Franciaországban hat-hét évvel ezelőtt, magyarul tavaly jelent meg Nicolas Tackian történelmi tárgyú kétrészes képregénye, amelynek illusztrálására Farkas Lajost kérte fel a francia kiadó. Az első visszajelzések jelzik, hogy a hazai megjelenést főként ez utóbbi tény igazolja, a rajzoló valóban remek munkát végzett. A történetet illetően már nem ennyire lelkesek a vélemények, és nem is alaptalanul. Ugyanakkor egy kicsit könnyű elintézni a dolgot azzal, hogy ez is csak egy újabb „Hét szamuráj” történet, különösebb eredetiség nélkül.

Mielőtt belevágnánk az elemzésbe, azt is érdemes előrebocsátani, hogy Franciaországban két hét alatt jelenik meg annyi új képregény, mint nálunk egész évben, ráadásul a történelmi zsáner az egyik legnépszerűbb náluk, míg idehaza ritka, mint a fehér holló, különösen, ha csak a hazai készítésű műveket vesszük figyelembe. Szerencsére néhány francia történelmi képregény mégis beszivárog hozzánk, és azért ezekből látni, hogy nagyon különböző történelemfelfogásokat tükröznek – nem lehet tehát azt mondani, hogy a Megváltás írójának attitűdje cseppként tartalmazná magában a teljes francia történelmi képregény tengerét. Nem mintha bármi problémám lenne Tackian koncepciójával, csak jelzem, hogy például a tavaly indult Történelmet írtak című sorozat egészen másképp közelít témáihoz, van tehát választék.

Tackian „bűne”, ha van egyáltalán neki, abból következik, hogy a Rédemption volt az utolsó képregénye, és valószínűleg alig várta, hogy leadhassa a forgatókönyvet, nem erőltette meg magát különösebben. Elvégre 2003 és 2015 között 25 albumnyi képregényt írt, 2009 óta érdeklődése egyre inkább a film és a televíziós sorozatok felé terelte, újabban pedig átképezte magát regényíróvá.

De rutinmunka ide vagy oda, Tackian tudatosan választotta ki a történelmi kort, és elvégezte a 12. század hitelesnek ható ábrázolásához szükséges kutatást. Az elmélyedéssel adós marad, a kivitelezébe becsúszott néhány tárgybeli tévedés, és nem mindegyik karakter van kellőképpen kibontva, de a két erős főszereplőt biztos kézzel tereli nehezen elkerülhető konfliktusuk felé.

A történet a kathar eretnekség idején játszódik, Franciaország déli részén. Tancrède Delaridelle és Adhémar de Monfort kereszteslovagként mindketten megjárták a Szentföldet, és a kegyetlen harc, amelynek részesei voltak, örök teherként nehezül a vállukra. Előbbi birtokot és hivatalt kapott jutalmul királyától, utóbbi hátat fordított a feudális rendnek, visszavonultan él. Delaridelle-t nem teszi boldoggá, hogy képességeit meghaladó igazgatási és igazságszolgáltatási feladatokkal kell foglalkoznia, cselekedeteinek fő mozgatója a kötelességtudat és gyermekei féltése, szeretete. Adhémar a hitét elvesztette ugyan, de az igazságtalanságot nem képes tétlenül tűrni.

A képregény történéseit elindító esemény egy zarándok megjelenése, aki VIII. Gergely pápára hivatkozva katonákat toboroz nem csak a Szentföld visszahódítására, hanem a belső ellenség, a kathar eretnekség ellen is. (Itt rögtön van egy hiba: 1190-ben már jó ideje III. Kelemen volt a pápa, Gergely 1187-ben, alig fél évig volt a katolikus egyház feje.) Magyar olvasóknak kevéssé ismerős ennek a mozgalomnak a jelentősége, a franciáknak viszont nemigen kell magyarázni, hogy milyen fontos fordulópont volt ez a történelmükben, hiszen nem csak a katolikus egyház hatalma, hanem a feudális francia állam egysége forgott kockán. A katharok saját magukat tekintették Krisztus igazi követőinek, a korai keresztényekhez hasonlóan úgy vélték, a Megváltó még az ő életükben vissza fog térni, ezért  teljes önmegtartóztatást hirdettek, olyan életmódot követtek, amely méltóvá teszi az embert az üdvözülésre. Ezt óriási fenyegetésnek érezte a feudális állammal szimbiózisban élő, hatalmát gazdasági eszközökkel is építő katolikus egyház.

A katharok fő támogatójának a toulouse-i grófságot tekintették, bár ez a valóságban inkább csak toleranciát jelentett irántuk. Mindenesetre ebben a régióban élvezték a legnagyobb védettséget, ahogy az északról fokozatosan kiszorított zsidóság is, erre utal az a zsidó falu, amelyben Adhémar megtalálja egyik régi harcostársát. (Itt muszáj megjegyezni, hogy Tackian dramaturgiai okokból összevon néhány évtizedet, hiszen a katharok elleni, úgynevezett albigens kereszteshadjárat csak később indult meg, véget vetve a lázadásnak és megszüntetve a toulouse-i grófság önállóságát. Az sem igazán szerencsés, hogy Adhémarnak a Montfort család nevet adja, hiszen a valóságban a Monfort-grófok a királyi hatalom feltétlen hívei voltak.)

A Megváltás Bernard nevű zarándoka roppant taszító, ellenszenves figura, aki ígéreteivel mégis komoly tömegeket tud feltüzelni, aggodalmat keltve Delaridelle-ben és embereiben is. Az ő alakja nagyon egysíkú, de Tackiannak mentségére szolgálhat, hogy korlátozott terjedelemmel dolgozott, és nem történelemkönyvet, hanem egy izgalmas képregényt írt, amelyben a bőséges akciójeleneteken kívül még némi bujálkodásnak és vidámságnak is teret kellett biztosítania. Mindenesetre Bernard és csőcseléke mind Delaridelle, mind Montfort szemében a királyi és pápai hatalom támogatását élvezi, a helyzetre adott reakciójuk különbsége egyéniségükből fakad.

Hogy engedelmességre bírja Delaridelle-t, Bernard arra biztatja embereit, hogy bűncselekmények egész sorát kövessék el a helybéliek ellen, amelyek egy részét jogosnak állítja be, hiszen az egyház és a király elleni vétkeket toroltak meg, a Delaridelle lánya elleni támadást pedig hazug módon ártatlanokra fogja. Bár vannak kétségei Bernard szavahihetősége felől, Delaridelle úgy érzi, a király és a pápa szolgálata arra kötelezi, hogy kollektív büntetést rójon a helybéliekre. Montfort és társai elvállalják a falu védelmét, és az első rohamokat vissza is verik, ám tudják, hogy a túlerővel szemben tehetetlenek lesznek, ezért végül Montfort Isten ítéletéért folyamodik, vagyis lovagi párbajra hívja ki Delaridelle bajnokát.

Tackian kérdésfelvetése nem túl bonyolult, a válaszok viszont korántsem egyszerűek. Meddig mehet el a rend képviseletében a hatalom? Milyen szigorral léphet fel a rend tételeit kétségbe vonó, elutasító, azok ellen lázadó honfitársaival szemben? Mit engedhet meg egy világi vagy vallási hatalom szélsőséges, túlbuzgó híveinek? Megéri-e kockára tennie a tekintélyét azzal, hogy bármilyen módon elhatárolódik tőlük? Képesnek kell-e lennie kimondani, hogy a gonosz akkor is gonosz, ha pont azokra a magasabb elvekre hivatkozik, amelyek az ő hatalmát, az általa képviselt rendet is biztosítják?

Ezeknek a kérdéseknek mindig van aktualitásuk – napjainkban is.

A képregényről ajánlom még Galgóczi Tamás elemzését és Rácz Mihály kritikáját is.

Érintettségi megjegyzés: a képregényt én fordítottam.

Bayer Antal