Nem ritka, hogy népszerű képregényfigurák mellékszereplőként kezdjék pályafutásukat. A Thimble Theater már tíz éve futott, amikor először megjelent benne későbbi sztárja, Popeye, míg Rozsomákot vagy a Megtorlót eredetileg egyszer használható karakternek szánták, és csak jó pár vendégszereplés után kaptak saját képregénysorozatot. De eszünkbe juthat a Hupikék Törpikék (eredeti nevükön Schtroumpfs) esete is, akik egy Johan et Pirlouit képregényben mutatkoztak be, és a lelkes olvasói levelek hatására kelhettek önálló életre.

A kék manókhoz hasonlóan a Minyonok, ezek a sárga izék is a Journal de Spirou figurái lettek, méghozzá már 2013 nyarán, a Gru 2 bemutatójának az idején, de az albumbeli megjelenésre mostanáig, a Minyonok saját mozifilmjének a premieréig kellett várni.

Valójában a képregénynek semmi köze a filmek történetéhez. A képsorként indult, majd egyoldalasakra váltó gegsorozat a Minyonok hétköznapjait mutatják be. Írójuk a francia Didier Ah Koon, aki storyboardosként, ezen belül is leginkább a poénok felelőseként dolgozott a filmen, Pierre Coffin rendező őt bízta meg a képregények kigondolásával. Ah Koon rajzos forgatókönyveket készített, ezeket dolgozta ki eleinte Nölwenn Roberts, akit két tucat oldal után váltott Renaud Collin – a most megjelent album csak utóbbi munkáit tartalmazza, bár Nölwenn honlapját böngészve kiderül, hogy néhány korábbi, még általa rajzolt poént átdolgoztattak Collinnel, feltehetően az egységesebb képi megjelenés kedvéért.

A Minyonok képregényekben alig van szöveg, az a kevés is többnyire csak felirat, cégér, iránymutató tábla. A fiatal, olvasni még nem vagy alig tudó célközönségnek mégis meggyűlhet a baja egyes történések megfejtésével, hiszen csak akkor igazán ütősek a poénok, ha találkoztak már gilisztát rejtő almával vagy egyszerű Rorschach-teszttel, és úgy általában is van némi tapasztalatuk a 8 óra munka, 8 óra pihenés rutinját illetően. Szerencsére vannak olyan jók a kis sztorik, hogy a szülőnek is legyen kedve elolvasni és szükség esetén megmagyarázni a gyereknek.

Nem én leszek az első, aki kiemeli, hogy bármennyire is kézenfekvő a „minions” fordítása „minyonra”, kissé zavarkeltő ez a magyarítás. Kitérő következik.

A francia eredetű szó „kegyencet” jelentett eredetileg. A 15. században a király „mignonjának” lenni különleges kiváltság volt, elválaszthatatlan barátságot jelzett, ami többek közt azzal is járt, hogy az uralkodó engedélyezte az illető számára, hogy az övével megegyező módon öltözködjön, valamint hogy az ő szobájában (néha vele egy ágyban is) aludjon. A szokást II. Henrik vezette be, és bár a külföldi követek rendszeresen megütköztek rajta, a nőügyeiről ismert királyról nemigen gondolták, hogy a saját neméhez (is) vonzódna. Nem úgy második fiáról, a kegyenceivel még feltűnőbben barátkozó, és mignonjainak fontos kormányzati feladatokat is juttató III. Henrikről, akit a köznép egyértelműen homoszexuálisnak tartott, és ebből következően a „mignon” szó értelme is új konnotációval gazdagodott. (Újabban felfedezett forrásokból történészek arra következtettek, hogy Henrik azért szerette a nőket is, bár gyermeke sem házasságából, sem – apjától és sok királytól eltérően – balkézről sem született.) Aztán idővel ezek a konnotációk elkoptak, és mai francia köznyelvben a mignon egyetlen értelme „aranyos”.

A csatorna túloldalán Shakespeare-nél fedezhető fel először a szó, immár „minion”-ként írva. A nagy drámaíró műveiben tucatnyi helyen találták meg, akik keresték, és bár elég széles a jelentéstartomány, leginkább a semlegesnek tekinthető „hűséges szolga” értelemben fordul elő. Az amerikai szuperhősös képregény hagyományában az „ágyútöltelékként” használt bandatagok megnevezésére használják, akikből a szupergonoszok közismerten kimeríthetetlen készletekkel rendelkeznek. Az angolszász minion nem „aranyos”.

A képregény esetében némileg szerencsés is, hogy az overallban szorgoskodó kis szolgák világuralomra törekvő főgonosz gazdája egyszer sem jelenik meg, így olybá tűnhet, hogy ezek a cuki banánzabálók öncélúan gyártják futószalagon az élet kioltására alkalmas fegyverek teljes arzenálját.

A burkolt üzenetbe, miszerint láncfűrészeket, lézerpuskákat és nukleáris tölteteket gyártani tulajdonképpen semmivel sem ártalmasabb foglalatosság, mint bármely más tevékenység, inkább ne is gondoljunk bele. Ha viszont figyelmen kívül hagyjuk a Minyonok munkájának a mibenlétét, a képsorok szereplői tulajdonképpen bárkik lehetnének, akiknek a hétköznapjaiban előfordulnak humorosan felfogható helyzetek. Márpedig ebben a tipikusan francia-belga képregényműfajban a Spirou alkotógárdája tökéletesen otthon van. Szórakoztató olvasmánynak tökéletesen megteszi, és ősszel jön egy második kötet is belőle.

Bayer Antal