Molnár Gáborban a kezdetektől csodáltam, hogy profi. Számomra ez azt jelenti, hogy olyan szeme, elméje és keze van, hogy minden stílusban tud alkotni, és valahogy mégis ráismerni, hogy ő készítette a rajzokat. Mint egy szobrász, akinek ugyan van egy-egy kedvelt anyaga és eszköze, de minden másban képes meglátni a lehetőséget, és kihozni belőle a legjobbat. Volt műhely, ahol a bayeux-i faliszőnyeg stílusában dolgozott, aztán Hogarthot adaptálta, van francia-belga jellegű munkája, de szívszerelem-stílusa, a comicosított manga világában érzi legjobban magát.

Valahogy mindig azt éreztem a nagyközönség számára készülő műveiben, hogy a képregényt az élet részeként fogja fel. Nem elvont, művészi artbookokat akar létrehozni, a szuperhősök se az ő világa, az önéletrajz már nem áll tőle távol, és inkább azt a japáni felfogást képviseli, hogy a képregény használati eszköz, a mindennapok része, olyan, mint a borotva vagy a fűtés télen. Ábrázolja pontosan a belső és külső világot, de mint irodalmi mű, torzítsa el azt a mondanivaló irányába.

Az 5Pallosnak, mint MG több alkotásának, kettős olvasata van.

A bevezető részletesen leírja, hogy a szándék az volt a művel, hogy az alkotó csapata, a 5Panels létrejöttét ábrázolja – nem a Japánban népszerű slice of life sorozatban, hanem a már bevált Szekerce és Szemerce középkorias fantasy világában. Hogy ne legyen belterjes a téma, Molnár Gábor létrehozott egy művet, ami szól egyszerre mindenkinek, másrészt szól csak a képregényes kemény magnak, annak a két-háromszáz embernek, akik részletekig tisztában vannak a magyar képregény legutóbbi tíz évével. Ez nagyon nehéz lehetett. Minden kép és mondat, az egész történet kettős olvasatú, és aki benne van a képregényes életben, teljesen máshogy olvashatja a művet, mint akinek semmit nem jelent az, hogy egyesek azt mondják, a magyar képregény régóta halott.

A „felszínen” egy szegénylegény csapatot szervez, mert a hatalom nem védi meg faluját a haramiáktól, a farkasoktól, semmitől. Saját kezébe veszi sorsát a pusztulatban. Hogy célja a mezei rablóbandák eliminálása vagy valami nagyobb terv dereng a hajnali fényben, kiderül.

A másik olvasatban a pusztulat a vélt magyar képregényes élet általában, és jó öt-tíz éve konkrétan. Azaz ez a képregényes élet az egyik szereplő elméjében, kivetülve valósággá. Van valaki, aki tenni akar, felépíteni valamit a vélt romokon, elindítani egy új irányt, amilyen már régen nem volt előtte. Vannak rajta kívül még néhányan, akik ugyanezt gondolják, ugyanúgy érzik, csak még nem találják egymást. Aztán a kötet végére páran már összejönnek ugyanazzal a szándékkal és céllal, megcsinálni az új magyar képregényt.

Ezt a két síkot, a valóst, a mesét és a szimbolikust, a képregényre vonatkozót parádésan egybejátssza a szerző. Sajnos én nem tudom csak úgy nézni, mintha nem ismerném a csapat történetét, az akkori képregényes szervezőket, egy-egy bandita kritikust, aki ugyan nem olvas képregényt, de azt mondja, egyáltalán nincs is mit olvasni, vagy a 5Panels tagjait. Tényleg sajnálom, mert tudom, hogy enélkül egész más szórakozás volna a füzet. Így viszont hosszasan csodálkoztam azon, hogy Molnár Gábor a megszokott módon milyen elmélyülten rakta össze a síkokat, ragadta meg a szereplők lényegét, és mennyire zseniálisan karikírozta el egy-egy tulajdonságukat. Hogy mennyire jellemző Koska Zoli kéztartása képregényen, vagy Spuri lelkülete mangásítva. Hogy Sárdi Kati olyan szép és vad avatart kapott, amilyet megérdemel.

És a képek, az oldalak? Molnár Gábor nem tud hibázni, mert annyira maximalista, hogy nem képes ellustulni semmit. Saját hibáit nyilván látja, de külső szem nehezen fedez fel bármi talmit rajtuk. Az oldalszerkesztést, perspektívákat, fényárnyékokat, erővonalakat, szimmetriákat, a változatosságot, az oldalvégi továbblendüléseket, mindent jól csinál. Rajzai világszínvonalúak. Milyen nehéz a tökéletesről hosszan beszélni.

Hogy sikeres lehet-e az 5Pallos nagyobb olvasóközönség körében? Kár, hogy az EpicLine magazin épp most jött vissza az újságosoktól, mert nem lehetett fenntartani azt a terjesztést. Így a kiadvány több száz olvasó helyett ennek a töredékéhez jut csak el. Vagy fajsúlyosabb újságírókat kellene a szerzőnek és a kiadónak ismernie, hogy nagyobb hírverést kapjon a dolog, mint mondjuk a Nyugat+Zombik vagy a Cafe Postnuclear esetében, vagy marad a kis példányszám és a legfeljebb pár száz befogadó.

Kár, mert Molnár Gábort ugyan mi, képregényesek elismerjük, ideje volna, hogy többen a külvilágból is rácsodálkozzanak kiemelkedő tehetségére.

Lénád László