vette az ihletet. Ezáltal rendesen fel is adja a leckét, hogy mit gondoljunk róla, miként értelmezzük, mennyire tekintsük önálló műnek, mennyire tiszteletadásnak, paródiának, bármimásnak.

Irodalmi mű átdolgozás esetében óhatatlanul felmerül a viszonyulás az eredetihez, még akkor is, ha ebben az esetben szinte „vendégszövegnek” tekinthető a merítés. Elővettem hát Borges novelláját, ami egy sziporkázó remekmű, tömény izgalom, fapofájú paródia, elgondolkodtató szellemi kihívás. Legfőbb jellemzője a rövidség, alig pár oldalban foglal össze egy fejre állított bűnügyi történetet. A szövegnek jó két harmada harmadik személyben elmondott mindentudó narráció néhány közbevetett párbeszéddel, a befejezésben pedig a hagyományos krimikből ismert nagy leleplező jelenet, azzal a csavarral, hogy nem a nyomozó fedi fel az igazságot, hanem a gyilkos meséli el neki, hogyan vezette végig az orránál fogva. Tudnivaló továbbá, hogy Borges nem szerette a hosszú történeteket, egyik kedvenc szórakozása volt több száz oldalas nem létező regényekről a cselekményt összefoglaló kritikát írni.

Koska Zoltán képregénye a szellemi kihívás felől közelíti meg Borges művét, a végkifejletben említett, bár meg nem nevezett Zénón paradoxon szerint alakítva a történet szerkezetét. Csakhogy az oldalszámok felezése nem több itt formai eszköznél. Az egyre rövidülő fejezetekben lezáródik ugyan egy-egy jelenet, de ezeknek a hossza valójában tetszőleges, a tartalom kibontásának a részletessége a rendelkezésre álló oldalszámhoz lett igazítva. És ez csak az egyik példa arra, hogy túlkomplikálódott a játék, az eredeti kompaktságához képest kifejezetten bő lére lett eresztve a történet, az elnyúló párbeszédek kiölik a feszültséget. Mi több, a hozzáadott keret, a paródia paródiája elgondolkodtatás helyett inkább bosszankodást kelt az olvasóban. A legelső képkockában található rejtői utalás valószínűleg azt jelzi, hogy Koska Zoltán P. Howardot próbálta beleoltani Borgesbe, ám érzésem szerint a forrásmű kiveti magából az idegen anyagot.

Úgy gondolom, hogy ez A halál és az iránytű egy szellemes, de nem teljesen átgondolt stílusgyakorlat, amely talán jobban sikerült volna, ha az eredeti történet csak utalásszinten van jelen benne. Alapvetően úgy vélem, Borges nem tartozik a képregényre adaptálható írók közé, annyira zárt a szövege, hogy annak az átültetése egy másik médiumba lehetetlen küldetés, és bár megértem, hogy ötletet, ihletet adhat egy képregényszerzőnek, szerintem nem érdemes Borges prózájának a pontos megfelelőjét keresni.

(Itt érdemes megemlíteni egy korábbi, számomra főleg csak grafikai megoldásaiban érdekes adaptációt, amelyet Zorro de Bianco írt és Fritz Zoltán rajzolt meg néhány éve a Pinkhell 2. és 3. számában, amelyre finoman utal is Koska a „nagyapás” megoldással.)

Viszont a saját karakterek jók, sőt nagyon jók, tökéletesen alkalmasak lehetnének egy humoros-kalandos krimisorozat főszereplőinek. Én biztosan vevő lennék egy ilyenre.

Két pusztán formai megjegyzésem is van. Az egyik a beírás. Teljesen jó, hogy Koska Zoli kézzel írta be a szöveget, csakhogy sok helyen túl sűrű, a kisebb buborékoknak a kereteit feszegeti, a nagyobbakban meg már áttekinthetetlenek, az összhatás súrolja az olvashatóság határát (és nem is mindig felülről). A másik a füzet kivitelezése: ennyi oldalhoz már dukálna a ragasztókötés és a két-három milliméteres gerinc. Lehet, hogy egy kicsit megdrágította volna a kiadványt, de jobb és szebb lett volna úgy.

Bayer Antal