Paul Auster New York-trilógiájának első regényét, az Üvegvárost öntötte képregény formába Paul Karasik és David Mazzucchelli. A Míves Céh kiadásában most Magyarországon is megjelenő Tükörváros eredetileg az 1994-ben, Art Spiegelman által kezdeményezett Neon Lit sorozat indító darabja volt.

(Somogyi Péter kritikája Paul Karasik és David Mazzucchelli Auster-adaptációjáról eredetileg a ma már inaktív Kontextus.hu honlapon jelent meg.)

Auster 1985-ben megjelent regénye az alteregók és az alteregók alteregóinak szövevényes, New York-i busójárását szemléli, ugyanakkor két egymás felé fordított tükör hatásával bír. Az ezek között álló szerző és tükörképeinek végtelen másolatai hasonlóak, mégis az egyén más-más érzéseiről árulkodnak, vagy éppen egymással beszélgetnek. Ezek a személyek lépnek ki a tükrök síkjaiból, néha egymásba bújnak, máskor osztódnak, kergetőznek, hullámzanak a városi utcák medreiben. Auster odáig megy saját szemlélésében, feltárásában, hogy magát is a történetbe illeszti, majd saját lakásába invitálja önnön mását, története fő karakterét, Daniel Quinn-t.

Quinn hajdan volt költő, műfordító, mára detektívregények zugírójává lett. Krimijei elég pénzt hoznak, hogy fél év munka és fél év semmittevés pepitájába ágyazza életét. Az inaktív időszakok jobbára sétálással, a New York-i utcák folyamatos koptatásával telnek, mígnem egy téves telefonhívás alkalmi magándetektívvé teszi. Quinn saját regényei főhősének, Max Worknek problémakezelési stratégiáit, belső személyiségjegyeit magára húzva lát neki a munkának. A játékként, unaloműzőként induló nyomozás azonban rögeszmés boszorkányüldözéssé válik, a meghasonlás és a kilátástalanság egyre hízó árnyékában. Quinn az Isteni nyelv, a Paradicsomban született nyelvi teljesség utáni hajszába csöppen. Nem létező történelmi személyiségek, és a keresés folyamata során józanságukat vesztett karakterek közt szép lassan gyalulja le magáról a mindennapi élet során kialakult személyiségjegyeket. Végül csak a forgács marad.

Az Art Spiegelmannál tanult Paul Karasik és a Batman mítoszt Frank Millerrel vállvetve újragyúró David Mazzucchelli fekete-fehér képregény-adaptációja már önmagában is izgalmas összekacsintás az auster-i koncepcióval. Egy újabb tükörkép születik, méghozzá a könyv sajátja, fejére fordítva ezzel az asztalt, ahová Auster letette összekevert, alteregóiból szerkesztett, kibogozhatatlannak tűnő kirakós játékát. A könyvhöz hű feldolgozás stabilitását a fekete és a fehér közti kontraszt, valamint a laponkénti háromszor hármas képkocka-beosztás adja. Ezen túl, illetve ezeken a kereteken belül azonban folyamatosan halad előre a főhős széthullása, az önértelmezés és az önelemzés kísérletei mentén. A vastag, erőteljes kontúrok, az egyszerű vonalvezetés adja meg a képi világ alaphangulatát, noirba oltott mesejáték-ízt kölcsönözve a történéseknek.

A kötött képrendszert fantáziadúsan manipuláló szerzőpáros néha kilép a saját maga által meghatározott formai kötöttségekből, de egészen a könyv utolsó néhány oldaláig fenntartják a geometriai szabályszerűségeket, míg a főhős evilági létezésének szövete bomlásnak indul. Ezzel párhuzamosan esik ripityára a képi szerkezet is, előbb csak meginognak helyükön az ábrák, később már - rendszerezettségük elvesztésén túl - egymásra hullnak, kitakarnak egymásból, aztán elkezdenek „lezuhanni” a lapokról. A lassú ritmusban, kiszámítható rendben érkező képek tökéletes ellenpontjai a katarzis oldalainak. A rajzok egészen apró mozdulatsorokra, pszichedelikus átalakulásokra, a nyomozó gondolatait vázlatosan leképző agyömlésekre is koncentrálnak, alapvetően azonban a városi élet higgadt jeleneteit mutatják. A megjelenő helyszínek nyugodt egykedvűsége és levegőssége teret enged Quinn-nek.

A korábban már megjelent könyv magyar eredetijét felhasználva Polyák Béla fordította a képregény dobozait és buborékjait kitöltő mondatokat. A betűalkotási mód általában követi a képregényekben megszokott, szabadkezes stílusformát. Az elvontabb helyzetekben megjelenő szövegformák, mint a lassú, nyújtott, zavart beszédstílust ábrázoló amorf karaktereken sokszor túlságosan is érezhető a szövegszerkesztő szoftverek sablonja, emiatt helyenként szerkesztett hatást keltenek az egyébként épp szétfolyást, bizonytalanságot sejtetni szándékozó sorok.

Karasik forgatókönyve és Mazzucchelli rajzai nem értelmezik újra Auster könyvét. Az eredeti idomok nem torzulnak, az egyes vizuális intermezzókban viszont szabadjára engedik képzeletüket, és a képi ábrázolásmód elvont elemeivel ötvözik az alapmű sorok közötti világát. A képregény a rajzolók Auster-ösztönözte kirándulása a város és a városi elmék tükörerdejében.