Amerikában az idén ér véget J. Michael Straczynski hat és fél éves írói megbízása az Amazing Spider-Man címen. Mint valamivel lentebb említettem, ennél hosszabb ideig csak ketten jegyezték az egyes számú Pókember-füzet történeteit, Stan Lee maga még a hatvanas években és David Michelinie a kilencvenes években. JMS tartós uralma alatt a legtöbb számot John Romita jr. rajzolta, amivel ő is a rekorderek közé számít, különösen, ha hozzáadjuk a korábbi szériáját is, még a nyolcvanas évekből. Mivel pedig a Panini pont az ő együttműködésüknek a kezdetétől gondolta helyesnek újraindítani "a" Pókember magyarországi kalandjait, nekünk különösen érdekes foglalkozni ezzel az Amerikában kiemelkedően sikeres, az eladásokat megduplázó, sőt, majdnem megháromszorozó folyammal.

Straczynski szerződtetése 2001-ben szokatlan húzás volt a Marveltől, hiszen addig a Pókember-címek írói szinte alsó ágyas-felső ágyas jellegű cserékkel váltották egymást a kiadónál. Jó harminc évet kell visszalapozni, amíg olyan pókszerzőre találunk, aki ne lett volna kipróbált harcos a Marvel (és gyakran a DC) más címeinél, és ne fújta volna kívülről az univerzum minden sajátosságát. JMS ezzel szemben a tévé világából érkezett, és arról közismert, hogy a Babylon 5-től kezdve saját, nagy elismerést szerzett képregénysorozatáig, a Rising Stars-ig minden történetnek a teljes ívét előre kigondolta, semmilyen külső befolyásnak sem engedve a végleges kidolgozás során. Kemény tárgyalás lehetett, de megegyeztek: Straczynski szabad kezet kapott, cserében pedig nyilván megígérte, hogy nem borít fel mindent tetőtől talpig és aláveti magát a nagyobb több címen átívelő történetekből következő kényszereknek. Mindebben nagy segítségére lehetett kiváló szerkesztője, a Vertigótól átcsábított Axel Alonso is.

Ha csak a magyarul már megjelent történeteket nézzük, 33 sztorinál tartunk, és igazán nem lehet okunk a panaszra: JMS szórakoztató és olvasmányos Pókemberrel szolgált. Üdítő változás a korábbiakhoz képest, hogy nem veszi elő újra meg újra a már unalomig elkoptatott ősellenségeket, nem mániája a 10-12 oldalon át tartó esztelen gyepálás, és nem a szuperhősös képregényt tartja a legalkalmasabb médiumnak lélektani kérdések mélyenszántó taglalásához.

Ahogy azt remélni lehetett tőle, Straczynski felvázolt egy ívet, meghatározta ezen a leglényegesebb pontokat, és a közbeeső részeket megtöltette izgalmas és mulatságos epizódokkal, hiteles és érzékeny karakterekkel, a szuper-nem szuper jelenetek tökéletesen kevert koktéljával. Kellemes meglepetés, hogy JMS-nek van humora, méghozzá nem is akármilyen. Pókember poénjainak sajátos New York-i ízt kölcsönöz, és folyamatos agytornára kényszeríti a fordítót a rengeteg helyi és kulturális hivatkozással, a szinte minden egyes történetben elhelyezett finoman pikáns utalásokkal.

Mint minden pókszerző, Straczynski is meghatározta, kiket tart fontosnak a Pókembert körülrajzó mellékszereplők közül. Kibékítette elidegenült feleségével, Mary Jane-nel és közel 40 év után leleplezte titkos énjét May nénikéje előtt. A többiek azonban kivétel nélkül a süllyesztőbe kerültek, még JJJ, a hírhedt főszerkesztő is mindössze három oldalon bukkant fel (a 9. számban). De nem is hiányoznak, mivel JMS saját, új figurái feledtetik őket, élükön Ezékiellel, Lamont hadnaggyal, az iskola személyzetével és a Petert állandóan a pubertásból véglegesen kiöregedettségére emlékeztető nebulókkal.

Hasonlóan mostoha sorsra ítéltettek az ősellenségek: egyedül Oki dokinak jutott eddig szerep, és ő is másodhegedűs lett egy újabb, még kegyetlenebb műpolip mellett. De van helyettük Morlun, Shathra, Vájár, Árny és még mások, akiket Straczynski nélkül sosem ismertünk volna meg. Nem viszi túlzásba a Marvelnél pedig kötelező gyakorlatnak számító vendégszerepléseket sem, csak az (amerikai) 500. számban vonultat fel impozánsabb társulatot. Illetve egy érdekes kivételt tesz doktor Strange-dzsel, de ennek oka van: a misztikus vonalnak kitüntetett figyelmet szentel az író.

A misztikus szálra tulajdonképpen kezdettől fogva utalásokat helyezett el a sztoriban Straczynski: Pókemberben eredettörténetéről nem derült ki még minden, lehet találni eddig kiaknázatlan szempontot, meg nem magyarázott jelenséget. Bár a purista szemlélet híveit odakint is, nálunk is felháborította, ahogy válogat a számára lényeges és lényegtelen elemek között, valójában elődei között is akadtak bőven, akik a feje tetejére állították Pókember (vagy más szuperhős) teljes addigi életpályáját, egészen más irányba terelték, átértelmezték a karakterét. Ehhez képest egyáltalán nem igaz, hogy JMS kirívó szabálysértéseket követett volna el, meghökkentő felfedései kellőképpen felfrissítették a pókmítoszt. Külön kiemelhetjük Ezékiel újabb és újabb felbukkanásait, amelyeknek a hátborzongató adagolása érezteti, hogy Straczynski valami nagyon lényegeset készít elő.

A Pókember mindig akkor emelkedett ki a szuperhősös képregények özönéből, amikor a szerzőknek sikerült megfelelően eltalálni a dráma és a humor közötti egyensúlyt, és ebben Straczynski minden kétséget kizáróan az egyik legjobban teljesítő író. Kiváló társra talált ehhez Romita jr. személyében, akinek a grafikáját ugyan durva szavakkal illetik egyes magyar rajongók, és alig várják egy realistább stílusú rajzoló érkezését, de ez nem más, mint elfogultság, saját korábban kialakult pókélményeik megismétlésének az elmaradása fölötti csalódottság. A nem kifejezetten igénytelenségükről és kíméletességükről ismeretese amerikai képregény-kritikusok szinte egyöntetűen szuperlatívuszokban beszélnek Romita rajzairól.

Az ifjabb Romita a legjobb amerikai profik egyike, remekül elsajátította a képregény eszköztárát, és ezekből kialakította saját formanyelvét. A bunyójeleneteket mesterien oldja meg, mozgásérzékeltetése egyszerre dinamikus és gazdaságos. Fantasztikus ütemérzéke van, ragyogóan iktat be hatásszüneteket. A legtöbb kifogás az emberi arcok ábrázolását éri, ám ebben szapulói megint elmennek a lényeg mellett: a képregényben nem a fényképszerű pontosság a fontos. A felismerhetőség alapkövetelményén túl (amit Romita természetesen teljesít) az érzelmek, lelkiállapotok, hangulatok visszaadását kell tudni megoldani, és ebben nagyon széles skálán mozognak az alkalmazható megoldások, gondoljunk csak a manga nyugati olvasó számára szokatlanul szabad értelmezéseire.

Összegezve: jó, hogy visszatért Magyarországra Pókember, és jó, hogy éppen a JMS-JRJR változatot ismerhetik meg az új olvasók. Az utóbbi évek pókkínálatából ez az a széria, amelyből a leginkább megtudhatjuk, mit is esznek ezen az amerikaiak.

Bayer Antal