Láng István laudációja, elhangzott a 13. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon.

Papír nélkül beszélni, meg ez az egész beszéd-eltépegetős dolog, ez nekem nem megy. Az ilyesmit a politikusok sokkal hitelesebben csinálják. És ugye, ki akarna, ki tudna hitelesség terén versenyre kelni egy mai politikussal?

Papírról olvasom tehát, elvégre dicsérni jöttem Marabut, nem hebegni.

A nyitó bekezdésben a hitelességről volt szó, és a fogalom persze Marabu esetében erőteljesen, és ezúttal jogosan kínálja magát. De úgy teszek, mintha mégsem ezzel nyitottam volna: ez a kifejezés ugyanis sajnos kicsit elfáradt, kicsit elcsépeltük. Inkább azt mondom el, miért tartom nagyra Marabut.

Először is: remek a humora, és a humor széles spektrumán mozog nagy magabiztossággal, a szóvicctől az abszurdon és a közéleti-politikai rajzokon át egészen a művészi, komoly, sőt komor mondanivalójú művekig. A fő Marabu-lelőhelyek az idők során a következők voltak – figyeljék jól az első, majd a befejező újságcímet: Népszabadság, HVG, Hócipő, Kretén, Krampusz, Ludas Matyi, Népszava, Párkocka, Pesti Vicc, Szabad Száj, Veszett Veréb, Magyar Nemzet. Ezek közül egyik-másik, de főleg az egyik, gazdasági megfontolások miatt azóta már megszűnt. A lista mégis magáért beszél.

Egy kis kitérő következik, de kérem, maradjanak velünk.

Vannak periódusok, amikor a humor társadalmi szinten, a közízlés szintjén előtérbe kerül. Ez volt a helyzet az 1989-es rendszerváltás előtt is, amikor a humorral el lehetett mondani olyan dolgokat, amikről máskülönben hallgatni kellett. Talán arra is emlékszünk, hogy a rendszerváltást követően mintha egyszerre csak eltűntek volna a viccek. Nem is tudom… mintha a humor a háttérbe szorult volna. Talán, spekuláljunk, arról lehetett szó, hogy egy ideig úgy gondoltuk, hogy végre kendőzetlenül – nem a humort használva ürügyként – kimondhatjuk, ami nem tetszik. És egy ideig még azt is hihettük, hogy lesz, aki meghallgat minket.

Hát…, nem egészen ez történt. Az viszont biztos, hogy valamiért mindig találunk okot az elégedetlenségre. Legyen az a szabadság hiánya, vagy legyen a ’89 utáni, szabadjára eresztett új társadalmi-politikai rendszer, a milliárdosok és a hajléktalanok világa, legyen az a celebek médiacirkusza a tizenöt perces hírneveikkel, a bosszantó reklámáradat, a politikai vezetők által ihletett közöny az elszegényedők, a leszakadók iránt, vagy esetleg a reklám-hadjáratokban terjesztett gyűlölet: minderről sokan mondanak sokfélét, okosakat és butákat, és általában minél butább a kommentár, annál egyszerűbb, és minél okosabb, annál bonyolultabb, mert az igazság mindig komplexebb, mint egy tömegbutító szlogen.

A jó humorista, a jó humoros rajzoló – mert közben folyamatosan Maraburól is beszélek! – túllép ezen az ellentmondáson, és a bonyolult közlést egyszerű formába önti. Az „egyszerűség” persze relatív fogalom: a karikatúra „egyszerűsége” mögött gyakran a legnagyobb komplexitás rejtőzik. Mindenesetre: a megfelelő alkotónál egy kép valóban többet ér ezer szónál.

A humorral is vigyázni kell persze. A  jó humoristának, főleg, ha közéleti humort művel, remek a kritikai érzéke, és ez kétélű fegyver. Hiszen olyan ország most ez a mienk, ahol politikai meggyőződés kérdése és féktelen indulatok forrása lehet az is, hogy Aldiba vagy CBA-ba megyünk-e vásárolni, és ott Csíki sört vagy Heinekent rámolunk-e a kosárba.

A jó humorista, a jó humoros rajzoló ezen is túllép.

Korábban megnyitottam egy gondolatmenetet, mikor azt mondtam Maraburól: „Először is: remek a humora”.

A „másodszor is” pedig ez volna: Marabu kezében a kritikai érzék nem kétélű, még csak nem is fegyver, hanem jótékony eszköz csupán. Műveiben – legyen szó a csetlős-botlós, minden lelki és más defektjükkel is csak szerethető dodókról vagy egy aluljáróban elmélkedő figuráról – egyrészt felismerjük őt magát, az emberi és közvetlen művészt, aki – milyen megnyugtató! – épp olyannak tűnik, mint amilyenek mi vagyunk –, másrészt saját magunkra is csodálkozva ismerünk rá az általa megrajzolt megannyi ismerős helyzetben és figurában. És örülünk, amikor jól megmondja, helyettünk is.

Művei nekünk szólnak, valamennyiünknek – járjunk bár Aldiba vagy CBA-ba, olvassunk bár Magyar Nemzetet vagy HVG-t. Marabu nem megosztásra játszik, politikai görcseinktől függetlenül mindannyiunk számára van mondanivalója. Megmutatja nekünk, milyen a mi mindenkori világunk és milyenek vagyunk benne mi magunk. Rajzai nyomán talán nem is új dolgokra derül számunkra fény: csak felismerjük azt, amiről nem is tudtuk, hogy tudjuk.

Marabu legjobb alkotásai – és ezekből van a legtöbb – egytől-egyig megannyi apró megvilágosodás. Szövegeit, rajzait kulturáltság, lélek, megértés és intelligencia hatja át. Poénjai nagyot ütnek, nem egyszer elevenbe vágnak, de sohasem hagynak sérülést.

Ki tudja, talán még gyógyítanak is.

(A fényképeket a látogatók által a Facebookra feltöltött felvételekből válogattuk, köszönet érte!)