Titkos Invázió 1-2 - kritika

TitkosInvazio2.jpg„A Titkos Invázió egy olyan problémát jár körbe, amely a technológia fejlődéséből fakad. Az egyre tökéletesebb utánzatok korában hogyan lehet megállapítani, hogy ki az igazi, az egyre bonyolultabb információs rendszerek közepette lehet-e még tudni, hogy kiben bízhatunk meg? A Marvel legtermékenyebb és mindig nagy ívű, egymással is összefüggő történetekben gondolkodó írója, Brian Michael Bendis mesterien húzogatja a szálakat, és megint egyszer meg tudja vetetni velünk a másikat űrbéli gonosz Skrullnak látó, ezért aztán önfeledten egymást püfölő szuperhősök toposzát.”

Ezt írtam jó fél évvel ezelőtt a Filmvilág Papírmozi rovatában a Titkos Invázió első kötetéről, gondolván, hogy részletesebb kritikát majd a második, befejező kötet után fogalmazok meg. Most viszont úgy érzem, talán jobb lenne, ha ezt egyszerűen passzolnám.

Bendis iránti tiszteletem eddig sem volt mentes a vegyes érzésektől, ezentúl pedig minden korábbinál nagyobb körültekintéssel fogok viszonyulni szuperhősös munkásságához.

Azt ugyanis nagyjából értem, hogy a Titkos Invázió végén nyertek a jók, és vesztettek a rosszak (mármint a Srullok, a földi gonoszok köszönik, jól vannak), bár ehhez el sem kellett volna olvasnom a képregényt, komoly valószínűséggel meg lehetett jósolni előre. De hogy a százhúsz szereplő közül kivel mi is történt valójában, melyikük váltott alakot, melyikük nem, meghalt-e látszólag valamikor, vagy nem, és most megint tényleg él-e, vagy nem, nos, ennek a lekövetése meghaladta a képességeimet. Még ennél is aggasztóbb módon azon kaptam magamat, hogy nem is igazán érdekel.

Nem sietett segítségemre a rajz sem. Leinil Francis Yu nem tucatrajzoló, van saját stílusa, sokszor izgalmas is, csakhogy a tömegjelenetek nem kedveznek neki, hiszen – ahogy a Marvel-rajzolók nagy többsége – csak a közvetlen közeli nézetekben különbözteti meg egymástól az egyes szereplők arcvonásait. Márpedig ha egy szuperhősnek nem ismerjük fel a gúnyáját (mert alig látszik, nincs rajta, másét vette kölcsön, stb), bajban vagyunk a beazonosításával.

(És meghalt az egyik fontos szereplő, a Bosszú Angyalainak egyik alapító tagja. Hát persze. Marvel-viszonylatban kivételesen sokáig, három évig halott is maradt.)

Ugyanakkor nem „hibáztatom” a Kingpin kiadót, hogy ezt a történetet választotta. Évek óta remek munkát végez a Marvel (és most már DC) képregények legalább egy kis részének a magyarításában, és ez a küldetés folyamatos egyensúlyozást igényel. Meg kell felelni a törzsvásárló rajongóknak, olyan történeteket is meg kell jelentetni, amelyekre a szuperhősös képregényeket kevésbé, a filmeket viszont inkább ismerők is vevők lehetnek, miközben a lehető legszínvonalasabb sztorik bemutatásának a „kultúrmisszióját” is fel kell vállalni. Hogy aztán személy szerint kinek melyik irány a legrokonszenvesebb, eldöntheti maga. A Kingpin 2014-es teljesítményére egy szó panaszunk sem lehet, az eddigi legbőségesebb kínálattal ajándékozott meg minket az idén.

Bayer Antal