Lucie Lomová nem csak azzal lopja be magát a magyar olvasók szívébe, hogy mélyen szerethető történeteket ír, ujjlenyomat-illusztráció-dedikációival szó szerint rányomja bélyegét egy-egy képregényére, ezeket látni, és lehetőleg birtokolni kell (nekem sajnos nincs belőle...)

A Papírmoziban megjelent harminc oldalas képregénye, a Tyl őrjárata friss hangot hozott a magyar nyelvű képregényirodalomba, ez nem kivételesen ritka, mégis fel lehet figyelni rá, hogy, hű, de friss ez most nekünk. Jól esik jót olvasni egy-egy ismeretlen, váratlanul felbukkanó szerzőtől – egyben kihívás is, hogy a porondon lévők tökéletesítsék tudásukat.

A májusi képregényfesztiválon személyesen bemutatkozott a mindenkivel kedves, szerény művésznő, egyben megjelent magyarul második képregénye, a Lőttek az előadásnak című bűnügyi történet.

A nyolcvan oldalon kibontott sztoriból kiolvasható, hogy írója otthonosan mozog a színházi világban, a rendőrségi eljárásrendben, a hivatalnoklétben, a késő-középkorúak és az idősek pár- és családi kapcsolataiban. Előzőleg megjelent története egy mesésebb nyomozást követett, ez konkrétabb, de ebben a történetben is van egy kis mágia. Ahogy a szerzőnő életében is.

A bevezetés: „A tetteink mindig kísértenek minket. Erről szól a történetem.  Azon a végzetes napon  korai esti órákban Dita Oubliska színikritikus éppen egy szudoku megfejtésén dolgozott.” Az első két mondat erősen dramatikus felütés, hiszen az, hogy miről szól egy történet, a befogadóban alakul ki, több aspektusból több jelentés lehetséges. Ezzel a narrációval – hiszen enélkül a két mondat nélkül egyszerű, száraz ténymegállapítás volna, hogy egy bevezetendő alak épp szudokuzik – Lucie Lomová elsőre úgy tűnik, íróként próbálja a befogadót befolyásolni. Ám ez tévedés. Jó lenne leírni, mi a legnagyobb „poén”, de ez egy kicsit el van rejtve – annál nagyobb a felfedezés öröme, mint hogy itt felfedjem, mire gondolok. Mindenesetre szellemes megoldás.

Bűnügyi történet – nem krimi, annak szabályrendszere egészen más. Életkép fanyar humorral egy beugró színész színpadon történő véletlen öngyilkosságáról, amely valójában gyilkosság.

Újságírók, színikritikusok, rendőrök, színházi emberek tömegébe kerülünk hirtelen. Minden történik, nyüzsög, változik. Gyors váltásokkal pereg a szemünk előtt a nyomozás, mint egy tévésorozat egyik epizódjában, ahol egy szemüveges, molett újságírónő és energikus, picit hízott, átlagos európai arcú nyomozó férje a főhős. Erős hatást vált ki a rajz, melyről így ír a szakavatott Oravecz Gergely kritikájában:  "Amiért pedig ez ilyen jól sikerülhet neki, az a (képregényes mércével mért) realizmus és az azonosulásra késztető stilizáció között egyensúlyozó rajzstílusa: figurái már megjelenésükben is jellegzetesek, arcuk, testbeszédük gyakran többet elárul róluk, mint a szavaik. De nem a rajzfilmes értelemben, hogy kívül hordanák a jellemüket, inkább a belső világukból sikerül érzékelnünk valami lényegit a tekintetük vagy a gesztusaik révén."

A történet formátuma meghatározza a ritmusát. Hogy miért vette ilyen gyorsra a ritmust Lucie Lomova, nem tudom, de érdekel. Bennem a csattanó nélkül nagy hiányérzetet hagyott volna ez a tempó. A kiadvány fektetett A5-ös, és ez az elrendezés, kitöltés más hatású, mint az állított A5 vagy B5 vagy más itthoni formátum. Mások az arányok is, más a befogadói élmény. A jelenetek közti váltások is gyorsak, ez természetesnek hat egy idő után, de számomra valahogy kevés információ volt egy-egy oldalon, nem értem, miért indokolt ez a forma. Teljesebb olvasmányélményt sejtek egy nagyobb oldalelrendezésben, jobban láthatóvá válnának az összefüggések. Csak ez a „tévésorozat-élmény” indokolhatja, hiszen valamiféle nagyképernyős tévé hatású az oldalkép, az egyes képkivágások, változó variók is erre utalnak. Bár a Tyl őrjárata is hasonló forma, ott a másfajta tűzés miatt két oldalt látunk egyszerre. Amazt terjedelme és (véletlenül megvalósult) elrendezése miatt teljesebbnek éreztem, magát a dramaturgiát így utólag kísérleti jellegűnek. Ilyen szempontból epizodikus hatású az elbeszélésmód.

Milyen érdekes! Ami elsőre friss – a cseh miliő, egy ismerős-ismeretlen hang, egy kiváló író és pompás rajzoló – másodikra még mindig friss, de már kicsit morgósan-számonkérve.

Lénárd László